Az éj leszálltával Arnfried nem talált nyugalmat, még Sieghard mellett sem. Álmatlanul forgolódott, olykor szorosan magához ölelte barátját, abban reménykedve, hogy a karjai közt békére tud majd lelni a szíve, de semmi sem segített. Elméje örvénylő viharának nem tudott parancsolni. Ein körül kavarogtak gondolatai, felidézve minden vele kapcsolatos emlékét. Eszébe jutottak nagyanyja szavai is, amikor arról a szörnyetegről regélt, aki miatt menekülniük kellett. Egy félszemű erisien, akit sokan csupán Halálfejként emlegettek. Manheiában, a varázslatokkal teli világban messze földön hírhedt volt, a fejvadászok mind félve emlegették a viharhozó nevét.
Arnfried egy sóhaj közepette az oldalára fordult. Pár évvel ezelőtt hallott egy szóbeszédet, miszerint ez a hírhedt vadász a Viharhegynél húzódó lepusztult birodalom uralkodójának vére lehetett. Ha minden igaz volt, akkor hatalmas ereje lehetett, amitől okkal félhetett bárki, aki az útjába került. Mély sóhaj hagyta el ajkait, miközben óvatosan végigsimított a hasán húzódó sebhelyen. Mindaz, amit tapasztalt eddig Einnel kapcsolatban, nem lehetett puszta véletlen egybeesés azzal, amit Totenkopfról tudott meg. A rettegett mumus és az ő szőrősszívű őrangyala egy és ugyanaz a személy volt. Ez az információ valamelyest megnyugtatta, mégis felzaklatta őt. És hiába töprengett, nem tudott rájönni, hogy a nagyanyja miért rettegett Eintől. Arnfried ugyan tisztában volt azzal, hogy egy félelmetes és kegyetlen alakról volt szó, mégsem érezte azt a rettegést, melyet egykor megpróbáltak belé nevelni. Meglehet, bolond volt, amiért nem hallgatott az öregekre.
Nem tagadta, maga is félt Eintől és az erejétől, hiszen ő maga csupán egy kispiszok volt hozzá képest. Ezen a becenéven akaratlanul is elmosolyodott, miközben ujjaival a sebhelyét simogatta. Azt még megértette, hogy végzett azzal a fejvadásszal, de hogy utána megmentse őket a társával? Mindez szembement azzal, amit Totenkopfról regéltek neki. Mégis kik voltak ők Ein számára, hogy megmentse őket? És mégis ki volt ő, hogy a rettegett vadász meggyógyítsa őt, aztán még a fájdalmait is elvegye? Hagynia kellett volna szenvedni és meghalni, mégsem tette. Mindettől kellemes melegség járta át lelkét, és elmosolyodott. Ein borzalmas személyiség tudott lenni, de a szíve a helyén volt. És Arnfried csupán reménykedni mert abban, hogy sosem fogja elveszíteni a kegyeit.
– Arni? – Az álmos hang hallatán mosolyogva visszafordult Sieghardhoz, aki hunyorogva pislogott rá a sötétben, és megdörzsölte szemét. – Miért nem alszol?
– Gondolkodom – felelte suttogva, miközben finoman félrefésült egy kusza tincset az úrfi homloka elől. Sieghard mormogva belefúrta az arcát a párnájába.
– Késő éjszaka? – kérdezte nyavalyogva. Arnfried felkuncogott, és magához ölelte őt.
– Te sosem szoktál késő éjszaka gondolkozni?
– Mm – felelte a fiú mellkasába mormogva. – Álmodozni szoktam – tette hozzá, majd nagyot ásított. – Rólad.
Arnfried szíve nagyot dobbant, és mosolyogva adott puszit barátja homlokára. – És szépek azok az álmok?
– Szebb lenne, ha valóság... lenne... – motyogta az orra alatt elhaló hangon, és mikor Arnfried újabb puszit nyomott a homlokára, akkor már ismét csendesen aludt.
– Valósággá fog válni, liebe... Valóra váltunk majd minden álmot.
~*~
Egy bőséges családi ebéd elfogyasztása után a három fiú ismét a nyakába vette Párizst. A nyári napsütésben fürdőző utcákat rótták, és olykor betértek egy-egy cukrászdába fagylaltot venni. Arnfried, aki alig aludt az éjjel, nagyokat ásítozott menet közben, míg barátai ismételten olyan eszmefuttatásba kezdtek, amibe ő nem tudott volna beleszólni. Sieghard igyekezte meggyőzni Rudit arról, hogy menjenek el egy felolvasó estre, ahol a városi kortárs költők adták elő szerzeményeiket. Az ifjú pilóta persze csak a fejét rázta, és hosszasan kifejtette, hogy hármójuk közül ők ketten Arnfrieddal nem tudnák élvezni az estét. Rudi ugyan beszélt egy keveset franciául, de azt is a nyelvtankönyv szerint, nem pedig a párizsiak nyelve szerint. Arnfried pedig egyáltalán nem beszélte a nyelvet.
– Akkor találj ki jobbat – horkantott fel végül Sieghard, és kalapját levéve elkezdte legyezni magát.
– Akár egy klubba is beülhetnénk – szólt közbe Arnfried, miközben nadrágja zsebében kotorászott, és nagy örömére sikerült találnia egy gyűrött csomagnyi tökmagot. – Tudjátok... Rosenberger úr is mesélt egy ilyenről, ahol énekesek, komedisták és táncosok is fellépnek.
– És én pont ezekért az ötletekért szeretem a te fejedet, mon ami – felelte Rudi vidáman, miközben átkarolta barátja nyakát pár lépés erejéig. – Keresünk egy kis csendes zugot messze a zsibongó városi élettől. Mit szóltok hozzá?
– Legyen – bólintott Sieghard is egyetértően. – Talán Rosenberger úr ajánlani tud majd ilyen helyet.
– Persze, hogy tud ajánlani! – kacagott fel Rudi. – A város összes klubját ismeri. Az ilyen helyekben az a pláne, hogy a bor megfizethető és vacsorát is kaphatunk.
– Ezt most úgy mondtad, Rudolf, mintha nem egy vidéki kastélyban tengetnéd úri életed mindennapjait – horkantott fel Arnfried szórakozottan.
– Olykor szívesen élném a te életed – jegyezte meg a fiú, amire barátja hisztérikusan felnevetett, Sieghard pedig a szemét forgatta.
– Ne légy bolond – rázta meg a fejét Arnfried. – Ha tudnád, milyen is az életem, hidd el, nem ezt mondanád.
– Rudi szemében olyan lehetsz, mint az ifjú Nils, annyi különbséggel, hogy téged nem változtattak törpévé – jegyezte meg Sieghard csipkelődve. A két szőke vidáman felkacagott a hasonlaton.
– Holgerssonnal ellentétben én sosem bántottam az állatokat – emelte fel mutatóujját. – A kalandokkal teli utazásokat és az állatokkal való csevegést ugyanakkor nem tagadom.
Vidáman folytatták útjukat, mígnem sikeresen teljesen eltévedtek. Térkép híján igyekeztek leszólítani egy-egy járókelőt, hogy megtudják, merre is vannak, és hogyan tudnak majd visszatalálni a szállásukra. Többen útbaigazították őket, de még Sieghard bicskája is beletörött abba, hogy megjegyezze vagy egyáltalán megértse a helyes irányt. Így három-négy utcánként minduntalan leszólítottak valakit. Arnfried eközben vígan fütyült, madárdallal érdeklődve a galamboktól, ugyanis nyíltan egy madarat sem mert leszólítani Rudi szeme láttára. Tartott attól, hogy még eljárna a szája, és igazán nem akarta volna magára vonni Herr Steiner figyelmét, akivel nem tettek egymásra jó benyomást az ebéd folyamán.
Ahogyan gondolataiban elmerülve fütyörészett és nézelődött, úgy tekintete egyszer csak megakadt az egyik ház nyitott ablakán. Az ablakban dohányzó hölgy alakja láttán arca paradicsomvörösre pirult, és füttyszója elcsuklott, ahogyan zavarában félrenyelt. A furcsa hangokra Sieghard a barátjához fordult, és kipirult arcát látva összevonta a szemöldökét.
– Téged meg mi lelt?
A kérdés hallatán a fiú nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát. Ahogyan a fejét lehajtva a tarkóját vakarta, szőke tincsei alól felvillant vöröslő füle is olykor. A két úrfi értetlenkedve állt a helyzet előtt, mígnem a fejük fölött felhangzott egy vidám nő kacagása. Arnfried egészen az arcába húzta kopott vászonsapkáját, úgy horgasztotta le fejét, míg barátai felpillantottak a hang irányába. Sieghard maga is elvörösödve sütötte le tekintetét, amikor pillantása megakadt az ablakban kacagó hölgy fedetlen keblein. Kurtizán lehetett, semmi kétség, máskülönben nem ücsörgött volna ily módon ott az ablakpárkányon. Az úrfi zavarában inkább a járdaszegély repedéseit nézte. Mennyivel másabb volt a valóságban megpillantani egy mezítelen női testet, mint a múzeumban csodálni a márványból faragott Vénuszok és az olajfestmények tucatjairól visszatekintő kacér pillantású hölgyek alakját. Lopva Arnfried felé pillantott, aki a maga módján fancsali mosolyra húzta a száját, és vállat rántott. Mindezen halkan felkuncogott az úrfi. Amíg a két barát arcát vörös pír lepte el a látottaktól, addig Rudi csupán kacagott, és a kalapját megemelte a kisasszonynak köszönés képen. Leánytestvérei mellett már hozzászokott az efféle látványhoz.
– Uraim... – fordult vissza barátaihoz, akik még mindig fülig pirulva pislogtak maguk elé. – A legjobb helyen járunk! – jelentette ki ünnepélyesen, majd dobott egy légicsókot az ablak irányába, ahonnan immáron három fiatal hölgy integetett neki vissza szórakozottan.
– Csak ugratsz! – sápítozott Sieghard.
– Nem, nem ugratlak – nevetett rajta Rudi. – Bemegyünk, és útbaigazítást kérünk. Biztosra veszem, hogy akad köztük olyan, aki beszél németül. Na, gyertek. Pénz híján úgysem tudunk sokáig maradni.
Erre a kijelentésre Arnfried egyetértően biccentett, majd a vidáman fütyörésző Rudi után terelte barátját. A díszes, barokkos ház homlokzatához hasonlóan pazar enteriőr fogadta őket a bordélyban. Impozáns és drága helyet találtak maguknak arra, hogy egyszerű útbaigazítást kérjenek. Arnfried nagyot nyelt, látva az aranyozott stukkókat és a bársonnyal borított heverőket, székeket. Ide csupán a tehetősek, főurak, bárók és grófok járhattak, nem ám a hozzá hasonló egyszerű munkásosztálybeli emberek. Biztosra vette, hogy egy vagyont kérhettek el itt a hölgyek azért a csekély időért, amit a kuncsaftokkal töltöttek el. Az egyik hölgy láttán szeme nagyra nyílt a döbbenettől, ugyanis a fiatal nő testének privát részeit vékony szemű láncok fedték csupán, miközben egy lovaglópálcával a kezében magyarázott valamit egy fiatal férfinak, akinek a karját egy cselédlánynak öltözött kisasszony ölelgette.
Rudi arca elsápadt, mikor a kéjhölgyek társaságában maga is megpillantott a fiatal, szőke férfit. Amaz zsebre tett kézzel kevélyesen beszélgetett, miközben jobbjával a monokliját pörgette az ujjai körül. A fiú azon nyomban galléron ragadta két barátját, és már fordult is volna ki az ajtón, de az idegen észrevette őket, és harsányan felkacagott.
– Rudikám!
Rudi halkan káromkodva húzta be a nyakát, míg a férfi nevetése azonnal elhalt, amikor megpillantotta a mellette álló, két ledöbbent ifjút. Az arcára megrökönyödés ült ki, majd ismét kacagni kezdett.
– Te ebadta kölyök, azt még csak elnézem, hogy téged ide evett a fene, de hogy ezt a kettőt is magaddal hoztad... – tette hozzá rosszallóan ciccegve, miközben megingatta a fejét. A hölgyek körülötte egy pillanatnyi döbbenet után halkan felkuncogtak.
– Nagy bajban vagyunk? – Sieghard halálra váltan fordult barátjához, amikor az idegen visszahelyezte szeméhez a monoklit, és lazán cigarettára gyújtott. Rudi felsóhajtott.
– Nem, ez Priska, a nővérem – szólt morogva, majd zsebre vágta kezét, és odabattyogott a nevetgélő hölgyek közt pöffeszkedő alakhoz.
– A nővéred?! – horkantott fel Arnfried értetlenkedve, miközben végigmérte tetőtől talpig Priskát.
Magas, fess alkat volt, deszkaegyenes háttal, amin szépen terült szét az ingjét fedő sötét mellény. A haja rövid volt, férfias fazonra vágott, szalmaszőke, pont mint Rudié, a szeme pedig tengerkék színben tündökölt. És Arnfried bárhogy kereste a nőies vonásokat azon az arcon, netán a lapos mellkason a keblek domborulatát, aligha talált bármit is. Priska sokkal inkább hasonlított az öccse leendő huszonéves alakjára, mintsem a lánytestvéreire. Nem volt olyan hosszú, hattyú nyaka, mint Miának, se nem olyan finom állvonala, mint Leninek. Keble sem volt, mint a húgainak. Ellentétben ezekkel férfiasan jóképű volt, huszonéves fiatalnak tűnt, annak ellenére, hogy a harmincas évei elején járt.
– Megeszem a kalapom, de ez nekem sehogysem tűnik nőnek – vakarta meg a tarkóját Arnfried zavarában, ahogyan a beszélgető testvérpárt nézte. Priska minden rezdüléséből, testtartásából, szavából áradt az úriasság. Sieghard tarkón legyintette őt, amire feljajdult.
– Nem ez, hanem ő – dorgálta barátját. – Légy egy kicsit tiszteletteljesebb.
– Jó – morgott magában Arnfried, miközben vetett egy-két szúrós pillantást a báró úrfira.
– Mellesleg, talán illendő lenne, ha bemutatkoznánk – jegyezte meg Sieghard maga is zavartól kipirult arccal. Barátja vállat rántott, majd a testvérek felé vették az irányt. Rudi eközben fennhangon szidta Priskát.
– A pofátlanság netovábbja, hogy te itt lebzselsz a csinos hölgyek társaságában, miközben azt hazudod, hogy halaszthatatlan dolgod akadt, ami miatt lemondtad az egész napot, pedig ígéretet tettél anyának, hogy meg fogsz jelenni!
– Ugyan, öcskös – vetette oda félvállról, majd a plafon irányába fújta a cigaretta füstöt. – Ezt is csupán azért vered nagydobra, mert most fülön csíptelek. Mégis mi a fészkes fenét keresel itt? Azt regélted, nem izgatják még a fantáziádat a hölgyek.
– Az már két éve volt. Kíváncsiak voltunk, no akkor mégis mi van? – morgott sértetten, amikor a hölgyek összesúgtak és kuncogtak körülöttük. Esze ágában sem volt elmondani neki az igazat azzal kapcsolatban, hogy valójában eltévedtek.
– Kíváncsi... – ízlelgette a szót Priska egy gunyoros mosoly közepette, majd vetett egy pillantást az érkező párosra. – Áh, Erwin úrfi, örülök, hogy megismerhetem.
– Az érzés kölcsönös – biccentett Sieghard tisztelettudóan, de nem tudta, hogy kezet nyújtson vagy netán kezet csókoljon Rudi testvérének, így inkább zavarában elvörösödve a dereka mögé húzta kezét. Priska kelletlenül biccentett, tekintetét az úrfi mellett álló fiúra emelte.
– A barátja pedig...
– Arnfried, Arnfried Moser – biccentett a szőke, és feléje nyújtotta jobbját. Priska ezúttal elégedetten nyugtázta az ajánlatot, kezet rázott a fiúval.
– Erős a kézfogásod, Eike bácsi minden bizonnyal pilótát akar majd belőled is faragni – jegyezte meg elismerően, míg Arnfried bólintott neki egyet. – De mielőtt elfeledem, Priska Rosenberger volnék. Örvendek! – tette hozzá mosolyogva.
Sieghard nem értette, miért az anyja és bácsikája nevét viselte, de nem merte mindezt szóvá tenni, főleg amiatt sem, mert Rudi tekintete elsötétedett. Olyan érzelmeket látott átsuhanni barátja arcán, amikről jól tudta, hogy csak is fájdalmas emlékek nyomai lehettek. És ahogyan jobban belegondolt, Rudi az évek alatt alig pár szót mesélt neki Priskáról. Azokból a történetekből is inkább az érződött, mintha egy távoli kuzinja lenne, mintsem önnön nővére.
– Ön is repül, mein Herr? – kérdezett vissza eközben Arnfried kíváncsian.
Sieghard kis híján félre nyelt, míg Priska tekintete felcsillant a megnevezés hallatán, és ajkai a tudta nélkül mosolyra húzódtak. Vele ellentétben Rudi vetett egy figyelmeztető pillantást a barátjára, de a Arnfried aligha vett tudomást minderről. Érdeklődő tekintetét mindvégig a bagózó ifjún tartotta, aki válaszul megingatta a fejét, miközben beleszívott a cigarettába, és orrán át fújta ki a füstöt.
– Lovaspóló, a repülés nem az én világom – felelte félvállról. – A versenyre is csupán a bácsikám miatt vagyok hajlandó kimenni.
Rudi sértetten megköszörülte a torkát, amin testvére jóízűen felkuncogott, és játékosan megpaskolta öccse feje búbját. A fiú dohogva tolta félre a kezét, majd vetett rá egy rosszalló pillantást, amiért ilyen mód bánt vele. Sieghard elfojtott egy mosolyt, mielőtt barátja észre vehette volna, hogy mulatságosnak gondolta a helyzetet.
– Ne pufogj, temiattad is hajlandó vagyok nézni ezt a repülő cirkuszt – tette hozzá Priska békítően, majd visszafordult Arnfriedhoz. – Nos, uraim, ha már ilyen szerencsésen egymásba botlottunk, meghívhatom önöket egy kávéra?
Sieghard zavarba jött, nem tudta, mit feleljen. Udvariatlan nem akart lenni, és tetszett neki Priska kedves mosolya is, ugyanakkor mellette ott állt Rudi, aki alig láthatóan a fejét ingatta, hogy ne fogadják el az ajánlatot. Az úrfi lopva Arnfriedra pillantott, akinek abban a pillanatban lelohadt arcáról a félmosoly, amivel szíve szerint elfogadta volna a meghívást, és inkább csak tehetetlenül vállat rántott. Neki nem volt akkora szava ebben, ha a két úrficska nemet akart mondani.
– Köszönjük a meghívást... – kezdett bele Sieghard a lehető legudvariasabb hangvétellel, válaszul Priska arcán átsuhant egy kelletlen mosoly.
– Majd talán máskor – tette hozzá Rudi egy megjátszott mosollyal.
– Akkor hát... további kellemes délutánt, uraim – biccentett Priska úriasan.
– Viszontlátásra – intett búcsút Sieghard, míg Rudi csupán odaköhintett egy sziát a testvérének, miközben az ajtó fele vették az irányt. Arnfried lemondóan sóhajtott, majd kedvesen rámosolygott Priskára.
– Örvendtem a szerencsének!
– Mennyire érdekelne egy pólómeccs? – gondolkozott el hangosan, amire Arnfried a homlokát ráncolva maga is a gondolataiba merült.
– Őszinte leszek, még nem volt szerencsém ehhez a sportághoz. De merem úgy hinni, sokkal több izgalmat tartogat az egyszerű néző számára, mint a minap látott, és nem mellesleg az ön húgai által játszott tollaslabda – tette hozzá pimaszul, amivel kiérdemelt magának egy jóízű kuncogást.
– Ezt igennek veszem, majd szólok Eike bácsinak, hogy hívjon meg egy meccsre. Kedvemre tenne, ha el tudnál jönni – felelte vidáman. Arnfried pedig mosolyogva felelt neki.
– Köszönöm a meghívást, ha az égiek is úgy akarják, ott leszek! Au revoir! – hajolt meg végül színpadiasan, és emelt fővel távozott, amikor a háta mögött felhangzott Priska és a hölgyek vidám kacagása.
Az utcára kilépve hiába fogadta őt rekkenő hőség és nyári napsütés, megborzongott attól a mogorva pillantástól, amit Ruditól kiérdemelt magának. Őszintén meglepte őt mindez, érzelmeit pedig nem rejtette véka alá, nagyra nyílt szemmel, kérdő pillantással fordult barátjához.
– Valami rosszat tettem volna? – kérdezte zavarodottan, de Rudi csupán sóhajtott, és zsebre vágott kézzel tovaindult a macskaköves utcán. Arnfried értetlenkedve pislogott, majd Sieghardhoz fordult, aki ugyancsak tehetetlenül állt a helyzet előtt.
– Adjunk neki egy kis időt, úgy vélem, felzaklatták őt a történtek – felelte csendesen.
– Rendben – sóhajtott fel megadóan.
Míg Sieghard az élen battyogó barátja mellé sietett, hogy elvonja figyelmét egy beszélgetéssel, addig Arnfried a gondolataiba merülve tépelődött, hol is ronthatta el a dolgokat. Valóban elrontotta volna? Talán nézőpont kérdése. Legalább Priskára jó benyomást tudott tenni, ha már a család többi része rosszalló pillantással fogadta őt. Az igazat megvallva, nem tudta a szívére venni Herr Steiner csípős megjegyzéseit vagy a lányai pimaszságait. Igazuk volt. Semmi keresnivalója nem lehetett volna a két úrficska mellett. Cselédnek kellett volna lennie, nem pedig jóbarátnak, akit elhívnak különféle helyekre és eseményekre. Ingyenélő patkánynak hitték, és attól tartottak, hogy csupán kihasználja barátai nagylelkűségét. És neki bizonyítania kellet, hogy mindez nem így van... csupán még azt nem tudta, hogyan tehetné meg mindezt.
~˘~˘~˘~
Selma Lagerlöf: Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal