Sziasztok! :)
Ma az jutott eszembe, hogy remélem, nem zavar titeket ez a sok-sok Stilesos jelenet. Egyelőre többet van benne, mint Derek, pedig eredetileg róla szólna. Ez majd fog változni, lesz sok-sok Derek is, ígérem. :DD Csak ugye most „helyzet" van, Stiles kell bele, mint egy... biztos pont. Aztán túlzásba is esek. :D Egyébként Stiles karakterével annyira jó dolgozni, hogy azon gondolkodtam, róla is írok majd egy fanfictiont, ha minden úgy alakul... bár gyakorlatilag ebben is elég központi szereplő, bwahaha :P Na jó, hagylak titeket olvasni, azért jöttetek ide, nem pedig engem hallgatni. Jó olvasást! :P
A Mr. Stilinskivel való beszélgetés után felsiettem Stiles szobájába. Látszólag megkönnyebbült, mikor meglátott. Nem kellett azért aggódnia, hogy esetleg őt is kerülni kezdtem. Ő volt az egyik legfontosabb személy az életemben, és ezen a Derekes dolog - egyenlőre - nem változtatott.
Szorosan átöleltem, az arcom a vállába temettem. Annak ellenére, hogy ő is benne volt az ügyben, ő volt az egyetlen, aki képes volt megnyugtatni. (Adeline-t is szerettem, de mellette feszengtem, hogy valamit kikotyogok.) Nem akartam neki elmondani a Lydiás fejleményt, nehogy a lány mellett tegye le a voksát, de szükségem volt a közelségére. Abban a pillanatban úgy éreztem, nélküle nem fogom tudni átvészelni a sulis napokat. Nagyon igyekeztem, hogy ne tegyem meg, de végül mégis elsírtam magamat. A napok feszültsége most érte el a tetőpontját.
Stiles persze rögtön észrevette, de nem szólt semmit. Elnyúlt egy zsepiért, amit a kezembe nyomott, de közben egy pillanatra sem engedett el. Hisztis libának éreztem magam, mert neki sokkal nagyobb problémái voltak, mégis magammal foglalkoztam. Vele kellett volna.
Csak hosszú percek múlva voltam képes lenyugodni. Odaadtam neki a jegyzeteimet, de rászóltam, hogy inkább pihenjen, amit egy vigyorral fogadott. Ismertem, utálta, mikor épp nem volt semmi dolga és lustulással töltötte az egész napját, de most leginkább erre lett volna szüksége.
Még sötétedés előtt elköszöntem tőle, hogy világosban hazaérjek. Nekem tanulnom kellett volna, amit persze nem tettem meg. Rossz szokásom volt halogatni a tanulnivalót, aztán mindig dolgozat előtt egy nappal akartam a fejembe verni az anyagot. Már ezerszer megfogadtam, hogy rendesen fogok készülni, de betartani még sose sikerült.
***
Másnap reggel ismét kialvatlanul ébredtem, mert miért ne. Volt egy olyan érzésem, hogy kellemetlen lesz a mai nap is, de továbbra sem tehettem meg, hogy nem megyek be. Most kivételesen iskolabusszal mentem. Nem kellett volna.
Miután leültem a régi, kopott bőrülésre, valaki szinte azonnal helyet foglalt mellettem. Sőt, köszönt is. Felnéztem, és azt a srácot láttam meg magam mellett, aki múltkor szintén szörnnyé változott. Automatikusan elhúzódtam tőle.
- Mit akarsz? - kérdeztem hidegen. A biztonság kedvéért még a táskámat is közénk raktam.
- Boyd vagyok. El kéne menned Derekhez - jelentette ki kertelés nélkül.
Most az egész csapat rám szállt? Biztosan meg fogok őrülni.
Elfordítottam a fejemet, nem válaszoltam.
- Borzalmas állapotban van. Szüksége lenne rád, Zara! - Olyan vádlón ejtette ki a nevemet, hogy beleborzongtam. Egyedül az nyújtott egy kis biztonságérzetet, hogy valószínűleg ekkora tömegben nem támadna rám. Továbbra is ignoráltam őt.
- Ne legyél ilyen gyerekes. Menj el hozzá.
A pofám leszakad! Még van képe gyerekesnek nevezni azután, hogy önkényesen beleszól a magánéletembe. Én nem tartottam gyerekes dolognak azt, ha valaki nem akar az ilyenekkel együtt lenni.
Mivel ő ült kívül, meg kellett várnom, amíg feláll, hogy le tudjak szállni. Ahogy utat nyertem, otthagytam a francba. A pechem csak az volt, hogy a lány, Erica a megállóban várta őt, így elkapott.
- Nem sikerült meggyőznie, ugye? - kérdezte, és nem tudtam eldönteni, hogy szánakozik-e vagy jól szórakozik rajtam. - Mivel a lányok semmire sem jutottak veled, nekünk kell a kezünkbe venni az irányítást. Zara, Derek a vezetőnk, nem fogjuk hagyni, hogy meghaljon!
- És én miben tudnék segíteni? - kérdeztem, miközben a karomat próbáltam kihúzni a szorításából. Feltűnt, hogy kevésbé féltem tőlük. Nem tudom, miért volt, de nem töltött el az az érzés, mint amikor Scott a falhoz szorított Stilesnál.
- Csak gyere el! Ennyit kérünk, semmi mást! Csak menj oda hozzá! - Nagyon erőszakos volt. A másik oldalamon Boyd állt, így nem tudtam kiszabadulni. Na, az viszont problémásabb helyzet volt. Ketten akárhová elvonszolhattak volna, a hullámat nem találja meg senki...
És ekkor futott be a harmadik is, akinek feltehetőleg Isaac volt a neve. Beállt elém, és kérdőn nézett a két másikra.
- Nos, valami fejlemény?
- Még semmi - sziszegte Erica, mire Isaac lenézett rám. Úgy festhettem, mint egy rémült nyuszi három farkas karmai közt. A srác pillantása rémisztő volt. Kirázott tőle a hideg. Abban a pillanatban simán elhittem, hogy képes lenne darabokra szedni.
Mikor Scott tűnt fel Isaac mellett, rájöttem, hogy elhamarkodottan jelentettem ki a „nem félek már annyira"-dolgot. Ez rosszabb volt, mint Stiles szobájában. Határozottan rosszabb. Már csak Dereknek kellett volna feltűnnie, és szívrohamot kaptam volna. Legnagyobb meglepetésemre azonban Scott nem a másik háromnak jött segíteni.
- Hé, engedjétek el! Iszonyatosan feltűnőek vagytok - szólt rájuk halkan, kimérten. - A fél suli titeket néz. Egyébként is, semmire nem mentek azzal, ha halálra rémisztitek.
Nagyszerű, Scott, és akkor miért nem gondoltál erre, mikor ugyanezt a technikát alkalmaztad?
Szerencsére a másik három szinte azonnal ellépett tőlem. Erica szinte gyűlölködve méregetett. Akkor esett le, amit mondott. Derek milyen vezetőjük nekik?! Miért hiszik azt, hogy meg fog halni?
- Menjetek órára - törte meg a gondolatmenetemet Scott. Én meg - mintha puskából lőttek volna ki - rohantam is el. Vissza se néztem. Meg sem álltam a lánymosdóig. A tükörben fixíroztam magamat. Néztem azt a gyáva, szétesett lányt, aki még azt se merte megkockáztatni, hogy megtudja, mi folyik itt. Talán most először éreztem azt, hogy gyűlölöm magamat. Apukám kutyás rendőr, hogy lehet, hogy feleannyi bátorságot sem örököltem, mint amennyi neki van?! Én sem tudtam, hogy miért menekülök.
***
Suli után ismét Stilesnál kötöttem ki. Nem bírtam ki, hogy ne mondjam el neki a mai napot. Úgy éreztem, ha már ilyen őszinteségi rohamot kaptam, elmondok neki mindent.
- Stiles, sajnálom, hogy nem hallgattam rád! Figyelmeztettél, nem is egyszer, mégis inkább vele mentem el. Ha nem lettem volna ilyen hülye, nem történt volna meg ez, és most te se lennél bajban. - Mélyen belenéztem a barna szemeibe, próbáltam belőlük kiolvasni valamit. Stiles halványan elmosolyodott.
- Zara, emlékszel, mit mondtál nekem aznap este? Azt, hogy idióta vagyok, ha azt hiszem, hogy ez az én hibám. Csajszi, ez rád fokozottan érvényes! Te nem tudtál semmiről. Nem haragszom rád azért sem, hogy nem érdekelt, mit mondok, nem indokoltam meg. A helyedben én sem döntöttem volna másképp. Ez már így alakult, ezzel a helyzettel kell kezdenünk valamit.
Igaza volt. Megint. Stilesnak mindig igaza van.
- Szóval azt mondod, hogy Derekkel valami gáz van. Én is ezt hallottam Scottól, te meg a három másiktól. Figyelj... Akkor se néznéd meg, ha elmegyek veled? Csak pár percre, utána elmehetünk! Biztosan okkal kérnek téged, és most én is szeretném, hogy meglátogasd. - Stiles megfogta a kezemet, majd az ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Ő engem nézett, én pedig a kezeinket. Az okosabbik felem azt mondta, hogy menjek, ne legyek gyáva. A másik énem hevesen tiltakozott. Végül lassan bólintottam.
- Ha te is ott leszel. De csak akkor, ha már teljesen meggyógyultál - néztem fel rá komolyan.
- Azt nem várhatjuk meg - rázta meg a fejét. - Fogalmam sincs, mikor lesz. Lehet, addigra már késő. Holnap, suli után.
- Stiles, biztosan nem! Rémlik, hogy még mindig ugyanolyan szarul vagy?! - mértem végig aggodalmasan.
- Nem fogok belehalni, ez a huszonegyedik század!
- Akkor sem.
Csönd telepedett a szobára. Nem voltam hajlandó engedni ebből a feltételemből. Mr. Stilinskinek is ígéretet tettem, hogy vigyázok rá. Egy ideig farkasszemet néztünk, de végül egyikünk sem erőltette tovább a témát. Elővettem a franciakönyvet, mert új nyelvtani szabályt tanultunk, és el szerettem volna magyarázni Stilesnak. Belefeküdt az ölembe, és továbbra is a mancsomat szorongatta, miközben a könyvben mutogattam neki.
Épp letettem a könyvet, hogy a szabad kezemmel összeborzoljam a haját, mikor valaki kopogás nélkül benyitott. Az ajtóban egy döbbenten tátogó, zavart Scott állt.
- Bocsi, megyek is - motyogta, és már majdnem becsukta maga mögött az ajtót, mikor Stiles észhez tért.
- Várj, Scott! - kiáltott utána, miközben felült. Vetett rám egy oldalpillantást, az arckifejezése nem volt túl lelkes. Scott tétován visszasomfordált, és furán méregetett minket.
- Bocsi, de ti most... ti jártok?! - kérdezte, és nem tudta elrejteni a hangjából áradó rosszallást.
- Dehogyis - sóhajtott fel Stiles, mire a másikon látszott a megkönnyebbülés.
- Pedig teljesen úgy tűnt - fújta ki a levegőt, és már magabiztosabban lépett hozzánk közel. - Nálatok ez mindennapos?
- Mi? - kérdeztük egyszerre Stilesszal.
- Hát hogy így... fogdossátok egymást.
- Nem is fogdossuk - vetettem ellen, a mellettem ülő srác pedig bólintott.
- Haver, tudom, mi a helyzet. Gondolod, hogy annak ellenére megcsinálnám? - kérdezte lassan Stiles. Nem értettem, hogy a „fogdosásra" vagy a „járásra" gondolt-e, és azt sem, hogy milyen helyzetről tud. Csak figyeltem Scott arckifejezését, még mindig nem tette túl magát teljesen a balsejtelmén. Adeline az én legjobb barátnőm, Scott Stiles legjobb barátja, mégis mindketten képzelnek közénk valamit...