Ayo Reményeim!
Itt is van a második rész így el is magyarázom a
"Kitalációs" részt.
Nem teljesen lesz élethű Hobi "betegsége",
így az 'orvostudományhozértők' kérem nézzék el nekem,
ha valamit esetleg túlzok vagy kitalálok.
Mindenesetre remélem, hogy tetszik nektek ez is.😘
Jó olvasást💗
xxSunnyxx
Mozgalmas napom hamar véget ért. Mivel nekem kellett zárnom, így én maradtam bent legtovább, s így engem ért az a megtiszteltetés is, hogy korom sötétben mehettem haza. Kulcsaim zörgése törte meg a kísérteties csendet az utcán. Gyorsan bezártam s azonnal elindultam a lakásom felé, hogy még csak véletlen se merüljön fel benne egy horror film jelenete. Mindig kicsit paranoiás voltam így a megkéselés, szellemjárás és vámpírtámadás is szóba jöhetett nálam.
Gondolataim akaratlanul is Hoseokra terelődtek, aminek nagyon örültem a késői órában. Ha mindent jól vettem le, akkor az anyja szerint ez az ő hibája, mármint hogy remeg a keze. Szerinte nem próbálkozik eléggé ellene és ezért viszi el olyan helyekre ahol sok ember van, hogy hátha akkor inkább abba hagyja az esetleges leégése miatt. Furcsa nevelési stratégiája van, az biztos. Lefogadom, hogy nem tudott enni és azért akadt ki az étteremben. Hisz ha annyira remegett akkor is a keze, hát, eléggé kis esélye volt arra, hogy akár egy falatot is lenyeljen anélkül, hogy ki ne öntené azt.
Nagyot sóhajtva lépkedtem tovább az elhagyatott utcán. Az épület, ahol a lakásom helyezkedett el lassan látóterembe került és a gyermeki félelmem is csökkeni kezdett, habár az egész ijesztőbb hatást kelltett, mint az utcák.
Kicsit régi ház volt, a festék már pattogzott le róla néhány helyen és ezért tudtam volna hasonlítani egy kicsit jobb állapotban lévő kísértetházra. Szerencsére a lift azért működött, így nem kellett a, már így is mázsás súlyú végtagjaim felvonszolnom a másodikra. Amint sikeredett elmásznom az ajtómig, majd ki is nyitnom azt, megkönnyebbülve dobtam le minden cuccom magamról és indultam meg a konyhába, hogy valami ehető után kutassak a hűtőmbe.
Hamar találtam kenyeret és vajat így ötletes módon vajas kenyeret ettem aznap este. Egyik unokatesóm mutatta még anno ezt a "trükköt" és be kell, hogy valljam, számomra laktató volt. Mint villámcsapás hatolt elmémbe a semmiből a felismerés, miszerint Hoseok miért nem akart velem kezet fogni. Oké, lehet hogy picit antiszoc, de a remegését nem akarja felvállalni egy kézfogás erejéig?
De kis butus... hisz engem egy cseppet sem zavart volna.
Miután megettem terjedelmes vacsorámat, sikeresen vettem egy frissítő zuhanyt és újult erővel vágódtam be az kicsinyke ágyamba, hogy előkapjam a laptopom. Annyi volt a(z egyik) hátránya a szüleim kitakadásának, hogy nem volt valami sok pénzem, így ruháim sem voltak nagyon és a bútoraim is épp hogy verdesték a "normális" mércéjét. Szerencsére otthonról elhoztam a laptopom és a telóm, így nem kellett ősemberként élnem. Ujjaim gyorsan vertek le minden egyes billentyűt, miközben bementem a Google-ba és elkezdtem keresni egy bizonyos dologra a választ. Mivel az orvosi már rég volt így muszáj volt egy kicsit frissítenem a tudásom.
Egy halom oldalt elolvastam a Parkinson korról s az emlékek szép lassan kezdtek előbukkanni az agyamban. Hajnali egyre már tudtam nagyjából az elméletét az egésznek. A gyógyítási módot is... vagyis inkább a kezelését, de ahhoz hogy biztosra menjek az használ, még jobban meg kellett volna ismernem Hoseokot. Ki kellett volna kérdeznem a dologról és megbeszélnem vele a tüneteket.
De aztán hirtelen egy másik kérdés is felmerül.
Miért is foglalkozom én ezzel???
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd csuktam le a laptopom és helyeztem magam kényelembe, pihe-puha paplanom alatt.
Miért gondolok ő rá? Miért kelltette fel ennyire a figyelmemet? -ezekkel a gondolatokkal akadályoztam meg az elalvásomat, így jó sokáig forgolódtam még, de szemeim előtt folyton csak a srác szomorú szemei jelentek meg, amiken keresztül szinte ordított a lelke, miszerint segítsek rajta mégha az agya nem is ezt sugalja neki. Nagy nehezem aludtam csak el.
Másnap, akár egy csettintésre kelltem fel az alvásból. Kicsit voltam csak fáradt az éjszakázás miatt, de eme lelkiállapot jeleit hamar eltudtam tüntetni egy kis sminkel arcomról, így aránylag jó kedvvel indultam a munkámba.
Hamar értem oda az étteremhez, ahol szinte már kígyóztak a sorok a bejutásért. Ritka alkalmak egyike volt, hogy annyi ember tért be hozzánk, mint akkor. Fiatalok, idősek, párok vagy örök szinglik.
Nem hibáztatom őket (a szingliket) hisz, akkor én is az voltam. A lényeg, hogy sok különböző ember, különböző múltal és más történettel.
Futkorásztam egy jót az asztalok és a pult között, hogy minél gyorsabban feltudjam venni a rendeléseket. Mindenki valami komplexet kért, így előre sajnáltam a szakácsunkat, hisz csak két segédje volt a konyhában. Cuki egyenruhám (ami egy közepesen mini szoknyából és egy jó szoros rövidujjúból állt) aránylag jól bírta a strapát. Senki sem öntött rá semmit így a fehér része végre egyszer tiszta maradt.
Egész nap csilingelt a csengő, de az egyik ilyen csendülésnél meg is jelent szokásos vendégünk, méghozzá Mrs. Jung.
Haja be volt enyhén göndörítve, márkás ruhái csak úgy csillogtak az étterem gyér fényében, s mint akinek az étterem a tulajdona lépkedett egyenesen felém. Szinte, mint egy kicsit idősebb szupersztár. Akaratlanul is, de mögé néztem, keresve valakit, de miután nem láttam sehol, jól meg csapdostam magam fejben. Hisz még is miért jött volna vissza újra, a tegnapi után. Biztos veszekedtek otthon az anyjával így nem hogy idejönni, de még kimozdulni sem lehet kedve.
Kicsit megijedtem mikor gondolkozásomból Mrs. Jung arca került a látóterembe.... pár centire az orromtól.
-Szia EunMi! -mosolygott rám szélesen. Vérvörös rúzs az ajkain, halom alapozó az arcán. Készül tán valahova?!
-Jó napot Mrs. Jung. -mosolyogtam rá illedelmesen.
-Készül tán valahova? Nagyon csinosan kiöltözött. -ismételtem meg a gondolataimban megfogalmazódott kérdést és próbáltam nem nyalizósan hatni, de azért meg is dicsérni a kinézetét. Biztos szívesen hallja a bókokat, hisz annyi idősen sokkal jobban esik az embernek.
-Jaj, de kedves vagy drágám. Igen... és ami azt illeti nem is csak ételt jöttem venni. De miután megrendeltem elmondom. -mosolygott rám egy huncut mosoly keretében, miközben legyintett egyet.
-Akkor mit parancsol. -vettem elő kis jegyzetfüzetem és a tollam, hogy tettrekészen le tudjam írni amit akar. na nem mintha nem tudtam volna megjegyezni.
-A szokásosat, de kettőt és elvitelre. -diktálta nekem rendelését. Gyorsan lefirkantottam, majd átadtam a szakácsnak. Visszaérve Mrs. Jung már kényelembe is helyezte magát az egyik, pult elé helyezett széken és izgatottan várt rám, hogy elmondhassa amit akart.
-Itt is vagyok. -álltam meg előtte gyorsan.
-Akkor már is a lényegre térnék. Tudod van a fiam Hoseok. -mondta egy bizalmasabb hangnemet felvéve, mire bólintottam előre félve a további mondandójától.
-Nos drágám, nekem el kell utaznom egy hónapra. Rokon látogatás, üzleti út, ilyenek. Hoseokot nem nagyon merem magammal vinni, mert félek, hogy megviselné. Ezért felszeretnélek bérelni, mint ideiglenes gondviselője míg távol vagyok. Fel mondasz itt és tripláját kapod az eddigi fizetésednek. Lenne saját szobád és csak annyi lenne a dolgod, hogy ételt főzz neki. Te vagy az egyetlen, akiben megbízom. -mondta el lényegében az egészet egy szuszra, s a végén bizalmasan megfogta a kezemet. Hű..
-Wow... összegezve, mondjak fel, költözzek oda, főzzek rá egy hónapig és kapok tripla annyi fizetést. -számoltam ujjaimon a pontokat közben gondolkodva a helyes válaszon.
-Pontosan. -szélesedett ki az arcán a mosoly, jobban feltűntetve ezzel a szeménél húzódó szarkalábakat.
-Én értem önt Mrs. Jung... csak azt nem, hogy ha én itt felmondok...., hogy lesz az egy hónap után nekem állásom? -néztem rá nagy szemekkel.
-Jaj édesem.... látod erre nem is gondoltam. -gondolkozott el és annak jeléül az állához emelte kezeit.
-Ha van kedved maradhatnál nálunk. Hisz úgy is elkél egy plusz segítség a háznál. -kacsintott.
-Ugyan úgy fizetnélek, de akkor csak segítened kéne nekem. -magyarázott és a mosoly már ott is volt az arcán, mikor rájött, hogy a problémát sikeresen megoldotta.
-Nos.... nagyon kecsegtető az ajánlata. Ezért benne vagyok. -mosolyogtam rá kedvesen, bár belül még mindig féltem az esetleges következményektől.
-Ez szuper! Akkor kérlek gyere is miután elkészült az étel. Megyünk is hozzánk, körbenézel én meg elküldök valakit a cuccaidért. -indult meg az ajtó felé, de már a kezemben pihent minden amit kért. Erről nem volt szó..
-De, a főnököm.... -szóltam utánna kicsit kétségbe esve.
-Ne aggódj drágám. Vele mindent elintéztem már. -kiabált vissza nekem s végül csak intett, hogy kövessem. Szerencsére arról még megtudtam győzni, hogy bizony nekem még átkéne öltöznöm, így pár perc múlva már a sofőrrel ellátott Range Roverében ültünk és haladtunk egyenesen a házához az utcai ruhámban, amit átvettem.
Mit fog szólni Hoseok?