Melbourne - 1.
- Be vagy pakolva? – kérdezte apám, mire én bólintottam, majd elkezdtem kivinni a bőröndjeim a kocsihoz. Még mielőtt kimentem volna, a fejemre kaptam a Ferrari istálló sapiját. Apa a tulajdonos, én pedig általában tengek, lengek a boxutcában, a versenyzőkkel dumálgatok, segítek itt-ott a mérnököknek és hasonlók. Bár tulajdonképpen én azért járkálok a csapattal, mert világot szeretnék látni. Anyám addig nem engedett el a csapattal, míg le nem érettségiztem, de most már végre megvan az a bizonyos papír/oklevél. Így az egész szezonban lóghatok a mérnökök nyakán.
- Lányom, így nem mehetsz! Szürke és zöld... még a végén azt hiszik, hogy Mercedes-es vagy. Az hiányzik még a csapatnak! – sipítozta anyám. Tulajdonképpen egy szürke farmert és egy lóherékkel díszített pólót viseltem, de minden mindegy alapon felrohantam a szobámba és átöltöztem. Végül egy farmert és egy piros, Batman jellel ellátott pulcsit kaptam fel, meg egy vastag pulóvert, amit a hátizsákomba dobtam, amin egy New York felirat díszelgett. Felkaptam a hozzám legközelebb lévő sportcipőm, majd leugráltam a lépcsőn.
- Csinos vagy. – dicsért meg az egész família. Bár csak apa és én megyünk el, minden testvérem a lépcsőnél álldogált. A két iker bátyám (Josh és Jeremy) és a hugim, Jesse. Mi ilyen J betűs család vagyunk, én sem lógok ki a sorból a szép hosszú nevemmel (Jennifer Anne Maria Rossi). Eskü, mire leírom, megfájdul a kezem. Mindenkit megölelgettem, majd kimentem a kocsihoz, ahol természetesen a sofőrt is köszöntöttem. Elfeküdtem a hátsó ülésen, majd elindítottam egy teljesen random Imagine Dragons számot. Végül a Demons első hangjai ütötték meg a fülemet, ami óriási örömmel töltött el, elvégre a kedvenc zenémről van szó. A repülőtérig zenét hallgattam, majd már mentünk is a magángépre, ahol egész egyszerűen bámultam ki az ablakon. A tizenöt órás út első kétszer hatvan percét azzal töltöttem, hogy azon gondolkodtam, hogy mi lehet a csapattal. Hogy vajon sikerült-e a legjobb kocsikat összehozni. Hogy a szabad edzésen jó lesz-e az időjárás. Nem aggódtam, inkább csak agyaltam. Mikor már kezdtem úgy kinézni, mint egy sorozat gyilkosságot tervező pszichopata, inkább elővettem egy Coelho könyvet.
„Engem a boldogság a legkevésbé sem érdekel. Én nem boldogan akarok élni, hanem szerelmesen, ami veszélyes, hiszen soha nem tudhatjuk, mi vár ránk."
Ezen a két soron nagyon megragadt a szemem. Mert az egy dolog, hogy még nem volt barátom/első csókom, de még úgy igazán nem voltam szerelmes. Nyilván mindig volt egy-egy srác, akin szívesen legeltettem a szemem, de ez annyit jelentett, hogy a kölyök helyes volt. És ennyi. Mikor már a szemeim is fájtak a sok olvasástól, csekkoltam az órát. Már csak hat óra maradt landolásig. A piros baseball sapkám a fejembe húztam, barna hajam hátra dobtam és próbáltam aludni. Fél óra alvás, 50 perc forgolódás és így tovább. Végül leszállás előtt egy kicsivel feladtam, és úgy döntöttem, hogy majd a szerelőktől csórok egy energiaitalt, ami szigorúan hell lehet, ugyanis nem reklámozzuk a Red Bull-t.
- Kérjük a szerelvényen tartózkodó utasokat, hogy csatolják be a biztonsági öveiket, a leszállást megkezdjük. – hallatszott egy női hang. Rutinosan begobóztam magam, majd mikor egyértelműen a talajon voltunk, kiszedtem a csomókat, amikkel rögzítettem magam.
- Adjak interjút, vagy ne? – kérdeztem apát.
- Egyelőre ne, majd a pályán nyilatkozunk, Rozi. – mondta mosolyogva. A Rozi a becenevem, amikor kicsi voltam, a Rossi családnevem mindig Rozinak ejtettem ki. Mentségemre szóljon, hogy ha az ember éppen növeszti a csontfogait, a beszéd az egyik legnehezebb dolog. Így a család és az F1-es csapat csak Rozinak hív. A repülőtéren átverekedtük magunkat a sajtósokon, majd már mentünk is a pályára. Szerencsére rövid az út, így húsz perc múlva már sétáltam is a box felé, amikor egy sajtós leszólított.
- Mint az istálló tulajdonosának a lánya, hogyan állsz hozzá az új szezonhoz? – kérdezte a pasas.
- Eddig ezt az évadot vártam a legjobban, mindenképpen pozitívan élem meg az új szezon kezdetét. Már hónapok óta hiányzik a csapat, jó lesz őket látni újra. – mondtam mosolyogva.
- Az autók versenyképességéről mi a véleményed?
- Szerintem a Ferrari idén nagyon erős motorokat hozott össze, értek a kocsikhoz, de most olyan alkatrészek nevei bukkantak föl, amiről ötletem sincsen, hogy mi lehet. Reméljük, hogy a mezőnyhöz képest is nagyot léptünk, nem csak a tavalyi szezonhoz viszonyítva nagy a fejlődés. – nyilatkoztam, majd már indultam is tovább. A box előtt megálltam néhány pillanatra. Most már hivatalosan is elkezdődött.
- Helló emberek! – ordítottam, mikor beléptem. Mindenki felnézett, majd néhány pillanat múlva már ment is az óriási csapatölelés. Mármint apa és a főmérnök nélkül, mivel ők megbeszélésen voltak. Sajnos még a pilóták is valami mérésen/orvosi vizsgálaton voltak, de azért így is jó érzés volt találkozni a régi arcokkal.
- Még mielőtt mindent elmagyarázunk... kérsz egy kis energiát? – kérdezte Bill az egyik gépészmérnök. Bólintottam, majd már koncentráltam is a kocsik bonyolult felépítésére.
- Akkor még nincsen semmi fejvédő cucc? – kérdeztem, mire mind bólintottak. – Szabályváltoztatások? – vetettem fel, mire Fred (az egyik kerékcserélő, akinek futam híján jelenleg nem volt sok dolga) elkezdte nekem magyarázni az időmérőn történt változtatásokat.
- És ez a szabály mindenki szerint nagy hülyeség. – fejezte be.
- Csatlakozom a mindenkihez. – közöltem, majd lehuppantam egy gumira és tovább iszogattam a „dzsúszt". Mikor kivégeztem az italt, elkezdtem nyomogatni a telefonom. Csak aztán egy ismerős hangot hallottam, amire ösztönösen felpattantam és Vettel nyakába ugrottam. Mi ilyen legjobb barátok vagyunk, a futamok idejére pótoljuk egymás testvéreit.
- Úgy hiányoztál.
- Te is nekem hugi. – válaszolta, mire leugrottam róla, ugyanis eddig a nyakán csüngtem.
- Kimi? – kérdeztem néhány mérnökkel egyszerre.
- Már az edzőteremben van. Én is megyek, csak köszönni jöttem. – válaszolta a németünk. Ösztönösen bólintottam, megölelgettem, majd engedtem a dolgára.
- Kell valakinek valami segítség? – kérdeztem, mire mindenki megrázta a fejét. – Akkor a lelátón leszek. – mondtam, majd a könyvemmel és a telefonommal a kezemben elindultam. Felültem a hozzám legközelebb eső székre, majd olvasás közben süttettem magam. Este kilenc felé visszamentem a boxba, ahol már jóval kevesebben lézengtek, aki pedig ott volt sietett, hogy mihamarabb készen legyen.
- Kinek segítsek? – kérdeztem, mire Fred feltette a kezét. Így együtt pakoltuk a gumikat. Sokan csodálkoznak, hogy edzés nélkül vagyok aránylag izmos. Ez attól van, hogy rendszeresen rakodok kb. 60 kilós autógumikat. Girlpowerforever.
- Kislány, holnap neked is hosszú napod lesz, menj, aludj egyet. – mondta James. Bólintottam, mindenkitől elbúcsúztam, majd kilibegtem a kocsihoz. A sofőrtől megtudtam, hogy apám még tárgyal, ami megnyugtatott. A hosszú beszélgetései zárulnak a legjobban. Hazafelé leginkább csak a sötét utcákat néztem, még arra sem volt erőm, hogy valamin agyaljak. A hotel előtt elbúcsúztam a sofőrtől, majd felmentem a szobába/lakosztályba. Mivel már tényleg eléggé késő volt és holnap bizony megint korán kell kelni, gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam egy bő pólót pizsama címén, küldtem egy gyors snap-et Sebi-nek (Vettel beceneve, elvégre mi senkit nem bírunk a rendes nevén szólítani), majd eldőltem az ágyban és... ami azt illeti aludtam.
Másnap hatkor keltett az ébresztőm. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháim (leggings, piros póló, Converse, sapi, farmering), kivasaltam a hajam és összekapkodtam a cuccaim, amiket bedobtam egy tornazsák szabású táskába. Lerohantam az ebédlőbe, ahol jó bőségesen megreggeliztem, elvégre sok időbe telik, mire a pályára bejutnak a kajafutárok. Mikor megérkeztünk (apa is jött, ma is megbeszélése volt) a pályára, már igen nagy volt a tömeg, a box utcában pedig lehetett hallani a motorok hangját. A mi boxunkban is ezerrel ment a készülődés a szabad edzésre, mindkét pilótánk (akiket óriási öleléssel köszöntöttem) teljes harci díszben ácsorgott, amikor befutott hozzánk a Mercedes főmérnöke.
- Rozi, kell a segítséged. – mondta, mire már indultam is. Igaz, hogy a két csapat rivalizál, de attól még kisegítjük egymást. – Lewis még sehol sincs. Gondoltuk, hogy valami fiatalos telefonos izén meg tudnád nézni, hogy merre jár. – mondta lihegve. Bólintottam, majd már néztem is a kölyök Snapchat-jét.
- Már úton van a pályára, szerintem öt perc és itt lesz. – mondtam mosolyogva. Bólintott, majd visszarohant a Merci boxába. A többiek engem néztek, ugyanis kevés emberke hallotta a társalgást. – Hamilton még nincs itt. – mondtam, mire a mérnökök fejére boldog vigyor ült ki. Nem sokkal a jelenet után kimentem interjúkat adni, úgy mindennel kapcsolatban. Éppen azt részleteztem, hogy a gumiválasztások zseniálisak a csapat ezzel a témával foglalkozó tagjaitól, amikor Lewis teljes nyugodtsággal besétált. Mikor meglátott, rám villantotta ezer vattos mosolyát, megöleltük egymást, majd mentünk a saját dolgunkra. Ez az ölelés részemről száz százalékosan a kameráknak ment, hogy tudassuk mindenkivel, hogy nem utáljuk egymást. Bár személy szerint, ha nincsen sajtó a közelben, én kilométeres távolságban kerülöm Hamiltont. Szerintem egyszerűen túl lazán veszi az egészet. Kezdés előtt néhány perccel visszamentem a boxba, majd az első edzést feszülten figyeltem. A kocsik egész jól mentek, aminek örültem, az viszont nem hagyott nyugodni, hogy a Mercedes autói is versenyképesek voltak. Egész délután kint voltam, végül nem is emlékszem, hogy mikor értem „haza", annyi maradt meg, hogy jó kis edzések voltak a maiak.
All the love, Ch