Sziasztok! :)
Hoztam a részt, amit ígértem. Már a 20. fejezetnél tartok, te jó ég! :O
Derek Hale
Derek egy sötét, dohszagú helyen ébredt. Fogalma sem volt, hogy hol van és hogy került oda. Ahogy megmozdult, lánc csörgését hallotta, de csak másodpercekkel később realizálta, hogy mi történt: valaki megkötözte. Nem látott rendesen, csak a körülötte lévő tárgyak halvány körvonalát tudta kivenni. Valami olyan más volt. Erőt gyűjtött, hátha vérfarkasként ki tud szabadulni, de nem tudott átváltozni. A benne élő farkas ezúttal nem csak csöndes volt, hanem teljesen eltűnt. Derek ettől kiszolgáltatottnak érezte magát. Huszonöt éve alatt mindig, minden körülmények között ott volt neki a lehetőség, hogy farkassá változzon, és most, hogy ez nem volt, úgy érezte, mintha levágták volna a végtagjait. Esélytelennek érezte, hogy egyedül kijusson innen. Nem tudta, ki hozta ide, de ha képes volt elvenni az erejét, akkor határozottan erős és tapasztalt lehetett.
Próbált visszaemlékezni, hogy mi történt, de úgy érezte, a sötétben tapogatózik. Az utolsó emléke az volt, hogy az asztalán lévő képeket nézegette. És utána...? Fogalma sem volt. Peter tette volna? Amióta a nagybátyja visszatért, nem volt neki szimpatikus, de kételkedett abban, hogy erre pazarolta volna az idejét. Abban viszont majdhogynem teljesen biztos volt, hogy nem vadász a tettes. Ha mégis, akkor különös fajta, ugyanis se áramot, se farkasölőt nem érzékelt a közelben, amik köztudottan a vadászok megszokott eszközei voltak. Hogy is érzékelhette volna?! Elvesztette az erejét! Derek mintha most jött volna rá igazán, hogy mit jelent ez. Tehetetlenségében elkezdte rángatni a láncot, és felszisszent, mikor a vas a csuklójába vájt. Nem gyógyult. Derek kétségbeesetten felnyögött. Hogy kerülhetett ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe?! Hiába fülelt, nem hallott semmit. Tovább rángatta a láncot, pedig teljesen egyértelmű volt, hogy ezzel csak ront a helyzetén. Nem fog elszakadni, ellenben ő teljesen ki fog fáradni.
- Hiába próbálkozol.
Derek a hang irányába kapta a fejét. Hogy nem vette észre, hogy rajta kívül van még valaki a helyiségben? A sötétből egy alacsony, karcsú alak bontakozott ki.
- Nem ismersz fel? – kérdezte gúnyosan. Lány volt. Valahol hallotta már ezt a hangot. Derek erősen próbált visszaemlékezni arra, hogy kihez tartozhatott. Úgy érezte, mintha egy vékony, rozoga fal előtt állna. Csak egy kis lökés kellett, hogy áttörje, de mégsem tudta megszerezni a kellő lendületet. Az agya letompult, a gondolatai kuszán, összefüggéstelenül kergették egymást. A lány felnevetett. Ez a nevetés...
- Tudod, megöltél. Vagy legalábbis azt hitted. Nem haltam meg teljesen... Látod? Most is itt állok előtted. Gondoltam, hamarabb rád köszönök, de aztán valaki közbelépett. Meghalt a családod. Az elég büntetés volt, amiért először elhagytál, azt hiszem.
A lány elhallgatott, majd matatni kezdett, és hirtelen fény árasztotta el a helyiséget. Dereknek idő kellett, amíg a szeme hozzászokott, aztán realizálta, hogy egy nedves, pinceszerű helyiségben van, előtte pedig nem más állt, mint...
- Paige...?
Ő volt az. Ugyanúgy nézett ki, mint akkor. Mintha egy évet sem öregedett volna.
- Na mi van, nem tetszem? Pedig körülbelül annyi idős vagyok, mint a mostani kis barátnőd... - Felsóhajtott, és pár másodperccel később egy huszonéves Paige állt Derek előtt. – Így nézek ki most. Együtt lehetnénk, ha nem akartál volna akkor annyira megszerezni... Megöltél... Aztán most itt van a társad – szinte köpte a szót. – Társ... Az emberek milyen könnyedén dobálóznak ezzel a szóval! Csapattárs, vetélytárs, házastárs... És ha elvesztik, mi van? Továbblépnek! Persze vannak, akiknek nem ilyen könnyű elveszteni a társukat, nem igaz, Derek? Mit tennél, ha Zara nem lenne?
Derek reflexből rávicsorgott volna, de nem tudott. A szemfogai nem nyúltak meg, a szeme nem vált vörössé. Nem töltötte el az az erő, amit akkor érzett, mikor az alfa farkas énje térhez jutott.
- Ne is próbálkozz! Jelen pillanatban ember vagy. Pont, mint én, amikor meghaltam. Ezúttal te fogsz meghalni, és én vagyok a természetfeletti.
- Mit művelsz?! – Bár tudta, hogy fölösleges, ismét elkezdte rángatni a láncot. Valamit tennie kellett!
- Tényleg kíváncsi vagy rá? Igazság szerint van egy nagyon jó tervem... Tudod, mikor nem fognak utánad jönni? Ha az egyikük, az ész a csapatban használhatatlanná válik. Jól gondolod, Stiles az. Ne aggódj, őt nem tervezem megölni, mindössze egy kis mérget juttattam a szervezetébe. Ő idővel jól lesz, ellenben addig Zara és Scott őt fogják felügyelni. Gondolod, hogy annyira fontos lennél nekik te, akit alig pár hónapja ismernek, hogy képesek legyenek érted otthagyni egy barátjukat? Én nem hinném... Zara idővel rá fog jönni, hogy mi vagy. Rá fog jönni, hogy hazudtál neki, és akkor ha esetleg túlélnéd a kis kalandunkat... már nem fogsz többé kelleni neki. El fog dobni téged a társad. Mit szólsz?
Ez nem lehetett Paige. Nem ő volt. A lány, akit régen szeretett, meghalt. Aki előtte áll, az egy szörny. Paige sosem tett volna ilyet. És egyébként is... Ha Paige úgy tért volna vissza, ahogyan Derek megismerte, képes lenne még érezni iránta valamit? Paige sosem volt a társa.
Dereknek nem volt ideje gondolkozni. A lány valamit rejtegetett a háta mögött.
- Abban nem lenne semmi élvezet, ha azonnal megölnélek, nem igaz? Látni akarom, hogy legalább annyit szenvedsz, mint amennyi nekem jutott!
Előrántott egy kést, és mielőtt Derek felfoghatta volna, mit csinál, egy hosszú, mély vágást ejtett rajta. Nem adhatta meg azt az örömet a lánynak, hogy szenvedni lássa. Igyekezett minden gyűlöletét egyetlen pillantásba belesűríteni.
***
És így ment ez napokon keresztül. Derek tudta, hogy képtelen megszökni onnan, így nem érték váratlan meglepetésként a sikertelen próbálkozásai. Paige pedig minden nap megjelent, beszélt hozzá, és minden nap újabb vágásokat ejtett rajta. Derek nem volt hajlandó megszólalni. A lány hiába faggatta, semmit nem mondott. Leginkább a társáról akart megtudni dolgokat. Egész pontosan ki ő? Milyen a családja? Mit szeret? Azt azért hozzátette, hogy tud pár információt. A Derekkel való kapcsolatát a kezdetektől fogva figyelemmel kísérte. Ilyenkor Dereknek lettek volna kérdései, csak sokkal durvább, obszcénebb módon megfogalmazva. Ennek ellenére nem volt hajlandó megszólalni. Félt, hogy elárul valamit, amivel veszélybe sodorhatja a lányt. Nem tudta, Paige mit akar elérni a faggatásával, azt viszont határozottan érezte, hogy ha azt a lányt is elvesztené... az már végleg betenné a kaput. Legalább őt akarta megvédeni, ha már magát nem tudja.
Derek egyvalamire nem számított: arra, hogy bárki is el fog jönni érte. Azt belátta, hogy Paige-nek igaza volt. Ha tett valamit Stilinskivel, akkor vele a kutya sem fog törődni. Arról ezek szerint Paige még nem tudott, hogy Derek nem is olyan régen három bétát szerzett, bár jelen helyzetben nem ment velük semmire. Derek nem volt vérfarkas, pláne nem alfa, így esélytelen volt, hogy megtalálják.
- Látod? Én megmondtam. Senkit nem érdekelsz. – A lány mintha gondolatolvasó lett volna... vagy csak Derek arcára ültek ki túlzottan a ki nem mondott gondolatai. Paige bal kezében a kés markolatát szorongatta, jobbjával az eddigi művét tanulmányozta. Tudta, hogy ha így folytatja, Derek pár nap múlva biztosan halott lesz. Napok óta nem evett, ráadásul nem is gyógyult. Gyenge volt, innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy Paige szépen lassan megölje.
- Elég párszor végighúznom ezt – mutatta fel a lány a kést -, és véged. A kezemben van az életed! Fel tudod te ezt fogni? Végre nem én függök tőled! Ha úgy döntök, akár most azonnal megölhetlek!
- Azt nem hinném.
Derek felkapta a fejét az új hang hallatára.
Scott állt nem messze tőle. Scott McCall.
- Tedd le azt a kést, különben véged. Kevés az esélyed, nem vagyok egyedül.
- Ahogy én sem. – Paige alig mondta végig a mondatot, négy hatalmas, izmos, vicsorgó vérfarkas jelent meg mellette. Scott mögül öt alak lépett ki, Derek közülük háromban felismerte a saját bétáit. Jobban mondva csak a volt bétáit... Jelenleg ember volt, nem alfa. A másik kettő lány volt: a banshee, Lydia, valamint Scott barátnője, Allison, aki vadász családból származott. Bár többen voltak, mint Paige-ék, sokkal tapasztalatlanabbnak tűntek, és szétszórtabbak is voltak. Derek nem akarta, hogy miatta haljon meg még valaki.
Szinte másodpercek alatt egymásnak ugrottak. Dereknek segítenie kellett volna. Ott kellett volna lennie közöttük, és irányítani őket. Ha valami rosszul sült el, az rajta kellett volna, hogy csattanjon. Mint alfa, meg kellett volna védenie őket. Ehelyett ő ott volt kikötözve, tehetetlenül, emberként. Abban sem volt biztos, hogy mint ember, képes lett volna harcolni, ha szabadon engedik.
A következő pillanatban viszont a banshee, Lydia termett előtte. Alig telt bele fél percbe, Derek ismét szabad volt. Ha a lány nem kapta volna el a karját, biztosan eldőlt volna.
- Mindjárt visszanyered az erődet – súgta neki a lány, miközben fél szemmel a csatateret figyelte. – A vas, amivel fogva tartott, gátolja az átalakulást. Deaton szerint egy alfa esetében ez hamar visszaállítható.
Derek bólintott, bár egyenlőre nem érzett semmi változást. Azt szokták mondani, hogy csak akkor értékelsz valamit igazán, ha elveszíted. Volt benne valami, ennyire sosem várta még ennyire, hogy vérfarkas lehessen.
A kezdeti jókedve viszont hamar szertefoszlott, amint jobban körbenézett. A lány is ott volt. Ott állt az ajtóban. Dereknek át kellett volna vágnia az egész helyiségen ahhoz, hogy odamehessen hozzá, amivel biztosan a lányra vonta volna mindenki figyelmét, valamint ilyen fizikai állapotban felért volna az öngyilkossággal. Azt csak később vette észre, hogy a lány nincs egyedül. Stiles is ott volt mellette, ami Dereket alapból nem töltötte volna el túlzott örömmel – akkor sem, ha a fiú teljes erejében lett volna. Paige nem hazudott, tett vele valamit.
Minek hozták el őt, ha gyakorlatilag a saját lábán sem képes megállni? Miért engedték a lánynak, hogy velük tartson?! Egyáltalán miért jöttek el érte...?
Azonban Dereket nem az sokkolta a legjobban, hogy eljöttek megmenteni őt. Talán nem is az, hogy a lányt is hozták... Hanem az, hogy bár a farkas énje eltűnt, képes volt azt érezni iránta, amit hosszú évek óta senki iránt sem: igazi szeretetet.