~Van egy vékony szürke határvonal, a fekete és a fehér között. De ezt egy éjszaka kétségkívül nagyon nehéz megtalálni.~
▁▁▁▁▁▁∞▁▁▁▁▁▁▁
Harry Styles~
Közelebb húztam magamhoz a lány apró alakját, remélve, hogy ezzel elég biztatást tudtam nyújtani ahhoz, hogy bármiféle gond nélkül elmesélhesse azt, amibe belekezdett. Tartottam attól, hogy szívem akkor is ugyan olyan fájdalmasan fogja végezni dolgát mint az előző esetnél, de megpróbáltam nem mutatni arcomon a kétségbeesést.
-Napokig zokogtam.-suttogta maga elé-Senkinek sem mertem elmesélni azt, ami történt, mert túlságosan rettegtem attól, hogy elítélnek.-szólt, közben pedig ujjaimmal játszott, ezzel megpróbálta elterelni a saját figyelmét a könnyekről amelyek szúrták szemét.
-Nem ítélhetnek el azért, ami nem a te hibád.-próbáltam nyugtatni, de szavaimra csak elhúzta a száját.
-Egy hét után, rávettem magam, és elmentem a nőgyógyászhoz, remélve, hogy még egészséges voltam és nem növekedett semmi sem a hasamban. El tudod képzelni milyen lehetett az egy tizennégy éves lánynak?-kérdezte, bár tudtam, hogy nem várt rá választ-Szörnyű.-lehelte pár pillanat múlva-Féltem az orvostól, a kérdéseitől, a pillantásától és attól amire vállalkoztam.
Szavai után nagyot nyelt, majd felemelte egyik kezét, hogy letörölje szeme alól a lehulló könnyeket. Láttam, hogy kozmosza körüli terület egyre pirosodni kezdett, és már kissé feldagadt. Ezekkel a jelekkel tudatta velem, hogy próbálta nem elsírta magát, ugyanakkor a holnapi nap folyamán még látni lehet a nyomait annak, hogy könnyeket hullatott.
-De szerencsére kiderült, hogy semmi bajom sem lett. Az orvos kérdezgetett, hiszen biztosan észrevett rajtam valamit, de mindig csak megráztam a fejemet, később pedig már csak elhagytam a kórtermet. Napok teltek el, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Azt hiszem, sosem éreztem még akkora fájdalmat, magányosságot és megalázottságot mint akkor. Persze, Lucy és Janet megpróbálták megtudni, hogy mi történt velem azon a bulin, de mindig hárítottam. Még nekik sem mertem bevallani azt, hogy mocskos voltam.-megingatta fejét.
Miközben hallgattam szavait, nagy kényszert éreztem arra, hogy visszamenjek az időbe és segítsek az alig tizennégy éves Catherine-n. Harag, és védelmezni vágyás egyvelege keveredett bennem, miközben vizsgáltam összetört és meggyötört arcvonásait. Elakartam venni a fájdalmát és magamra venni azt csak, hogy neki jobb legyen.
-Aztán... aztán jött valami, amivel nem tudtam megbirkózni. Az üresség és a rémálmok.-motyogta-Minden egyes éjjel sírva ébredtem fel, miközben kiáltoztam. Mindenki azt hitte az árvaházban, hogy megőrültem. Pedig nem így volt, egyszerűen csak minden éjjel újraéltem a történteket. Mintha filmként játszódott volna le bennem mindaz, amit tettek velem. Borzalmas volt.-suttogta, néhány pillanat múlva pedig keserves zokogás a kezdett.
Azonnal átkaroltam testét, és szorosan magamhoz vontam Őt. Csitítgatni kezdtem, miközben sírását hallva az én szívem is darabokra hullott. El sem mertem képzelni, hogy mennyire szörnyű lehetett az utóbbi pár éve. Istenem... én pedig az elején még azt fontolgattam, hogyan teszem tönkre Őt...
Pedig már így is túlságosan is megtört volt.
-Semmi baj, Angyalom.-mormogtam fülébe-Sss...-simogattam hátat. Arcát csupasz mellkasomnak döntötte, így éreztem minden könnyét amely lefolyt arcán.
-Annyira féltem attól, hogy újra megtalálnak.-lehelte rekedtes hangon-Nem mertem kimerészkedni a szobámból, mert attól tartottam, hogy az árvaházban is rám lelnek. Később, az álmok miatt már aludni sem mertem.-szipogta.
Később átkarolta a nyakam én pedig készségesen ölembe voltam Őt, hogy minél erősebben és szorosabban tudjuk ölelni egymást. Tisztában voltam vele, hogy ez Catherine-nek sokat jelentett, hiszen csak így tudta biztosra, hogy mellette álltam és támogattam Őt.
-Nem bírtam magamra nézni, hiszen undorodtam attól amit a tükörben láttam. Utáltam a gondolatát annak, hogy valaki olyan ért hozzám és vette el tőlem azt, ami nem volt az övé, akit még csak nem is ismertem.-mondta, meleg lehelete pedig simogatta nyakam bőrét-Folyton ismétlődtek a fejemben az események. Minden sarokban a bajt kerestem és minden árnyéktól féltem. Aztán néhány hét után jöttek a kérdések. Miért tették azt, amit? Megbánták amit tettek? Tudták, hogy tönkretettek? Miért pont én voltam az, akit bántottak? Hiszen... már az is túl sok volt, hogy a szüleim lemondtak rólam, mert nem kellettem nekik.-mondta erőtlenül.
Szavai úgy csengtek, mintha már feladata volna a reményt, hogy jobb élete legyen. Tényleg ez történt? Mert ha igen, akkor szerettem volna reményt adni neki, hogy újra higgyen az életben, a lehetőségekben... és saját magában.
Elszakadt tőlem, majd tekintetét enyémben fúrta, közben pedig láttam, hogy alsó ajka megremegett. Ebből az apró dologból rájöttem, hogy még csak akkor akart rátérni a lényegre, éppen ezért minden tőlem telhetőt megtettem, hogy biztassam Őt.
-Majd az egyik nap, megtettem azt, amit már nagyon régen fontolgattam.-suttogta, majd végigsimított egyik, bőrömre tetovált fecskén-Az éjszaka folyamán, kikerestem a szekrényemből az egyik régen viselt ruhámat, felvettem azt, a fürdőszobába sétáltam és magamra zártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki is segítsen rajtam.-ingatta meg a fejét-Ezután beleültem a kádba, és elkezdtem engedni a hideg vizet. Gyorsan akartam végezni magammal, mert tudtam, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy éltem.-suttogta. Szinte alig hallottam hangját, éppen ezért figyeltem annyira minden rezdülését.-A kezembe vettem egy pengét amelyet az egyik fiókban találtam, és a csuklómhoz érintettem. Mielőtt megtettem volna, ismét felidéztem a történteket és az önpusztító gondolataimat amelyekkel egészen addig hitegettem magam.-csuklott el a hangja.
Lélegzetvételei nehezek volta, miközben próbált elbújni ölelésemben. Olyasféle testi kapcsolatot létesítettünk, melyet nehéz lett volna bárkinek is szétszakítania. Úgy éreztem, hogy minden rezdülése egy jel volt számomra, amely tájékoztatott a lelkiállapotáról.
Tudtam, hogy mire akart kilyukadni szavaival. Öngyilkos akart lenni. Ezt talán már akkor tudtam, mikor először, az ágyban fekve megpillantottam a hegesedést a kezén, viszont nem bírtam magammal, így muszáj volt megkérdeznem tőle, hogy mégis hogyan szerezte. A valóság pedig arcon ütött, mikor rájöttem, hogy nem egyszerű önpusztító kísérletről volt szó.
-Miután a bőrömbe vájtam a fémet, ismét zokogni kezdtem. Fájt, rettenetesen fájt, viszont a testemben lévő motor hasogatása sokkal rosszabb volt. Mintha, még akkor is, több millió apró szilánkra törött volna a szívem. Aztán, már csak arra emlékszem, hogy lehunytam a szemeimet.-meredt maga elé, miközben pillái néha-néha megremegtek.
-Cat...-suttogtam neki, bízva abban, hogy szólításomra egyszer csak szemeimbe néz. Amint megtette, megsimítottam arcát, ezzel együtt letöröltem egy kósza sós cseppet a bőréről. Annyira sebezhetőnek tűnt, annyira ártatlannak. Még akkor is, ha a ma éjszaka megtudott dolgok erre rácáfoltak.
-Mikor ismét magamhoz tértem, már nappal volt és egy kórházi ágyon feküdtem. Lélegeztető gép volt rajtam és mindenhonnét csövek lógtak ki. Rémlik még, hogy az orvos köszöntés helyett, csak annyit mondott, hogy: "Boldog születésnapot". Először fogalmam sem volt, miért tette ez, de később megmagyarázta. Órákon át próbálták megmenteni az életemet, így kész csoda volt, mikor néhány nap után felébredtem. Dr. Cooper szerint, új életet kaptam Istentől, mikor nem haltam bele a vérveszteségbe.-elnézett szemeimből, és a kinti sötét éjszakába meredt-Janet és Lucy úgy vélték egy új eséllyel áldottak meg, hogy jobb életem legyen.-rántott vállat.
-És szerinted?-kérdeztem tapintatosan. Mély, gondterhelt sóhaj szakadt fel a torkából.
-Azt gondolom, egyszerűen kudarcot vallottam. Arra sem voltam elég jó, hogy megöljem magam.-horkantott fel-Mostanra már csak próbálom elnyomni magamban az érzést és a késztetést, hogy újra megtegyem.-nézett szemeimbe. Pillantása már kemény volt, mintha a saját szavai még nagyobb sebet ejtettek volna benne.
-Ismét megpróbálnád?-kérdeztem döbbentem. Miért ennyire elvakult magával szemben?
-Talán nem ma, és talán nem is holnap, de egyszer lehetséges.-húzta el a száját. Két kezem közé fogtam arcát.
-Kérlek, Catherine, ne mond ezt.-könyörögtem-Sokkal több minden rejlik benned ahhoz, hogy feladd. Az élet gyönyörű, csak meg kell keresni a tökéletes helyet, amit otthonodnak nevezhetsz, és az embereket akikkel jól érzed magad. Akikkel azt érzed, hogy élsz. Nem szabad eldobni mindent a halálért. Mert az csak egy könnyebb út-engedtem le kezeim-, csak egy mentőöv.-suttogtam az utolsó pár szót. Felkelt az ölemből majd összefonta maga előtt a kezeit. Háttal volt nekem, így nem láthattam arcát.
-Egész életemben azt tanították nekem, hogy higgyek Istenben.-kezdte-Hogy Ő majd mindenért megbocsájt, hogy Ő az, akiben feltétel nélkül bízhatok, aki segíteni fog mindig mikor szükségem lesz rá.-felém fordult-Tévedtek. Akkor sem segített, mikor megerőszakoltak. Mert akkor tényleg szükségem lett volna rá!-tárta szét karjait, míg ismét lefolyt egy árva sós csepp az arcán.
-Talán így kellett történnie.-próbáltam segíteni rajta magyarázkodásommal, de csaknem teljesen biztos voltam abban, hogy nem tetszettek neki a szavaim-Talán tudta azt, hogy te elég erős vagy elviselni ezeket a csapásokat.-sóhajtottam, majd hozzátettem-Te mégis feladtad.-sétáltam felé-De lehet, hogy azért adott neked új esélyeket, mert tisztában volt vele, hogy sokkal többre vagy képes mint azt bárki gondolná. Csodálatos és erős vagy Catherine, és ezt Isten is pontosan tudja.-szóltam, közben pedig szemeibe néztem.
-Csodálatos? Harry...-sóhajtotta-, Lucy miattam halt meg! Erős? Öngyilkos akartam lenni, mert nem bírtam elviselni a tényt, hogy bántalmaztak!-emelte fel a hangját, de láttam rajta, ahogy magában vívódott az elhangzott szavak miatt.
-Lucy nem a te hibádból távozott közülünk.-csóváltam meg a fejem.
-De. Magára hagytam, és Őt is éppen úgy bántották aznap éjjel, ahogy engem.-nyelt egy nagyon és leszegte fejét-Csak senki sem talált rá, mikor kellett volna.-suttogta.
-Az, hogy elmentél mellőle nem jelent semmit. Lehet, hogy rajtatok kívül is vannak olyan lányok akiket azon az éjszakán molesztáltak. Nem tudhatod, hogy Ők hogyan dolgozták fel.-próbáltam a lelkére beszélni, de hajthatatlannak látszott.
Lehorgasztotta fejét, közben pedig láttam, ahogy az alsó ajka megremegett. Legyőzöttnek tűnt. Tehetetlennek. Szinte hallottam, ahogy a szíve 'majd kiesett a helyéről, miközben megpróbálta elviselni a zakatoló gondolatait. Hogy lehet, hogy valaki ilyen fiatalon, ennyi súlyt cipeljen a szívén? Hogyan lehetséges, hogy még senki sem vette észre rajta, hogy lelkileg teljesen elveszett volt? Hát persze... az emberek nem figyeltek oda a másikra, csak a saját életükkel törődtek. És bizonyára, még senki sem tudott olyan közel kerülni hozzá, hogy elmondhassa ezeket neki. De akkor, nekem miért nyílt meg ennyire egyszerűen... mi több, önszántából?
-Nem akarok ezzel a teherrel élni.-motyogta hangján pedig hallatszott a feltörő sírás-Nem akarom, feketén-fehéren látni a világot. Nem akarok ezekkel a sötét gondolatokkal létezni.-rázta meg fejét, ezután pedig közeledni kezdett hozzám majd apró karjait csípőm köré fonta miközben homlokát mellkasomnak hajtotta-Nem akarok összetört lenni.-lehelte.
-Segítek.-fogtam meg állát, így kényszerítve Őt, hogy íriszeimbe nézzen-Megmutatom neked milyen, ha valaki feltétel nélkül boldog és színesen látja a körülötte lévő dolgokat. Csak hagyd, hogy támogassalak, és ne zárkózz be előttem.-győzködtem az előttem álló barna szépséget. Aprókat bólintott miközben átölelte nyakam és szorosan megölelt. Akkor már feladta a harcot, és készen állt nyalogatni a sebeit.
-Köszönöm, hogy vagy.-rebegte úgy, hogy alig hallottam. Talán nem is akarta, hogy észleljem szavait így csak egy apró csókot nyomtam vállára és hagytam, hogy addig öleljen ameddig csak akart.
Tudtam, hogy ez nem csak neki volt hatalmas lépés, de számomra is, hiszen ki kellett terjesztenem a látókörömet és új dolgokat kellett befogadnom és megszoknom. Viszont, már csak remélni mertem, hogy akármi is történjék, Catherine nem fog ismét a legrosszabb módszerhez folyamodni. Mert az nem csak Janet-nek és az árvaháznak okozott volna nagy szívfájdalmat, hanem nekem is, hiszen akármennyire nem akartam, ez az összetört és megsebzett lány kezdett egyre inkább a szívemhez nőni...