A kadétok távozása után visszatért szobájába, de az ajtón belépve egy pillanatra megtorpant zavarában. Nem tudta hirtelen, mi is volt olyan furcsa az üres, némaságba és félhomályba borult helyiségben. Ahogyan végigvezette tekintetét a bútorokon, és növényi mintával futtatott tapétán, rájött, hogy a csend zavarta meg. Síri csend... Az utcáról sem szűrődött be semmiféle zaj, pedig a konflisok és autók zaját a másik szobában hallani vélte. Amikor be akart lépni a szobába, cipősarok kopogást hallott felcsendülni a folyosón. Kérdőn kipillantott, és amikor meglátta a ház mosolygós tulaját feléje közelíteni, illendően, mosolyogva lépett vissza a folyosóra.
– Frau Wilder – köszönt egy biccentés közepette a nőnek, aki két kezét a hasa előtt összekulcsolva mosolyogva eléje tipegett.
– Leutnant – pukedlizett egy biccentés közepette. – Hallottam távozni a kadétjait – szólt csendesen, majd zavarában elmosolyodott. Arnfried akaratlanul is vele együtt mosolygott, amikor a fiatal nő arcát pír lepte el, és tekintete ide-oda járt, mintha nem merne a szemébe nézni, majd végül mégiscsak megmakacsolta magát, és felnézett a pilótára. – Tudom, nem tartozik rám, de nem tudja véletlen, mikor szándékoznak visszatérni?
– Napkelte előtt aligha – sóhajtott fel egy grimasz közepette. – Mulatságba mentek, minden bizonnyal zárásig ott is maradnak.
– Ez esetben értesítem a bérlőimet, nehogy gond adódjon abból, ha netán az ifjú urak vidám hangulatban térnek vissza.
– Hálásan köszönöm, Frau Wilder!
– Ez a legkevesebb – felelte egy őszinte mosollyal, majd lopva bepillantott a hadnagy szobájába. – Kedvére tesz?
– Oh, igen. Kissé csendes... Netán bűbáj ülne rajta? – kérdezte kíváncsian, ahogyan maga is végigmérte a szobát, majd visszafordult a boszorkához, aki elpirulva ismét bólintott.
– Úgy véltem, a fejsérülése végett kedvére tudna tenni egy kis nyugalom. De ha másképp vélekedik erről, feloldom a varázslatot.
– Sajnos magam sem tudom, mi tenne kedvemre, hagyja csak a mágiát, ha nagyon zavarna a csend, majd kapcsolok zenét. Köszönöm, hogy ilyen figyelmes.
– A bérlőimért bármit. Ha bármire szüksége lenne, megtalál a földszinti lakásban. Szép estét, Leutnant!
– Egy perc türelmet még, Frau Wilder – szólalt fel, mikor a nő távozni készült volna, így a boszorkány kíváncsian végigmérte őt. – Rég jártam Berlinben, esetleg tud olyan éjszakai klubról, ahol nem kelt zavart a személyem?
– Pár saroknyira innen megtalálja a Kék Rigót, kedves, csöndes hely, finom ételekkel, remek borokkal, csinos hölgyekkel és jóképű urakkal. A pultos jóbarátom, ha esetleg betérne, ne vegye a szívére, ha netán meghívja önt egy italra.
– Az ilyet sosem volt szokásom a szívemre venni – felelte egy félmosoly közepette. – Köszönöm az ajánlatot...
– Kérem – pukedlizett ismét aprót Frau Wilder, majd mosolyogva még egyszer szép estét kívánt, és tipegő léptekkel távozott.
Arnfried tekintete a lépcsőfordulóig követte őt, ahonnan a boszorkány még egyszer kedvesen feléje mosolygott, mielőtt alakja elveszett volna szeme elől. Egy mély sóhaj közepette bement szobájába, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Az ablakon beszűrődő utcalámpák fényében megkereste a kapcsolókat, majd a felgyúló lámpa fényétől megsajduló fejjel, grimaszolva hunyorgott pár pillanat erejéig. Miközben ingje mandzsetta gombjait oldotta ki, a sarokba állított gramofonhoz ment. Találomra feltett egy lemezt, és amíg a szobát egy fiatal énekesnő vidám dala töltötte meg, átsétált a fürdőszobába. A kádba vizet engedett, és ingjét a fogasra akasztotta, a tükör elé lépve pedig fancsali grimasszal az arcán végigmérte magát. Nem tetszett neki a látvány, fáradtnak, kialvatlannak látta tükörképét. Nem is értette, Frau Wilder mit pirulgatott az imént, ha csak rá nézett. Fejét oldalra fordította, szeme sarkából vetve egy pillantást a felnyírt tincsei közt vöröslő heg nyomára, majd lemondóan felsóhajtott.
– Ártani nem árthat, ha kicsit kimozdulok – jegyezte meg magának egy fancsali, biztató mosoly közepette.
~*~
Terveivel ellentétben végül csak egy hosszabb séta után ért el a Kék Rigóhoz. Jólesett neki a hideg, friss levegő, a könnyed séta a szállingózó hóesésben. Sokkal barátságosabbnak érezte a tél erejét, és immáron már azt sem bánta, hogy Petrov rábeszélte őt a betegszabadságra. Ugyan már most hiányzott szívének a reptér és a gépek bütykölgetése, nem beszélve Ványa úgynevezett futtában összecsapott kosztjairól, amikkel meg tudta őket lepni. Egy hang mégis hazahívta őt, és immáron nem akart tovább ellenkezni. Túl sok évet volt már távol, honvágya támadt.
A klubhoz érve szája csücske akaratlanul is mosolyra húzódott. Vidám zeneszó szűrődött ki az utcára, az ajtóban pedig legnagyobb meglepetésére egy biztonsági őr állt. Tisztelettudóan biccentett a középkorú férfinak, aki válaszul kalapot emelt, ezzel felfedve a homloka közepén egy rúna jelet, melyből egy harmadik szem feléje pillantott, mielőtt ismét eltűnt volna a kalap takarásában. Arnfried zavarában hirtelen nem tudta, mit is kellene tennie, túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy halandó emberek közt tengeti napjait. Az őr megértően mosolygott, majd ajtót nyitott neki, két szóban elregélte, merre találja a ruhatárat, és jó szórakozást kívánt számára. Erre már sebtiben előkapott pár bankjegyet a zsebéből, fogalma sem volt, mennyivel illene tartoznia ezért a segítségért, így csupán a férfi kezébe nyomta a papírpénzt, és már be is lépett az ajtón. A kinti hideg után hirtelen fülledtnek és bódítónak érezte a benti, parfümöktől és dohányfüsttől terhes levegőt. Aprót rázott a fején, majd levetette hófedte kalapját, és elindult megkeresni a ruhatárat.
Pár perccel később már a bárszékek egyikében ülve nézelődött, olykor szóba elegyedett a pultossal is. Eleinte igencsak visszafogottan, udvariasan érdeklődött, hogy milyen az élet idehaza. A harmincas évei elején járó pultos pedig hasonló stílusban felelt neki. Aztán ahogyan szó szót követett, egyre kötetlenebbé vált a beszélgetésük, és bemutatkoztak egymásnak. Ortwinról eztán egyhamar kiderült, hogy egy zászlóaljban szolgált vele még tizenötben. A hadnagy számára pedig talán ez az információ volt az, ami végül meghozta a kedvét a beszélgetéshez, és hogy ezt egykori bajtársa tudtára adja, meghívta őt egy italra. Volt számára valami megnyugtató, hogy egy olyan személlyel beszélgethetett, akivel egykor egy lövészárokban szolgált. Úgy tűnt számára, hogy Ortwin is hasonlóan vélekedhetett erről, mert levetkőzte magáról hivatalos modorát, és olykor odaszólt kollégájának, hogy helyettesítse őt a pult mögött, amíg elszív egy cigarettát Arnfried társaságában.
Eleinte a folyamatos inflációról panaszkodott neki, és fájlalta, hogy elbocsájtották őt a seregtől, vaskereszt ide vagy oda. Arnfried pedig megértően bólogatott, mikor egykori bajtársa elregélte, hogy milyen nehezen talált magának munkát és megélhetést. Nem volt képzettsége semmihez, és szíve szerint a hadseregnél maradt volna. Azon is elgondolkozott, hogy netán a tengeren túlra utazik, ott próbál szerencsét, aztán jóízűen felkacagott, hogy az államokban bevezetett alkoholtilalom végül elriasztotta őt ettől a tervétől. Arnfried igazán meglepődött ezen a tényen, pedig immáron kilenc éve tartott a tilalom odaát, majd jót nevettek, hogy a pilótát elkerülték ezek a hírek. Végül Ortwin meghívta egy italra, és immáron a pultra könyökölve társalgott vele, olykor vetve feléje egy kacér pillantást, de Arnfried mindezt már nem tudta viszonozni.
– Táncolunk egyet? – vetette fel az ötletet a férfi, amit ő megint csak egy keserű mosollyal, és fejcsóválással tudott hárítani.
– A fejsérülésem nem engedi, sajnálom – szólt bocsánatkérően, Ortwin szája grimaszba rándult.
– Vár odahaza a csinos asszony, igaz? – intett fejével Arnfried keze irányába. A szíve belesajdult a kérdésbe, megrázta a fejét.
– A párom halott – felelte reszketeg hangon, miközben tekintetét a pultra szegezte. A látása elhomályosult a könnyektől. – Egy tommy lelőtte őt az utolsó csaták egyikében. Nem tudtam őt megmenteni – szipogott fel fájdalmában. El akarta temetni az arcát a tenyerébe, de alighogy felemelte a kezét, Ortwin megfogta. Ijedten kapta fel a fejét, amire a pultos egy szomorú, ugyanakkor megértő pillantással felelt.
– Sajnálom, nem akartalak felzaklatni.
– Nem tudhattad – sóhajtott fel egy fejcsóválás közepette. – Biztosan az ital és a fejfájás teszi, hogy így elérzékenyültem.
– Hazakísérlek.
– De hiszen dolgozol – szólt hitetlenekedve, míg Ortwin már el is fordult tőle, és valamit gyorsan mondott kollégájának, aki csak bólintott, mielőtt visszafordult volna Arnfriedhoz.
– Várj meg itt, hozom a kabátom – biccentett feléje ellentmondást nem tűrve. A hadnagy köpni nyelni nem tudott, és a pultos már el is tűnt egy hátsóajtón. Segítségkérően a másik férfihoz fordult, aki megszánta kétségbeesett ábrázatát, és odalépett hozzá.
– Ne aggódjon, mein Herr – mosolygott rá a férfi nyugtatóan. – Mindig így viselkedik a bolondja. Csak segíteni akar.
– Nem fogják kérdőre vonni?
– Nem. Jóbarátja a tulajnak – legyintett a férfi, majd máris egy újabb vendéghez sietett, aki a pulthoz ült.
Arnfried szája csücske mosolyba rándult, tagadni akarta, de jólesett neki, hogy törődtek vele. Nem csak a régi barátok, hanem a kadétjai és immáron Ortwin is. Volt valami összetartó erő a közös múltban, és tőlük nem bánta, ha aggódtak, netán szánalom csillant a szemükben.
Gondolataiból jeges borzongás ragadta ki, amitől megrázta a fejét, és kérdőn körbepillantott. Hirtelen nem tudta, honnan is jöhetett ez az érzet, mégis pattanásig feszültek idegei, keresve a veszély forrását. Tekintete ugyanakkor hiába pásztázta a vendégek sorait, a táncoló párokat, semmit nem látott. És éppen amikor már bolondnak nevezte volna magát, és az italra fogta volna a viselkedését, megpillantott egy kislányt a vendégek közt. Egy pillanatra tűntek csak fel barna, göndör tincsei, mielőtt ismét elveszett volna a vendégek közt. Feltolta magát, gyorsan körbepillantott, de Ortwint sem látta még visszatérni, így inkább a gyerek után indult. Nem hagyta nyugodni, hogy az a kislány egyedül kódorgott késő éjszaka egy klubban.
Ugyan a vendégek száma megcsappant, ennek ellenére is eltűnt olykor a kislány a szeme elől. Arnfried valami miatt egyre nyugtalanabbá vált, a feje zúgni kezdett, de bárhogy kereste a veszélyt, nem találta, a fájdalom elködösítette a látását. Megrázta a fejét, és menet közben egy pillanatra lehunyta szemét, miközben a sebhelyére tapasztotta tenyerét. Mintha égett volna a seb, oly forrónak érezte fejét, és mikor elvette tenyerét onnan, bőrén vérfoltok vöröslöttek fel a lámpafényben. Káromkodott az orra alatt morogva, majd ismét körbenézett. Megpillantotta ismét a kislányt, aki ezúttal felfújt arccal, morcosan pufogva osztott ki egy testesebb férfit és két másik társát. Arnfried feje azonnal kitisztult attól a nyájas mosolytól, amit az egyik idegen az arcára öltött. Azonnal feléjük vette az irányt, az sem zavarta, hogy térde olykor megcsuklott, és úgy tűnt, mintha az elfogyasztott italtól tántorogna. Amennyire csak tehette, kihúzta magát, katonás tartást erőszakolva testére, szabályozva lépteit. Közeledtére a trió egy fiatalabbnak tűnő tagja figyelt fel elsőnek, és elsápadva csapkodta meg a legidősebbet maguk közül, aki mindeddig igyekezett elnyerni a kislány kegyeit.
– Mit akarsz? Megvesztél?! – mordult rá fogcsikorgatva a férfi, miközben szeme vérvörös színben villant fel a kalapja árnyékából. A társa válaszul holtsápadtan a feléjük tartó pilótára mutatott. Erre már a vezér arcából is kifutott a vér, majd mégis kevélyesen kalapot emelt Arnfriednak, amikor az eléjük lépett. – Szép estét, mein Herr! – üdvözölte nyájasan.
– Takarodjatok vissza a pokolba – felelte halk, ugyanakkor vészjósló suttogás közepette.
Az idősebb férfi arcán átsuhant egy kelletlen mosoly, amire válaszul az erisien tekintetén villámok cikáztak keresztül. Mindez megtette hatását, az idegen megadóan felemelte két kezét a mellkasa elé, majd még egyszer kalapot emelt, és elsápadt társaival a nyomában a kijárat fele indult. Arnfried halkan felsóhajtott, a torkában kalapáló szívétől szédülés fogta el, ugyanakkor valamelyest meg is nyugodott, hogy a kislány védelmére tudott kelni. Oda is fordult a derekáig alig érő gyerekhez, aki durcásan a szoknyáját gyűrögette, miközben a távozó idegenek után pillantott villogó tekintettel. Arnfried elmosolyodott, látva a mogyoróbarna tekinteten átcikázó fényeket ilyen közelről már megértette, miért jelzett az ösztöne. A kislány az ő fajtája tagja volt, ugyan félvér, és igencsak gyengécske leszármazott, mégis erisien volt.
– Hogy hívnak, kisasszony? – kérdezte csendesen, miközben leguggolt hozzá. A gyerek azonnal feléje fordult, egy röpke pillanat erejéig csodálkozva, tágra nyílt szemmel nézte őt, majd ismét a szoknyáját kezdte el gyűrögetni, ezúttal zavarában, mintsem haragjában. Arnfried ismét elmosolyodott ezen, és a tényen, hogy a gyerek látta rajta, hogy fajtársával akadt dolga.
– Danka – felelte szelíden.
– Örvendek, én Arnfried vagyok – felelte egy gyengéd mosollyal. – Ha szabad kérdeznem ilyet egy hölgytől... mit felelnél, hány éves vagy?
– Nyolc.
Arnfried dorgálóan összevonta a szemöldökét.
– És nem gondolod, hogy ágyban lenne már a helyed? – Kérdésére a lány csupán a fejét csóválta, göndörödő tincsei ide-oda libbentek a levegőben. – Nem? No, bagoly vagy netán?
– Nem, de nem vagyok álmos sem.
– Későre jár, minden bizonnyal a dajkád sem örülne, ha tudná, idelent kódorogsz ahelyett, hogy pihennél. Gyere, elkísérlek egy darabon, nehogy nekem megint bajba keveredj itten. Szívemre venném.
– Uram, maga gyanúsan kedves – jegyezte meg összeráncolt szemöldökkel a lány. Arnfried halkan felkuncogott.
– Van egy kisfiam, nem sokkal idősebb tenálad – felelte nyugtatóan. – Éjjeli bagoly ő is, ugyanakkor szófogadó, és ha aludni nem is tud, helyette olvas. Nem csámborog el az éjszakában, keresve a bajt, amit hozzád hasonlóan hamar megtalálna. Gyere, hazakísérlek, mielőtt aggódni kezdenének a holléted felől – tette hozzá végül egy félmosollyal, miközben kezet nyújtott a kislánynak. Danka némi habozás után elfogadta, követte a pilótát egészen vissza a bárpultig, ahol egy útra készen felöltözött Ortwin fogadta őket ledöbbent pillantásokkal.
– Danka?! – sápítozott a pultos, majd nagyokat pislogva Arnfriedhoz fordult. – Hol találtad őt?
– Három démon társaságában – felelte egy sóhaj közepette, majd a pimaszul mosolygó kislányra pillantott.
– Állandóan bajba keveredik – pufogott immáron a férfi is, miközben rosszallóan megingatta a fejét. – A tulaj lánya, neveletlen egy kölök, állandóan itt eszi a fene. Köszönöm, hogy gondját viselted. Hazaviszem őt, meg tudsz addig kint várni? Nem tart soká, fent lakik a harmadikon.
– Csak nyugodtan – biccentett megértően, majd egy halovány mosollyal intett búcsút a duzzogó kislánynak, akinek Ortwin lekevert egy nyaklevest, miközben az egyik eldugott sarokban álló lépcsősor felé terelte őt.
~*~
Mindeközben a farsangi mulatságon Sven elnyerte a jelmezverseny harmadik díját. A dobogóról kis híján leforduló, hajlongó ifjú pilótát hangos tapssal üneppelték társai, míg a veterán kollégák csak nevettek a jeleneten. A bolondot egy amazonnak öltözött hölgy előzte meg a második hellyel, míg a versenyt nem más, mint a morcos Dietrich őrnagy nyerte meg. Rudolf olyan hangos füttyszóval ünnepelte meg mindezt, hogy Uli a nevetéstől szakadva beborult az egyik asztal alá, míg Hansnak le kellett ülnie mellé a földre, mielőtt barátja sorsára jutott volna. Amíg Sven a bronzserlegét megtöltötte pezsgővel, kisebb jelenetet rendezett egy másik vendég a győztes kihirdetésével kapcsolatban. Boni szemöldöke a magasba szökött, látva, hogy egy ugyancsak hölgynek öltözött tag hepciáskodott, hogy az őrnagy helyett őt kellett volna megválasztani győztesnek. Eközben őmellette Albern visítva sírt a röhögéstől, és próbálta elmagyarázni, hogy kicsoda micsoda egyébként a bosszankodó vendék. A bajtársa egy szavát sem értette, annyit tudott csupán, hogy az idegen hölgyemény az a félkezű félnótás volt, aki nemrégiben még a zenekar soraiba betolakodva hegedült. A verseny győztese mindeközben lelépett a dobogóról, és barátnője kezébe nyomta a serleget, majd a nyakába akasztotta az érmet is, és felpakolta őt a dobogó tetejére. Ezzel sem tudott a hegedűművész kedvére tenni, aki tovább morgott, miközben Rudolf lehuppant barátai mellé a földre, és a száját befogva röhögött, mert a teremben kínos csend és pusmogás hangzott fel. Amikor a közönség végül mégiscsak hangos tapsviharban tört ki, a három veterán visítva röhögött fel a terítő takarásában.
Egy órával később Rudolf búcsút intett két barátjának, akik arra a döntésre jutottak, hogy hazatérnek, próbálva nem magukra haragítani feleségeiket azzal, hogy napkeltéig mulatnak. Hans ki is hangsúlyozta, hogy az ő kedvese várandós és kiszámíthatatlan kedélyállapotú, mire már Uli is feljajdult, és leintette barátját, hogy szót se többet, tudja, miről beszél, mert őneki már két gyereke van odahaza. Rudolf csak nevetett rajtuk, és a ruhatárig elkísérte őket, hogy búcsút intsen nekik, elmorzsolva drámaian egy-két könnycseppet, hogy némi együttérzést mutasson ki. Miután Uli seggbe rúgta őt, hangos kacagás közepette visszatért a bálterembe, hogy szemmel tartsa barátja kadétjait. Terveit, miszerint csendesen tölti el az éjszaka további részét, kedvenc őrnagya hiúsította meg. Nemsokkal azután, hogy helyet foglalt a terem egyik sarkában egy asztalnál, Dietrich és Brockhoff nevű kollégája megtalálta őt. Az őrnagy pedig egyhamar bemutatta a harckocsisnak az igencsak zilált állapotú örömlányra emlékeztető Stabsgefreitert, majd ahogyan szó szót követett, belekezdett egy pajzán versbe. Rudolf igyekezett nem nevetni azon, ahogyan felettese óbégatott, miközben a verssorok tartalmát bajtársán szemléltette.
Húszévesen minden nő kell, hegyes-begyes szép emlőkkel álmodik az ifjú vitéz, vadászik és akit kinéz, meg nem ússza dugás nélkül, úgy megrakja, hogy megszédül!
Amíg Rudolfot az őrnagy mulattatta, addig Sven sokadjára is az asztal tetejére pördült, hogy ott táncoljon és jódlizzon, míg Bubi elpirulva szemezgetett egy kisasszonnyal, amin Albern jókat és hangosan nevetett. Mellettük Noah csendben tömte magába a süteményeket, olykor pedig csuklott egyet, mert egy fél órával ezelőtt Svennek sikerült rábeszélnie őt egy sörivó versenyre, amit természetesen elvesztett, és még be is csípett tőle. A csapatból talán Flinn volt az egyetlen józan tag, aki szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy óránként csupán egy pohár pezsgőt fogyasszon el. Vele szemben Boni már többet fogyasztott a kelleténél, és mivelhogy már nem lelt kedvére való hölgytársaságra, Flinn mellett kötött ki. Próbált vele beszélgetésbe elegyedni, de bajtársa aligha volt partner ebben, mindezt Boni egyhamar a szívére vette, és jómodorához híven, kötözködni kezdett vele, hogy kicsikarjon belőle pár szót, de bajtársa csupán csendben hallgatta őt.
– Hagyjál békén, Horst – sóhajtott fel végül a pilóta fáradtan, majd tekintetével Rudolf után kutatott, hátha mellette végre nyugta lesz, de Boni nem eresztette őt, és eléje állva elkezdte a mellkasát böködni.
– Tudod te, hogy milyen bosszantó, hogy egy magadfajta nyálas képű, úri ficsúr a csapat vezére?! De ami még ennél is bosszantóbb, hogy semmi önbecsülésed nincsen!
Mindezt hallva Flinn szeme nagyra nyílt a döbbenettől, és elképedve nézett vissza barátjára, aki hasonló stílusban folytatta monológját.
– Sokkal többre lennél képes, ha kicsit is hinnél magadban! De mindent túlgondolsz, és olyan elvárásoknak akarsz megfelelni, amiket a te hülye fejed talált csak ki! – tette hozzá, miközben homlokon bökte párszor az ifjút. – Túl sokat gondolkozol, Luitger, az a te bajod! Hallgass már egy kicsit végre az ösztöneidre! A teringettét, Flinn, ászpilóta válhatna belőled, ha nem lennél ilyen tyúkagyú hülye!
Flinn ledöbbent ábrázatát látva Albern harsányan felkacagott, majd Bubit a vállánál átkarolva magyarázni kezdett a becsípett fiúnak, hogy szerinte vajon mégis milyen beszélgetés folyhat le a terem túlfelén a két bajtársuk közt. A csapat ifjonca bárgyú vigyorral az arcán csak bólogatott, majd kérdőn felkapta a fejét, amikor Noah feltolta magát mellőle üres tányérjával a kezében.
– Hozzá nekem iiis – nyavalygott a szőke, majd nagyot csuklott.
Noah csak bólintott, majd sietve a svédasztal felé vette az irányt. Tekintete úgy pásztázta a megcsappant választékot, mintha a levegőben ellenséges gép után kutatott volna tekintete. Észre sem vette, hogy nem csak ő tervezett a felhozatalból válogatni, így nekiütközött egy estélyi ruhát viselő hölgynek. Mindettől egy pillanatra kijózanodott, azonnal az idegenhez fordult, hogy bocsánatért esedezzen.
– Istenem, annyira sajnálom, hölgyem...
Amikor az említett hölgy kimérten feléje fordult, és kérdőn végigmérte őt, Noah szíve megállt egy pillanat erejére. Nem akármilyen hölggyel állt szemben, hanem magával a jelmezverseny utólagosan kinevezett nyertesével. Beck hegedűművész úr kisminkelt arcát meglátva az ifjú sebtiben keresztet vetett, mintha kísértettel lett volna dolga, majd kétségbeesetten máris bajtársa után kiáltott, ahogyan futtában ott hagyta a svédasztalt és a ledöbbent Becket.
– Luitger, Luitger! – kiáltotta, miközben átverekedte magát a táncparketten, majd kis híján Bonit is elsodorta, amikor bevetődött Flinn háta mögé, hogy fedezéket keressen magának. – Flinn, Flinn, ha Istent ismersz, ments meg!
– Hát téged mi lelt? – kérdezte őt döbbenten, míg Boni csak nevetett azon, ahogyan Noah félve kipillantott bajtársa válla mögül.
– Szerintem kísértetet látott!
– Rosszabb, sokkal rosszabb! Ott ni, látjátok?! – sopánkodott, majd Flinn takarásából a svédasztal mellett álló Falkenhayn százados és barátja felé mutatott, aki éppen kioktatta a tisztet, de az aligha figyelt rá. – Azok a terebélyes asszonyok valójában férfiak! Férfiak!
– Ha nem farsang lenne, tán még meg is lepődnék – jegyezte meg Flinn magához képest szokatlanul cinikusan, majd mosolyogva összeborzolta a rémült Noah sötét tincseit.
– No, megnézem én ezt magamnak!
Flinn csupán a szemét tudta forgatni azon, ahogyan Boni hátrasimította haját, majd még ruházatát is elrendezte, mielőtt büszkén kihúzta volna magát.
– Egyet se félj, Noah, móresre tanítom én ezeket, amiért így rád ijesztettek! – tette hozzá, majd emelt fővel az említett vendégek felé vette az irányt.
Mindeközben Rudolf az asztalra könyökölve figyelt, és elgondolkozva az állát simogatta. Egy-egy röpke pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy talán nem kellene Bonit odaeresztenie a Reichswehr parancsnokának kuzinjához, de ezen gondolatait hamar elengedte. Szerette volna látni, ahogyan az a bolond móresre tanítja a sokat látott századost. Inkább közelebb húzta magához a süteményes tányérját, és kíváncsian figyelte továbbra is az eseményeket, miközben szájához emelt egy habos süteményt. Alighogy bele akart harapni az édességbe, Boni elérte a két dámát. Rudolf a süteménybe belefejelve, kis híján a székről is lefordult nem tudván eldönteni, hogy szívrohamot kapjon vagy röhögőgörcsöt, amikor is Boni akkorát sózott Falkenhayn százados seggére, hogy azt még a terem túlfelén is hallani lehetett.