Sziasztoook! :)
Itt is van az új fejezet Zara szemszögéből. Jó olvasást!
Nem értettem, mi történik körülöttem.
Stiles és Scott semmiképp nem akartak belemenni abba, hogy magukkal vigyenek, hiába könyörögtem. Azt mondták, hazavisznek, ám Stiles alig vezetett a város közepéig, telefonhívást kapott. Scott azt mondta, azonnal induljanak, majd valahogy vigyáznak rám, de szükséghelyzet alakult ki. Út közben csatlakozott hozzánk Allison, és döbbenetemre a suli királynője, Lydia is. Nem értették, hogy miért vagyok ott, de őszintén szólva akkorra már én sem tudtam. Úgy nézett ki, komoly a helyzet. Nagyon megijedtem, és meglepett, hogy ők mennyivel kevésbé féltek. Utánuk nem sokkal még három korunkbeli csatlakozott, akiket igazából láttam már a folyosón, de a nevüket nem tudtam.
A következő pillanatban pedig valami dohos, pinceszerű helységben találtam magam, körülöttem óriási volt a felfordulás. Az oldalamon Stiles állt – jobban mondva csak próbált, minél közelebb értük a helyhez, annál rosszabbul volt. Előttem Scotték verekedtek egy csapat... szörnnyel. Szörnyek voltak, és Scott is az volt. A fogaik élesek voltak, a szemük kéken világított (egyedül Scotté volt sárga), szőrösek voltak és morogtak. Fel sem fogtam először, hogy mit látok. Az agyam felmondta a szolgálatot, csak néztem őket anélkül, hogy bármi is eljutott volna a tudatomig. A félelemérzetem kikapcsolt, úgy éreztem, nem kell sok, hogy elájuljak. Aztán megláttam őt.
Akkor tűnt fel, hogy ott van, mikor Lydia hátrament segíteni neki. Borzalmas állapotban volt, a bőrén alig volt ép felület a sok sebtől és zúzódástól, amit egy barna hajú nő okozott neki. Egyedül ez térített kicsit észhez. Szorosabban markoltam Stiles karját, hogy megtartsam. Csak mi ketten figyeltük kívülről az eseményeket, egyikünk sem tudott segíteni. Úgy éreztem, azzal teszem a legtöbbet, ha nem hagyom őt magára. Igyekeztem a lehető legapróbbnak tűnni, hogy ne vegyenek észre.
Telt az idő, de nem tudtam megkülönböztetni a perceket és az órákat. Aztán egyszer csak egy vörös szemű szörny kezdett rohanni felém. Ahogy realizáltam a helyzetet, reflexszerűen felsikoltottam, mire páran felénk kapták a fejüket. Alig pár másodperccel később egy alak félrelökte a szörnyet, de olyan lendülettel, hogy az a falnak csapódott, ami meg is repedt. Meglepetésemre semmi baja nem esett a mutánsnak, felkelt, majd vicsorogva a megmentőm felé vette az irányt. Csak ekkor ismertem fel az alakot: Derek volt az. Rávetette magát a támadómra, és ott ütötte, ahol érte. Minden porcikám remegett az adrenalinlökettől, az ajkamat harapdáltam, hogy visszafojtsam a pánikszerű sikítozást, és a könnyek elhomályosították a látásomat. Stiles átölelt és ostoba, közhelyes dolgokat suttogott a fülembe, például hogy minden rendben lesz, ne féljek... Oké, legalább próbálkozott.
Aztán valamit észrevettem: Dereknek is karmai voltak. Azokkal a karmokkal pedig megölte a szörnyet, aki az életéért könyörgött. Egyetlen mozdulattal végzett vele, a szemem láttára. Automatikusan hátrálni kezdtem, amíg az ajtónak nem ütköztem. El akartam innen tűnni. Lenyomtam a kilincset, feszegettem az ajtót, de nem nyílt. Pont akkor vetettem egy pillantást Derek felé, mikor ő nézett rám: a szemei vörösen izzottak. A keze csupa vér volt. Azzal a kezével marcangolt szét egy élőlényt az előbb, amelyikkel az én kezemet fogta nem is olyan rég... Rosszul voltam a tudatától. Igaz, hogy az az alak nekem rontott, de Derek megölte. Ki tudja, mit csinált volna? Lehet nem is akart volna bántani... Bár nekem nagyon úgy tűnt, hogy igen, de nem jutott el odáig. Már nem is fog, a saját vérében feküdt a földön, szétcincálva, élettelenül.
Stilesnak közben valahogyan sikerült kinyitnia az ajtót. Ahogy feltárult előttem a folyosó, Stiles karját megragadva rohanni kezdtem. Ő még ember volt, és se szörnyként, se halottan nem akartam látni. Egészen az autójáig elrángattam, könyörögtem, hogy vigyen el innen.
- Zara, muszáj megvárnunk Allisont és Lydiát, ők normális emberek, senkit nem bántanak! Ne aggódj, ide már nem jutnak fel azok az alakok, nem lesz semmi baj! – Stiles nagyon próbált rávenni arra, hogy maradjunk még ott pár percet, nekem annyi volt a feltételem, hogy legalább a jeepet nyissa ki. Ebbe belement. Beült velem a hátsó ülésre, majd magához húzott.
- Annyira sajnálom, hogy ezt látnod kellett – súgta.
- Mégis mikor akartad elmondani, hogy egy szörnyeteg?! Álmomban sem hittem volna, hogy ezért ellenkeztél, mikor vele voltam! Scott pedig még biztatott is... Úristen... - A félelmem helyét kezdte átvenni a düh. Mintha Scott meg akart volna öletni!
- Figyelj... Sosem hittem volna, hogy ilyet mondok, de kérlek... ezt beszéld meg vele. Ne utasítsd el Dereket, nem tudod, mit dobsz el magadtól.
Nem akartam hinni a fülemnek.
- Stiles, ő egy gyilkos! Az előbb tépett szét egy olyan izét, bármiféle habozás nélkül! Ráadásul egy szörnyeteg! Soha többet nem akarom látni! – Tényleg így gondoltam. Úgy éreztem, becsapott. Múltkor kettesben voltunk nála... Vajon engem is megölt volna, ha kap elég időt? Megborzongtam. Féltem tőle. Féltem attól, akit pár órája még vakon szerettem.
Stiles felsóhajtott.
- Neki kéne elmondania, hogy mi ez az egész. Legalább hallgasd meg őt!
- Scott is gyilkos? – tértem el a témától. Scott szeme sárga volt, barátságosabbnak tűnt, mint a vörös.
- Nem, ő még soha nem ölt meg senkit, és most sem fog – jelentette ki magabiztosan Stiles. Hittem neki.
- Mert Derek már ezelőtt is gyilkolt? – szipogtam.
- Beszéld meg vele.
- Szóval igen...
Nem értettem, hogy hirtelen miért erőltette annyira ezt, mikor nem is olyan rég napi szinten majdnem összeveszett velem, annyira nem akarta. Szorosabban hozzábújtam. Hiába beszélt hülyeségeket, valamiféle biztonságérzetet nyújtott. Lehunytam a szememet.
Nem sokkal később valaki megkocogtatta a jeep ablaküvegét, én meg ugrottam egyet ijedtemben. A két lány volt az. Stiles azt mondta, hogy ők normálisak. Apropó, Stiles. Miután kinyitottam a lányoknak az ajtót, visszafordultam a barátomhoz. A homloka nagyon forró volt, és miután nem reagált a szólongatásomra, kezdtem megint pánikba esni. Lydia gyorsan megértette a helyzetet. Allisont előrezavarta a kormányhoz, és rászólt, hogy vezessen minél gyorsabban Deatonhöz. Namost, Deaton állatorvos volt... Nem kérdezősködtem inkább.
Út közben Lydia előhalászott egy vizes palackot valahonnan, ami hideg volt, hála a télies időjárásnak és annak, hogy a jeepben mostanában nincs fűtés. Levette a sálját, és azt vizezte be, majd Stiles homlokára rakta. Úgy tűnt, ő teljesen uralta a helyzetet. Hagytam, hogy irányítson tekintve, hogy én még mindig le voltam sokkolva a történtek miatt. Senki nem szólt egy szót sem út közben.
Az állatorvos úgy fogadott minket, mintha tudta volna, hogy jövünk. Stiles addigra már felébredt szerencsére, Deatonhöz már a saját lábán sétált be. Nem sokkal utánunk Scott is befutott. Stiles körül kezdtek el sürgölődni. Deaton vért vett tőle, Scott pedig halkan, hadarva megtárgyalt vele valamit, amit nem értettem. Ekkor döbbentem rá, hogy a fura kódnyelvük, amit mindeddig figyelmen kívül hagytam, erről szólt. Derekről és a szörnyekről.
Nem értettem semmit, így csak csöndben figyeltem az eseményeket. Éreztem, hogy Stiles bajban van, de a súlyosságát nem tudtam bemérni, úgyhogy fölösleges találgatások helyett inkább Deatonre figyeltem. Hátul ügyködött Scottal.
Lydia néha odament hozzájuk. Ő, Lydia Martin, akivel még sosem beszéltem, aki a népszerűség megtestesítője volt a suliban. Sosem próbálkoztam közel kerülni hozzá, valamiért beraktam egy kasztba, ahová csak a gyönyörű, gazdag, nyílt emberek kerülhetnek be. Most pedig itt volt, és a vele kapcsolatos előítéleteimre rácáfolva segített nekünk.
Allison nem olyan rég költözött ide, egyből Lydiával kezdett el barátkozni. Ő kevésbé tűnt „elérhetetlennek", mivel Scott barátnője volt, de ez nem változtatott azon, hogy nem voltunk barátnők. Úgy éreztem, innentől kezdve nem sok lehetőségem lesz elkerülni őket, mint eddig. Belekerültem valamibe, amiben ők benne voltak. Megmutatták az igazi oldalukat bebizonyítva ezzel, hogy előítéletekhez hozni az egyik legostobább dolog a világon.
Aztán eszembe jutott a három másik évfolyamtársunk, akik szintén szörnnyé változtak. Ma sokat emlegették őket, kizárásos alapon rájöttem, hogy Erica a lány, de nem tudtam, a két fiú közül melyik Boyd és melyik Isaac. Úgy éreztem, lassan ezt is megtudom. Nem akartam jobban belekeveredni ebbe, de ismertem Stilest, tudtam, hogy már nem fogja annyiban hagyni. Valamiért úgy gondolta, beszélnem kell Derekkel, és ebből azt szűrtem le, hogy nem fogok tudni csak úgy kilépni innen. Főleg azért nem, mert már tudok dolgokat. Olyanokat, amik szerintem az egész hátralévő életemet megváltoztatják.
Mit mondjak a szüleimnek, ma hol voltam? Már kezdett későre járni, haza kellett volna mennem, de nem tehettem. Nem hagyhattam itt Stilest. Az ő javaslatára írtam egy SMS-t anyuéknak, hogy ne aggódjanak, ma nála alszom. Ehhez viszont már hozzászoktak, így beleegyeztek szerencsére. Még jó, hogy szombat volt.
Egy átlagos tini nem ilyenekkel tölti a hétvégéjét. A barátaival lóg, filmet néz, koncertre jár... Akármi, ami nem szörnyekkel kapcsolatos. Eddig sokszor gondolkoztam azon, milyen lenne nem átlagosnak lenni. Most azt kívántam, bár visszakapnám a régi életemet, ami ma koradélután ért véget. Bár Adeline-nal lettem volna, és nem mentem volna el Derekhez. De Stiles valószínűleg elment volna Scottal. Egyedül lett volna. Azt viszont nem akartam. Igaz, így neki kellett vigyáznia rám, de legalább vele voltam.
Deaton félbeszakította a gondolatmenetemet. Lassan idesétált hozzánk, Scottal az oldalán.
- Van egy jó hírem és egy rossz – jelentette be. – Melyikkel kezdjem?
- A rosszal – vágta rá Stiles.
- Valahogyan méreg került a szervezetedbe – nézett rá Deaton.
Csönd telepedett a szobára.