A fiúk vissza vittek Ellhez. A kocsiban még összeszedtem kicsit magam, Sam ideadta a kabátját, hogy ne látszodjon a véres polóm. Deannel nem beszéltünk a csokról. És nem is szóltunk azóta egymáshoz. Most az egyszer abszolut semmin nem tudok agyalni, mert semmi sem folytatodott. Nem tudom mi lesz most, hogy összefutottunk. Valahogy az az érzésem volt, hogy követtek, mint, hogy sima egybeesés lett volna. Nem tudom, hogy melyik motelnél vannak jelenleg, de egy biztos. Nem hagyták el a várost. Már két napja volt az a... hivjuk balesetnek. Nos már két napja történt az a baleset. A tegnap azt hiszem láttam Deant az útcán, ha nem ment el még az eszem. Ell még lábadozik és Dylan még mindig egy paraszt. Nem találjuk meg az összhangot bármennyire is erölködünk.
- Reggelt. – nyitottam ki a hűtőt és valami ehető étel után kutattam. Maradjunk annyiban, hogy Eleanor nem főz a legjobban.
- Szép jó reggelt neked is Beci. – kurjantotta Dylan. Bennem pedig megállt az ütő. Csak a szúleim hivtak Becinek.
- Ne szólits Becinek.
- Ahogy akarod, Beci. – az asztalhoz mentem, két kezem rátettem és áthajoltam fölötte egyenesen Dylan szemébe nézve.
- Azt. Mondtam. Ne. Szólits. Becinek. – mondtam lassan, külön kihangsúlyozva minden szót. – Meg értettük egymást?
- Igen. – morgott.
- Nagszerű. – vissza fordultam a hűtőhöz és a leghátsó sarokból kihalásztam a tejet. Visszamentem az asztalhoz és elkezdtem enni a kisiskolás ételem. Műzlit tejjel. Fogalmam sincs mitől van annyi erőm, hogy még mindig járni tudok, mert ettől a kajától biztos nincs.
- Jó reggelt. – érkezett meg Eleanor is a konyhába. – Csodás napunk van ma, nem igaz? – mosolygott, mintha semmi probléma nem lenne a világban. Na ja, nincs is. Mert a Winchester fivérek mind megoldják. – Képzeljétek, van egy meglepetésem számotokra.
- Na és mi az, édes? – kérdezte Dylan fel sem nézve a kajálásból.
- Vettem egy kiskutyát. – na ezen ledöbbentem.
- És azt meg hogy? – mértem végig. Még mindig bicegett, és nem hagyhatta el a házat.
- Ez maradjon az én titkom. – kacsintott rám. Oké, nekem mindegy. - A nappaliban van, ha érdekel.
- Pasz. – mondtam és kimentem a konyhából. Itt az volt az érdekes, hogy a nappalin keresztül kellett átmenjek, és ahogy átléptem a küszöbön leteritett egy kurva nagy dög. – Eleanor! – orditottam fel. Nem tudtam lenyomni magamról a kutyát. És méghogy kicsi. Ellnek elromlott a szeme, vagy mi?
- Ugye milyen kis édes? – mindeközben engem összenyalt az eb.
- Nagyon, de most levennéd rólam?
- Bocs, de nem szabad megeröltessem a lábam. – kuncogott fel. Nagyon nem volt vicces. De a kutya még mindig folytatta a nyálfürdetésem.
- Szálj már le rólam, te dög! –fura modon azt is tette a kutya. Sajnos még mindig nagyon jó kedvű volt. Alig ültem fel a földön, de már megint közeledni probált. Fenyegetően emeltem fel a mutatóujjam felé. – Meg ne probáld pajti. – szerencsémre leült a seggére én pedig felálltam. A lépcsőhöz mentem és hátranéztem. A kutya jött utánam. Felmentem a lépcsőn és a kutya még mindig követett. Lementem a lépcsön és az szorosan jött a nyomomban. – Elenour! A kutyád folyton követ!
- Csak tetszel neki, hagyd! – hallottam a hangot a konyhából.
Tanácstalanul néztem le az ebre és összefontam a karom.
- Jól van pajti. Lássuk ki a gyorsabb. – mozdulatlanul álltam pár pillanatig aztán meg neki eredtem felfele szaladni a lépcsőn. A kutya rögtön utánam is jött. Beértem a szobámba, de mire, hogy csukjam be az ajtót a dög is besurrant. – Most azonnal ki mész. – nyitottam ki az ajtót. Ő csak nagy szemekkel nézett rám. – Na gyerünk! Mire vársz?! – lehajtott fejjel ment ki az ajtón, én pedig rá is csuktam. Leültem az ágyra és elővettem a telefonom. Gyorsan vissza is dobtam az ágyra, mert kiderült, hogy semmi érdekes nincs benne.
A hátamra döltem és a plafont bámultam. Szinte volt, hogy vérfarkassá változzak. Sőt, már az is voltam, de a fiúk megmentettek. Igazából már nem is értem miért kaptam össze valük. Az is átfutott már az agyamon, hogy ahányszor nem tetszik valami csak úgy bevágom a hisztit. Aminek aztán végképp nincs semmi értelme. A tegnap töltöttem a huszonegyedik életévemet, mégis tizennyolcnak érzem magam. Ez az amnézia kikészit. Valamit tennem kellene ellene. Emlékszem még amikor Castiel felébresztett. Erre nem is gondoltam, de csak is azért lehetek amnéziás, mert ők nem birták ki a várakozást. Vajon helyre is tud hozni? Újra kézbe kaptam azt az átkozott mobilt és felhivtam Casst.
- Ez itt az én hang postám. Postázd a hangod. – szuper, nem veszi fel. Felhivtam Samet.
- Sam, Castiel miért nem veszi fel a telefont? – sporoltam meg a köszönést.
- Nem tudom.
- Még a városban vagytok? – váltottam hirtelen témát.
- Miért kérdezed?
- Igen vagy nem? – adtam lehetőségeket. Kis hezitálás után igennel válaszolt. – Oké, melyik motelnél? – megadta a motel nevét és már le is tettem. Nem még öltöztem át, mert úgy sem lett volna miért. Mindig tökéletesen nézek ki.
- Elmentem. – kiáltottam mikor leértem a lépcsőn.
- Gyalog mész?
- Igen, miért? – sajnos nem gondoltam meg jól a választ, igy most kénytelen leszek szenvedni.
- Vidd magaddal Wolfyt is. – megajándékoztam egy „nem hiszem el" arcal. Még kérlelt addig amig a cipőmet huztam, végül csak beadtam a derekam. Mit tehettem volna? Oké, mondjuk sok mindent, de nem akartam most vitába kezdeni. Siettem. Mint mindig.
- Hol a poráz? – Ell ideadta majd mentem is. Folyton rohant valahova az a hülye kutya. Alig birtam utána szaladni. – Lassits már bazd meg! – orditottam rá. Hát nem voltam túl higgadt. Fura módon hallgatott rám és lassaban ment. Elkezdtem gondolkodni ezen.
Elöször a medvék. Most a kutya. Itt valami nagyon nem stimmel. Vajon történt velem valami a vérfarkas harapás miatt? De a medvés eset még azelött volt. Vajon a fiúk tudnak erről? Végül is Cass mondta, hogy károkkal fog járni a felébresztésem. Erre emlékszem. Emlékeszem arra az ürességre mielött felkeltem volna. Mikor még komában voltam. Lehetséges, hogy ez miatt hallgatnak rám az állatok? Vagy ez cask egyszerű véletlen?
Mig ezeket a kérdéseket probáltam megválaszolni gondolatban már oda is értem a mocskos kis motelhez, ahol megszálltak a vadász társaim. Bekopogtam a tizenharmadik ajtón. Nem vártam meg, hogy bármilyen választ kapjak valamelyiküktől. Csak simán berontottam. Dean az ágyon sörözgetett, Sam pedig a laptopját bújta, mint mindig.
Egyikük sem nézett rám az érkezésemkor. Azt hiszem ez szokás lehetett eddig.
- Sziasztok. – törtem meg végül a csendet. Mindketten morogtak valami szia félét. Nem volt túl fényes kedvük. Tapintani lehetett a feszültséget közöttük. – Miért vagytok ilyen feszültek? – néztem mindkettőre felváltva. Nem mondtak semmit. Inkább félre néztek. – Biztos tudjátok, hogy elöttem nem lehet hosszú ideig titkolozni. – fontam össze karjaim a mellemen.
- Csaj ügyek. – morogta Dean rám sem nézve. Mindketten kerülték a tekintetem.
- Biztos? – húztam résnyire a szemem.
- Igen. –válaszolta Sam. Persze, hogy nem hittem neki. Még van valami ez mögött. Kell lennie.
Ránéztem Samre. Rám pillantott, de alig nézett pár másodpercig a szemembe már vissza is fordult a laptophoz. Ezután a mellettem söröző Deanre néztem. Engem bámult. Zöld szemei fogva tartottak. Ajkait elkeseredett mosolyra húzta, erre a mozdulatra még a lélegzetem is elállt. Az eddig vidáman futkosó Wolfy megállt a lábamnál és szomorúan engedte le orrát alábaimhoz. Fogalmam sincs meddig bámultuk egymás szemeibe. Eddig nem nagyon tudtam leolvasni mélyebb érzelmeket Dean lelkéből, de most... mintha megnyitotta volna lelki kapúit. Sajnos ez a csodálatos pillanatot Sam köhintése szakitotta meg. Meg sem vártam, hogy valamelyikük megszolaljon. Rátértem a tárgyra.
- Nos, azért jöttem, mert nem tudom elérni Castielt. Van valami ötletetek, hogy hol lehet? – emeltem meg egyik szemöldököm kérdőn, mindeközben belül még mindig az elöző pillanatot elemezgettem.
- A múlt héten beszéltünk vele utoljára. Azt mondta küldetése van a mennyekben. – válaszolt Sam. Dean nem nagyon beszédes ma.
- Nem tudnánk valahogy ide teremteni? Valami fontosat kell vele megbeszélnem.
- Mit? – kapta rám Dean hirtelen a tekintetét.
- Hogy nem tud-e helyre hozni. Mert mielött felébresztett volna a komából, emlékszem az akkori beszélgetésetekre. Hogy károkat okozhat az elmémben. Amit ti nem nagyon meséltetek el. – vátottam dühös tekintetre és folytattam tovább – Na, de ha fel tudott kelteni,akkor biztos el tudja mulasztani ezeket a bakikat. – vetettem fel az ötletem.
- Jó ötlet. – Kizárt dolog. – mondták teljesen egyszerre. Mig Sam egyet értett velem, addig Dean ellenem érvelt.
- Beca, gondolj bele, eből kozmikus problémák is lehetnek. Már az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán ilyen könnyen megusztad a felébresztést.
- De én csak azt akarom, hogy emlékezzek azokra a kibaszott dolgokra. – felálltam az ágyról, a kutya pedig követte mozdulataim. – Csak akarok emlékezni, hogy mi volt azelött. Ha akkor is ilyen szar volt a kapcsolatunk. Mert nem tudok megbékélni azzal, hogy mindig igy viszonyultunk egymáshoz. – csak ordizoztam tovább. Leginkább mindenkit megöltem volna tiz kilométeres körzetben. – Csak azt akarom tudni, hogy elötte milyenek voltak az érzéseim irántatok. – hangom ellágyult és Deanre néztem. – Emlékezni akarok a vadászatokra. Azokra az infókra amiket olvastam. És nem csak úgy akarom tudni ezeket, mintha egy mese lenne. Hanem, mintha tényleg átéltem volna őket. – a végére már teljesen elhalkultam. A könnyeim kezdtek el folyni végig az arcomon. Nem akartam sirni, de nem birtam megállni. Kifutottam a szobából, azzal a szándékkal, hogy nem fognak sirni látni. Azt kivántam bárcsak utánam jönnének. Bárcsak ő jönne utánam. De nem tette. Egyikük sem jött ki utánam. Olyan volt, mintha órákat vártam volna. Pedig csak néhány perc volt. Leültem a egyik lépcsöfokra. Wolfy mellém kinyult és fejét az ölembe helyezte.
- Kérlek te sose hadj faképnél. – mondtam elcsukló hangon. Csak vonyitott egyet, ezzel jelezve, hogy nem fog. Csak ültem ott a lépcsőkön észokogtam. Most sirok harmadszor amiota meghaltak a szüleim. De nagyon jól esett mindent kiadni magamból. Az is sokat segitett, hogy mellettem volt az a dög kutya. Aki nem is olyan hülye, mint gondoltam. Erőt vettem magamon. Már nem vártam, hogy kijöjjenek. Már az első tiz percben tudtam, hogy már vége. Felkeltem a lépcsőről és neki indultam a hazafele vezető útnak. Letöröétem a könnyeim és felvettem a mindig magabiztos és sérthetetlen arcomat. Amit egy jó ideig nem fogok lecserélni.
Haza érve, minden szó nélkül felsiettem a szobámba és kulcsra zártam az ajtót. Elenour kis idő után már kopogtatott.
- Beca, minden rendben? – megköszörültem a torkom és válaszra nyitottam a szám.
- Igen, persze
- Biztos? – erre nem válaszoltam. Képtelen voltam rá. – Egy barátod jött látogatóba. – suttogta, de még igy is tisztán lehetett hallani a hangját.
- Ne engedd be. – vontam vállat, bár ezt senki nem láthatta.
- Beca... – hallottam meg a hangját. Bizonytalan volt, és nagyon halk. – Dean vagyok.
- Takarodj. – mondtam kimérten.
- Beca, engedj be. Beszélnünk kell.
- Még is mit kellene megbeszéljünk? – tettem fel a költői kérdésem. Fel voltam háborodva.
- Mindenről. – meg sem moszdultam a helyemről. Már kezdtem azt hinni, hogy elment, de aztán megszólalt. – Beca... Könyörgöm engedj be. – volt valami idegen a hangjában. Hirtelen egy kép villant be a fejemben. Meg volt kötözve egy székhez és a szájára szikszalag volt ragasztva. – Kérlek... – szakitott ki ebből. A nem is tudom miből.
Felkeltem az eddigi helyemről és lassan kinyitottam az ajtót. Átölelt. Erösen a mellkasához szoritott, gyorsabban kezdtem venni a leveőt. Hallottam, amint a szive egyre gyorsabban és gyorsaban kezd el dobogni. Újra kitört belölem a zokogás. Mégjobban belefúrtam arcom a mellkasába. Lassan elkezdett az ágy felé tolni és leültetett rá. Mindeközben vgyázott arra, hogy ne engedjen el. Egy idő után abba hagytam a sirást. A fejem már az ölében volt, és úgy fürkészte az arcom. Elmerülten figyeltem csillogó zöld szemeit miközben beszélt. Átbeszéltünk mindent. Végül egyetlrtettem vele, hogy nem biztos, hogy jó ötlet elsietni a dolgokat. Végül ott találtam magam, hogy a nyakamat csokolgassa.
Egyszercsak szerepet váltottunk és már én adtam édes puszikat a nyakára. Lassan haladtam álla felé. Végül lágy csokot lehelltem szájára. Ő felkelt ültéből én meg lábujjhegyre csipeszkedve adtam továbbra is puszikat. Felemelt a combomtól és a falnak nyomott. Elöször csak egy sima csokot kaptam tőle. Aztán elhajolt az arcomtól. Kinyitottam a szemem és tekintetem összetalálkozott az ővével. Láttam átsuhanni a kétségbe esést, aztán a bizonytalanságot, végül a vágyat. Közelebb hajoltam és megsemmisitettem a kételyeit.
Erősen ráharapott alsó ajkamra amitől felnyögtem és kinyitottam a szám. Nyelvével behatolt, és szenvedélyes táncot kezdett el járni az enyémmel. Éreztem amint a gyomromban felélednek a rég halottaknak hitt lepkék. Nem akartam szabadulni ettől az érzéstől. Ettől a lebegéstől és könnyedségtől. Még soha nem éreztem semmit igy. Delszabaditó volt és olyan, mintha minden problémát a hátam mögé sepert volna. Dean édes és lágy ajkai alig simitották már az enyém.
- Le kell állnunk. – mondta zihálva.
- Miért? – ijedtem meg. Nem akartam, hogy már vége legyen.
- Mert a végén már nem fogok tudni épésszel rád nézni. – mosolyodott el. Ezen csak halkan kuncogtam egyet. – Majd legközelebb, egy szép helyen, csak te és én. Együtt. – Még nyomott egy hosszú és gyengéd csokot a számra, majd lassan letett az ágyra és az ajtóhoz sétált. – Boldog szülinapot szépség. – és evel be is csukta maga mögött az ajtót.
El sem tudom hinni, hogy ez tényleg megtörtént. Még mindig éreztem égető ajkait a bőrömön.