1911. jún. 15.
Rudi egy unott sóhaj közepette összecsukta a napilapot, és combjára fektetve azt, kinézett az ablakon. Zúgott a feje a cikkektől túlzsúfolt újságtól. Különféle gyilkosságok és halálesetek ügyét zengte a címoldal, miközben szót ejtett valamit a nyugdíjcsomagokról is, és arról, hogy Jules Janin egykori házára emléktáblát fognak állítani vasárnap. Mindezt talán illene majd említenie barátjának is. Ha emlékezete nem csalt, Sieghardnak volt odahaza kötete az írótól, valami szamárról és egy nőről, akit talán lenyakaztak guillotine-nal. Vagy ha nem is az úrfinak, akkor az édesanyjának volt meg ez a kötet, aki nagy szerelmese volt a romantika korszakának. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse gondolatait.
A nap magasan járt, Párizs nyüzsgésének zaja beszivárgott a panzió nyitott ablakán. Bicikli csilingelt, párszor egy-egy automobil dudája rikácsolt, a földszinti kirakatok táján a rakodómunkások és vásárlók beszélgetésétől volt hangos az utca. A fiú unottan felsóhajtott, és a kis szoba faliórájára pillantott. Az öreg kakukkosóra mutatója halkan kattogva már átlépte a tizenegy órát is tíz perccel. Rudi felhorkantott, az újságot hanyagul összehajtva a fotelja mellett álló asztalra tette, kis híján leverve az üres kávéscsészét onnan. A porceláncsésze vészesen csilingelt a kis tányéron, mielőtt ismét biztos talpakon meg nem állt volna. Rudit mindez nem érdekelte, zsebre vágott kézzel battyogott oda a szomszéd szoba csukott ajtajához, és határozottan bekopogott. Csend volt a válasz. Ezen ismét felhorkantott, majd további választ nem várva benyitott a szobába. A vaskos függönyök még behúzva lógtak az ablak előtt, kirekesztve a hálószobába bekúszó, ragyogó, nyári napfényt. Kellemes félhomály uralta a zöld tapétás helyiséget, amiben a két kisebb faágyat összetolva találta. Odabattyogott az ágy mellé, és mivel két barátja összebújva aludt, így felvette Arnfried szabad párnáját, hogy egy laza mozdulattal arcon csapja vele a fiút. De alig érte volna el a párna Arnfriedot, az arca helyett a tenyerébe csapódott. Rudi felkuncogott, vissza akarta venni a párnát, de barátja vasmarokkal tartotta kezében, míg álmosan résnyire felnyitotta a szemét, és vetett egy csúnya pillantást a szőkére.
– Negyed tizenkettő, és ti még mindig itt henyéltek! – vetette oda szemrehányóan Rudi, majd inkább elengedte a párnát, amit Arnfried az ágy végébe hajított.
– Nem sietünk sehova – ásított nagyot Sieghard, miközben közelebb bújt barátjához. Rudi a szemét forgatta, míg Arnfried fél karral magához ölelte az úrfit, és gyengéden cirógatni kezdte arcát vagy borzos, fekete tincsei közé túrt.
– Unatkozom!
Rudi nyavalyogva adott hangot problémájának, amire válaszul Arnfried galléron ragadta, és félig magára, félig maga mellé rántotta az ágyba, majd a nyakánál fogva magához ölelte. Rudi a hirtelen döbbenet után kettőt rácsapott a torkát szorító karra, így barátja lazított a fogásán.
– Nyughass már, Rudolf – mormogott Arnfried, majd nagyot ásított. – Bácsikád is megmondta, hogy többet kellene pihenned.
– És mégis meddig akartok még itt poshadni? – horkantott fel türelmetlenül.
– Amíg egy kicsit te is meg nem nyugszol – felelte Sieghard egy ásítás közepette.
– Ajvé...
Azok ketten csupán kuncogtak a fiú viselkedésén, míg Rudi ficeregni kezdett, hogy kényelmesebb pozíciót találjon magának Arnfried mellett. Amikor megtalálta a megfelelő helyet, kiérdemelt magának egy halovány mosolyt, ahogyan újdonsült barátja feléje sandított álmos szemmel.
– Most boldogok vagytok? – horkantott fel sértetten, amin a két fiú ismét csak kuncogott, és Arnfried gyengéden magához ölelte morgó barátját.
Esze ágában nem lett volna ebédidőig az ágyban heverészni, de ahogyan teltek a percek, úgy vált számára egyre kényelmesebbé a kialakult helyzet. A szobát uraló félhomály, a kényelmes fekhely és barátja melengető ölelése elálmosította őt. Félálomban még érezni vélte, ahogyan Arnfried feléje fordult, és úgy ölelte őt magához, hogy fejét finoman az övének döntötte, Rudi mindezen akaratlanul is elmosolyodott, és belebújt a fiú karjaiba. Volt valami megnyugtató és szívet melengető abban az ölelésben. Felidézte benne azokat a régmúlt napokat, amikor még kiskölyök volt, és átszökött a nővérei szobájába, hogy legidősebb testvére karjai közé bújva aludhasson. Az emlék egyszer volt boldog és keserű, ugyanis ő maga alig volt hat éves, mikor nővére megházasodott, és ezek után már ritkán tett látogatást náluk.
~*~
Arnfried vígan fütyörészve battyogott két barátja mellett, miközben a házak ablakában gubbasztó galambokat figyelte. A két úrfi beszélgetése nézeteltérésbe torkollott, ő maga pedig szeretett volna kimaradni mindebből. Nem is igazán tudott volna hozzászólni a témához. Rudi egy bizonyos Marinetti kiáltványát taglalta, Sieghard pedig bőszen ellenezte a pontokat, amiket barátja felsorolt.
– Azért ez már mindennek a netovábbja! – fortyant fel Sieghard magából kikelve, Arnfried füttyszója pedig elcsuklott mindettől. – Még hogy lerombolni a múzeumokat!
– A könyvtárakat is! – jegyezte meg Rudi kevélyesen. – És az akadémiák minden formáját!
– Minő borzalom, ostoba beszéd!
– És honnan ered eme gondolat? – kérdezett közbe Arnfried kíváncsian, miközben barátja derekát átkarolta, hogy kizökkentse a felzaklatott úrfit, mielőtt szitkozódni támadna kedve az utcán. Sieghard megrezzent az érintésétől, szeme sarkából feléje pillantott, miközben indulattól vöröslő arca egy árnyalattal még vörösebb lett. Arnfried halovány mosollyal felelt neki, amitől még inkább zavarba jőve lesütötte tekintetét a macskaköves útra, és mintha csak a nyári napsütéstől lenne melege, aprót igazított ingje gallérján.
– Itáliából, barátom – felelt mindeközben Rudi készségesen. – A jövőről beszélünk, a Futurizmusról. Erwin azért olyan bosszús, mert ő is a múlt örökös és haszontalan csodálásában látja az élvezetet. Ezért olyan kimerült és megtaposott olykor, mint egy kivénhedt professzor, elpocsékolja az erejét a múltra, ahelyett, hogy a jövő és a...
– Esztelen rohanás, amit hirdetnek szavaid! – kaffogott közbe Sieghard ingerülten. – Szót se róla többet, csupán felbosszantasz.
– Nincs másban szépség, csak a küzdelemben, Marinetti hetedik pontja emígyen szól – emelte fel mutatóujját az ifjú. Barátja csupán pufogott.
– Mégis miféle szépséget látnak ezek a küzdelemben? – kérdezte Arnfried meglepetten.
– Például a patriotizmust vagy a felszabadult destruktív magatartást, szerintük ezek a szép elvek, melyekért érdemes meghalni.
– Gyilkosságról és pusztításról beszélsz, semmi másról – szólt közbe ismét az úrfi, mielőtt barátja bármit is reagálhatott volna az elhangzottakra. – Bűnös eszmék ezek, Rudi, nem tudod őket szépíteni!
– A patriotizmus erénye magasabb rendű, mint a gyilkosság bűne! – akadékoskodott az ifjú továbbra is, amire Sieghard felhorkantott.
– Ezzel védenéd magad, ha netán a Horatiushoz hasonlóan legyilkolnád önnön húgodat úgy, ahogyan őelőtte vőlegényével, Curiatiusszal, a te ellenfeleddel is végeztél?
Rudi kivörösödött arccal csupán hápogott, nem tudta, mit felelhetne minderre. A testvérgyilkosság gondolata kiütötte őt a nyeregből, miközben fogalma sem volt arról, Sieghard honnan idézett számára. Az úrfi tudva, ezt a csatát megnyerte, elégedetten bólintott.
– Úgy látom, egy magamfajta kivénhedt professzornak ismételten sikerült zavarba hoznia téged. Corneille-t idéztem, barátom, és David festményét, amely a Horatiusok esküjéről szól. A minap beszéltem róla, mikor a Louvre-ban jártunk.
– Pft, bolondok ezek! – Arnfried gúnyos mosollyal az arcán felkuncogott, mindezzel magára vonva barátai figyelmét. – Ezekben az általad sorolt eszmékben, barátom, semmi szép és meghalni való sincsen. Ilyet is csupán az gondolhat, aki még nem tapasztalta a saját bőrén, milyen is egy valódi küzdelem. Nincs abban semmi szép, semmi, amit dicsőíteni lehet. Vér, verejték... Rudolf! Ne merészeld a szemedet forgatni, mert olyan nyaklevest kapsz, hogy a fal adja a másikat! – mordult fel figyelmeztetően. Rudi megtorpant, sértetten felszegte állát, miközben szembenézett barátjával.
– Mintha neked bármi fogalmad lenne arról, amiről beszélsz – szúrta oda élesen.
Arnfried szája csücske megrándult, kezét lassan elhúzta Sieghard derekáról, aki aggódva fordult hozzá, de nem mert közbelépni. Miközben villogó tekintetét Rudi vonásain tartotta, kigombolta vékony mellényét, a nadrágjába tűrt ingjét pedig felhúzta annyira, hogy az ifjúnak szabad rálátása nyíljon a hasán húzódó hegre. Rudi csupán egy pillantást akart vetni a fedetlen bőrre, de amikor felfogta mindazt, ami a szeme elé tárult, arca elsápadt.
– Van fogalmam arról, amiről beszélek – szólt Arnfried halk, nyugodt hangon, miközben rendezte ruházatát. – És nekem elhiheted... semmi szép és dicsőíteni való nincs abban, amikor az embert felvágják, mint a kibelezésre váró disznót.
– Arni... Rudi... fejezzük ezt be – sóhajtott fel Sieghard békítően. Rudi beharapta az ajkát, majd remegve aprót bólintott.
Az úrfi keserűen felsóhajtott, nem szerette volna, hogy ilyen vizekre sodródjon a délutánjuk. Reménykedve körbenézett, hátha látni fog valami olyan kirakatot, ami el tudja terelni a feszült hangulatot, ami rájuk nehezedett. Tekintete ekkor megakadt egy öreg cégéren, amin ismerős, kopott név csillogott aranyló színben. Az arcára mosoly ült ki, szeme pedig felragyogott az üzlet láttán.
– Arnfried... odanézz! – suttogta boldogságtól megremegő hangon, miközben fejével a cégér irányába intett. A szőke kíváncsian abba az irányba fordult, amerre barátja is nézett. Amikor kiolvasta Travers nevét a fatáblán, maga is elmosolyodott.
– Nézzenek oda... – suttogta maga elé elámulva a tényen, hogy útjuk a tudtuk nélkül egy ismerőshöz vezetett. Mosolyogva fordult oda barátaihoz. – Gyertek, nézzük meg azt a boltot!
Sietős léptekkel indultak tovább, miközben Arnfried karon fogta szőke barátját, hogy ne maradjon le. Rudi grimaszolva tűrte, hogy húzták őt, míg Sieghard mellette csupán kuncogott a látványon. Emlékezett még azokra a pillanatokra, amikor Arnfried őt rángatta maga után.
A kirakatot ezúttal nem nézték meg, pedig Rudi nagyon is nyújtogatta a nyakát, hogy először kintről csodálhassa meg az egyik, körhinta szerű gépezetet, amin lovak helyett fellógatott, kis repülők kergették egymást. Arnfried ugyanakkor maga után rángatta a fiút be az üzletbe, amit a pilóta nemtetsző morgással díjazott, miközben Sieghard vidáman és magához képest hangosan köszönt.
– Eressz mán – fortyant fel Rudi, amire végül barátja kuncogva elengedte őt, és inkább csillogó tekintettel körbenézett a kis boltban. Szíve hevesen dobogott, testét pedig jóleső remegés fogta el az ismerős környezettől. A polcokon sorakozó tárgyak közül egyet-egyet felismert, nosztalgiát váltott ki belőle látványuk, míg az újabb szerkezeteket kíváncsivá tették. Mindeközben a föld alá vezető lépcső felől hangok szűrődtek a felszínre, majd a vaslépcsőfokok hangos kopogással jeleztek, hogy valaki közeledett.
A két barát legnagyobb meglepetésére nem egy ismerős alak bukkant fel a lépcsőfordulóból, hanem egy alacsonyabb, kissé pufók alkat. A középkorú férfi illemre fittyet hányva csapzott ruházatát igazgatta, próbálva meghúzni derékszíját is, nehogy bő, szürke nadrágja lecsússzon a valagáról. Kopott, fehér ingjét kigombolt mellény fedte, aminek gombjaival nem is vesződött az idegen, mert nem érte volna át pocakját a ruházat. Ahogyan sietős, esetlen lépteivel és nagy, fekete cipőjében totyogott, fekete kabátja szára lobogott nyomában. Rudi a szemét forgatta, míg Sieghard zavarodottan pislogott a furcsa szerzetre, akinek hatalmas lapátfülei és nyuszifogai voltak. Az idegen amennyire lehetett, gyorsan eligazgatta kusza szürke haját, majd még egyet-kettőt rántott felöltőjén, miközben a pult mögé lépett, és szembefordult vendégeivel, és egy fekete, lekerekített kalapot a fejébe nyomott.
– Bon... – kezdett volna bele pöszén az illedelmes köszönésbe, amikor sötét gombszemét a fiatalokra emelte, és pufók arcára fülig érő vigyor ült ki. – Anffiiid!
– Szent egek! – kacagott fel a szőke ifjú, míg barátai csupán tágra nyílt szemmel nézték a furcsa idegent. – Egyetlen személy ejti ki csupán így a nevem. Nem hiszek a szememnek! – szólt vidáman, miközben sietve a pult mögül kilépő, pufók férfihoz szaladt, és könnyeit nyeldesve boldogan megölelte őt. – Käse, drága, öreg barátom... – szipogott fel, amikor a férfi csontropogtató ölelésbe fogta őt.
– Anfiiii – motyogott az orra alatt maga is szipogva, majd elengedte az ifjút, és letörölte annak könnyeit. – Mi f-f-fél hofott? – kérdezte kíváncsian, miközben orra aprókat rándult, majd fekete szeme elsötétedett, és összeráncolt homlokkal gyanakvóan végigmérte barátját. – Anfi?
– Hosszú történet, majd elregélem – sóhajtott fel fáradtan, majd suttogva folytatta. – A fiúk előtt titok minden, érthető vagyok?
– Oui – bólintott Käse egyetértően, majd kedvesen mosolyogva integetett a két megszeppent úrfinak, akik zavarukban viszonozták a gesztust egy-egy bizonytalan integetéssel és fancsali vigyorral.
– Hogy kerülsz ide? – nézett végig barátján Arnfried meglepetten. – Travers befogadott?
– Bifony, de moft máfhol fan – jegyezte meg zavarában, miközben idegesen a faliórára pillantott. – Engel fifont itthon fan, dolgofik... lent – tette hozzá, majd maga is suttogva folytatta. – Nem jöhet f-f-fel. Fefélyes alakok jának efelé.
– Bajt hozok a fejetekre, ha maradok? Pár napja megtalált Rannelan egy kopója, nem akarlak veszélybe sodorni.
Käse nyugtatóan leintette, hogy ne aggodalmaskodjon miattuk, így hát Arnfried aprót bólintott, majd mosolyogva megsimogatta barátja felkarját.
– Örülök, hogy újra látlak. Nem bánod, ha körbenézünk?
– Csak nyugoftan. Fel if mehettek – mutatott a karzat irányába. – Fan tea.
– Remekül hangzik... – felelte mosolyogva, és visszafordult barátaihoz. – Elnézést a modortalanság miatt, szeretném bemutatni egy régi jóbarátomat.
– Jean Roquefort – felelte Käse fülig érő mosollyal, miközben kalapot emelt. – Öfendek!
– Megtisztel, ő a barátom Rudolf Steiner, jómagam Erwin von Braunfels volnék – biccentett Sieghard úriasan, majd a csengőszó hallatán hátrakapta fejét, és mosolya még szélesebbé vált arcán. – Monsieur Travers! Bonjour!
– Áh, kit látnak szemeim... – álmélkodott az öreg mester, miközben megigazította monokliját, és besietett vendégeihez. Alakja és megjelenése mit sem változott az évek során, ugyanolyan színes, furcsa alkat volt, mint egykor. Csipkés, legyező szerű nyakkendője minden egyes lépésre fellibbent, akár a cilinderébe tűzött tollak. – Guten Tag, kedves barátaim! Örömömre szolgál, hogy újra láthatom önöket! Jóvágású urak lettek, hadd dicsérjem magukat egy kicsit, már ha nem veszik a szívükre.
– A dicséret sosem fáj – kuncogott Sieghard jóízűen. – Engedelmével, Monsieur, a kollégája meghívott minket egy csésze teára az imént, nem bánja, ha elfogadjuk ajánlatát, és önt is meghívjuk egy könnyed beszélgetésre? Persze csak akkor, ha nem vagyunk a terhére.
– Oh, ifjú uraim, sosem vagytok terhemre. Tessék csak a karzatra fáradni, még akad egy-két elintézni valóm, de hamarosan csatlakozom önökhöz.
– Merci, köszönjük – biccentett hálásan az úrfi, majd a karzat irányába terelte barátait. Travers vetett egy szórakozott pillantást pufók kollégájára, aki ismét patkány alakot öltve az emeletet támasztó faragott faoszlopok egyikén felkapaszkodva sietett fel barátai után. A mester csupán kuncogott, és csettintett egyet, aminek hatására ujjai körül vérvörös mágia lobbant fel.
Odafent terített asztalocska és friss tea fogadta a vendégeket a könyvespolcok és különféle szerkezeteket magukba ölelő vitrinek közt. Rudi tekintete felcsillant a süteményes kosár láttán, gyomra pedig nagyot kordult, amikor helyet foglalt az egyik széken. De alighogy a kosár után akart nyúlni, Käse felpattant az asztal tetejére, és látványától a szőke úrfi ijedtében felpattant helyéről.
– Patkány!
– Nyughass, Rudi, nem fog megenni téged! – kuncogott fel Arnfried szórakozottan, majd tenyerét barátjának nyújtotta, amire a rágcsáló a kezébe mászott, és halkan cincogva odabújt a fiúhoz, amikor az megölelte őt.
– Csak nem... Käse? – pislogott Sieghard leplezetlen döbbenettel a patkányra, aki vidáman feléje fordult, és integetett neki egyet. Az úrfi arcára széles vigyor ült ki, és boldogan visszaintegetett kis barátjának, amikor helyet foglalt. – Örülök, hogy újra látlak!
– Gyere, Rudi, foglalj helyet – kuncogott fel Arnfried, míg barátja csupán ledöbbent pillantásokkal tudta őket illetni.
– Ez. Egy. Patkány – jegyezte meg végül, majd ismét lehuppant a székre, és nagyra nyílt szemmel figyelte, ahogyan a kövérke patkány kimászott Arnfried karjai közül, hogy két lábon odatotyogjon a süteményes kosárhoz, és magához vegyen onnan egy kekszet.
– A neve Käse – jegyezte meg Sieghard kuncogva. – Ne aggódj, hasonlóan reagáltam, mikor megismerhettem őt. Tudod... Arnfriednak sok furcsa barátja akad.
– Majd hozzászoksz! – kacagott fel az említett jóízűen.
A kis csengő ekkor olyan vészesen csilingelt fel, mintha halálos veszélyről akart volna hírt adni gazdájának. A földszinten tevékenykedő Travers minderre felkapta fejét, és a becsapódó bejárati ajtó felé pillantott. Legújabb vendége látványától arca elsápadt, remegő kezéből pedig kiesett a kis szerkezet, amit el akart pakolni. A kis boltot vérfagyasztó levegő töltötte meg, a szekrények közt pedig vészjósló huhogásként egy kósza szellő suttogott. Arnfriedot kirázta a hideg a földszinten felhangzó ismerős léptek lassú, fenyegető koppanásától. Mutatóujját az ajkaihoz emelte, csendre intve barátait, akik ugyan meg voltak zavarodva, mégis bólintottak, amikor a fiú hangtalanul feltolta magát helyéről.
– Travers – szólt a nyers, rideg köszöntés, amire az ifjú erisien a korláthoz húzódott, és lepillantott a földszintre. Legnagyobb meglepetésére Eint ezúttal jómódú, nemesi öltözetben látta, éjfeketében, cilinderes kalappal a fején, melyet levett szépen fésült, szőke tincseiről.
– Ein... – nyelt nagyot a mester. A vadász felpillantott az emeletre, ahonnan Arnfried tisztelettudóan biccentett neki, ő pedig oldalra billentett fejjel egy lassú bólintással viszonozta a köszöntést, majd odalépett a pénztárhoz.
– Mi szél hozta? – kérdezte őt Travers remegő hangon, igyekezve nyájasan hangzani. A félszemű vadász elégedett mosolyra húzta a száját, kalapját pedig a pultra tette.
– Ne raboljuk egymás idejét feleslegesen, mon ami... Tudod, miért vagyok itt – felelte sokatmondóan, majd a fejét kissé oldalra billentve végigmérte a mestert. – Reményeim szerint elkészültél.
– A-Az az igazság... – kezdett bele hebegve, majd fintorogva megigazította gallérját. – N-Nem tudtam s-semmit ke-ke-kezdeni... – hangja lassacskán elhalt, amikor Ein ujjai ropogva ökölbe szorultak – ...vele.
Mondatát cérnavékony hangon fejezte be, majd félve nyelt egyet, amikor a boltocskára sötétség borult, és az erisien szemén villámok cikáztak keresztül. Arnfried maga is félve nyelt egyet, habár fogalma sem volt arról, miről is volt szó.
– Travers – sóhajtott fel Ein drámaian, miközben levetette kesztyűit, és lazán a pultra könyökölve elkezdett karmaival dobolni lassú, vészjósló ütemben. – Úgy hittem, tudod, ki vagyok.
– N-Nem lehet megjavítani, hi-higgyen nekem – erősködött a férfi kétségbeesetten. – Ha kell... anyám nevére esküszöm és az alvilág mindenségére, de nem lehet megjavítani! Próbáltam, Kraruq, de...
Ein ököllel az asztallapra vágott, majd megragadta gallérjánál a halálra rémült Traverst, és kis híján átrántotta a pénztár szekrénypultja fölött. Arnfried ijedtében visszahőkölt a korláttól, majd remegő kézzel mégis visszahúzta magát, hogy lássa mi történik odalent. Ein már régen jelezte volna számára, ha el kellene takarodnia onnan, ezzel hitegette magát.
– Jól nyisd ki a füled, te... pokolbéli sarlatán! – mordult rá fenyegetően a vadász. – Ez a nyavalyás szerkezet az egyetlen kulcsa annak, hogy levadásszam azt a lotyót, aki a barátom haláláért felelős. Azt mondtad, meg tudod javítani!
– Próbáltam, de nem lehet! – jajdult fel a férfi, miközben igyekezett támaszt lelni a pulton, miközben talpa a szekrény oldalát súrolta, kapaszkodó után kutatva. – Próbáltam – ismételte meg magát egy halk nyögés közepette, amikor Ein ujjai még szorosabbra fonódtak gallérján. – De nem lehet... – tette hozzá suttogva.
– Ajánlom, hogy ismerj valakit, aki meg tudja javítani! – felelte fogcsikorgatva, majd visszataszította a mestert a pult mögé. Travers háttal a szekrénysornak tántorodott, és remegve kapaszkodott meg a polcok egyikében.
– Nem lehet, Kraruq... értse meg, nem lehet megjavítani – erősködött továbbra is. – Visszaadom, bérmentve, de értse meg, hogy... – Hangja elcsuklott, és szeme nagyra nyílt a döbbenettől, amikor mellénye zsebébe nyúlt. Ein a homlokát ráncolva nézte őt, nem értve, mi lelte a mestert, aki remegő kézzel húzta ki zsebéből a kis szerkezetet, ami halkan, vígan kattogott és ketyegett. Travers elsápadva, szótlanul hebegve nézte a kis készüléket, majd hitetlenkedve felpillantott az erisienre, aki válaszul felvonta egyik szemöldökét.
– Ha a bolondját járatod velem – kezdett bele vészjóslóan, de a mester azonnal leintette, és inkább az asztalra fektette a műszert. Arnfried kíváncsian kihajolt a korlát felett, hogy vessen egy pillantást a zsebóra méreteivel vetekedő, furcsa iránytűre.
– É-Én ezt nem értem... – hebegte Travers elsápadva. – Lucifer nevére... hetek óta itt van, és hiába bütykölgettem, meg sem mozdult.
Ein lazán kézbe vette a tájolót, oldalra billentett fejjel nézte a megbolondult szerkezetet, aminek mutatói szélvész módjára pörögtek körbe-körbe. Szeme összeszűkült, próbálta megérteni, mi is történhetett a műszerrel, aminek üvegezett fedelén elmosódva ugyan, de a kíváncsiskodó ifjú tükörképét látta felcsillanni. Furcsa gondolat ütött szöget a fejében, amitől homlokán összefutottak a ráncok, és hüvelykujjával végigsimított a tájoló fedelén, de a tükörképtől nem szabadult, sem pedig a gondolattól.
– Ezt... – szólt halkan, bizonytalanul, majd ahogyan felpillantott Traversre, zsebre vágta a szerkezetet. – Elviszem. Keresek számára olyan mestert, aki érti is a dolgát. És még valami, Travers... – szólt ezúttal vészjóslóan a hangja, amitől a férfi félve nyelt egyet. – Ízekre tépnélek, ha nem lenne társaságom, aki vár odakint. Érthető voltam?
– Félreérthetetlen, Kraruq... mint mindig – felelte egy erőltetett mosoly közepette. Az erisien bólintott, visszavette kesztyűjét és kalapját, majd a karimájára fogva Arnfried felé is intézett egy biccentés búcsú gyanánt. A fiú remegve a korlátra könyökölt, kezével lazán intett, mintha csupán kalapot akart volna emelni. Ein szája megrándult egy gunyoros mosolyba, majd ahogyan érkezett, úgy is távozott, miközben az ajtó becsapódott mögötte.
– Rosszabbul is mehetett volna – sóhajtott fel az öreg mester, miközben izzadtságtól gyöngyöző homlokát letörölte kendőjével. Felvette az elejtett kis gépezetet, és óvatosan a pultra helyezte, mielőtt feltekintett volna Arnfriedra. – Ismered őt, igaz?
– Találkoztunk párszor – felelte nyersen, amire Travers bólintott.
– Arni... – szólt Sieghard suttogva, így barátja visszatért hozzájuk, és leült melléje. Az úrfi aggódva végigmérte őt, majd kezét Arnfried remegő kezére simította. – Sápadt vagy... Mégis ki volt ez az idegen?
– Ein von Sturmberg gróf – felelte suttogva Rudi, majd megborzongott. Arnfried a homlokát ráncolva feléje fordult, míg Sieghard zavartan pislogott. – Pilóta, bácsikám kollégája, ezerből is felismerem a hangját. Borzasztó egy alak, olyan, mint azok a viharok, amiknél már a sötét fellegekből tudod, hogy szörnyű pusztítást fognak végezni.
– Gróf? – kérdezett vissza Arnfried őszinte meglepettséggel a hangjában. – És a Viharhegyről?
– Létezik ilyen hely egyáltalán? – pislogott zavarodottan Sieghard maga is. Rudi vállat rántott, hogy ő még nem hallott ilyenről, de ez nem jelentett semmit. Mindeközben Arnfried vetett egy sokatmondó pillantást az asztalon gubbasztó patkányra, aki halkan felcincogott, és az ölébe mászott.
– Kraruq veszélyesebb, mint hittem... – suttogta maga elé, miközben megsimogatta kis barátja fejét. – Viharhegy... A végén még kiderül, hogy ő a trónörökös.