Sötétség ereszkedett a tájra, és bűzös, nehéz köd lepte el a kopár vidéket. Az égen fekete felhők gomolyogtak, amiken a napfény nem tudott keresztülhatolni. Vihar előtti, fullasztó levegő fojtogatta az embert. Arnfried köhögve tért magához, a feje zúgott, a hideg, saras föld morajlott alatta. Bágyadtan nyitotta ki a szemét, a füst és a köd elhomályosította a látását, puskapor szaga telítette be a tüdejét. Ismét erőtlenül köhögött, minden lélegzetvétel méregként marta végig légcsövét. Valahol a távolban olykor dörrenések hangzottak fel, a visszhangjuk vészjósló morgásként szelte át a tájat. Remegő kezét lassan maga alá húzta, izmai ólomként nehezedtek el, minden apró mozdulat kínkeserves munkával járt. A szíve hangosan dübörgött a mellkasában, ahogyan alkartámaszba tolta magát, és erőtlenül megemelte a fejét, körbenézett. Sötét, kopár vidék vette körbe, kisebb dombocskák, pocsolyákkal teli mélyedések, néhol kiégett facsonkok meredtek az ég felé. Tőle jobbra egy furcsa bucka helyezkedett el, először földtúrásnak tűnt számára a ködben, mellette tócsa csillant vérvörösen a gyér fényben. Zavarodottan figyelte a jelenést, mígnem lassacskán kitisztult előtte a kép: négy patás láb alakját és egy szakadt nyereg körvonalát látta, ami körbefonta a lótetemet. Tetem volt, semmi kétség, rothadó bűz terjengett körülötte. Arnfried felköhögött, a nyakában lógó vékony sálat levette, és az arcára kötötte. Nem sokat segített. Lassan feltolta magát, hideg borzongás futott végig minden porcikáján, didergett az átázott ruházatban. Ismét körbenézett, messze a távolban fények villództak, vörös és sárga robbanások világították meg a sötét vidéket. Feje belesajdult a morajló visszhangba. A közelben mély keréknyomok húzódtak, víz gyülemlett fel bennük, néhol feltűnt egy-két elesett ló teteme. Arnfried megborzongott, összehúzta magát, miközben felkarját dörzsölte. Valahol a magasban az ég is dörgött, a fullasztó levegőt lassacskán eső illata töltötte meg. Ismét megborzongott, valami meleg végigcsordult a nyakán. Odanyúlt, letörölte, mintha csupán verejték lenne, de amikor saras tenyerét maga felé fordította, bőrét friss, csillogó vér borította be.
Égtelen dörrenés zaja ragadta ki őt a rémálomból, szemhéja felpattant. Halkan, zihálva vett levegőt, ahogyan maga elé bámult mozdulatlanul. Homályos volt körülötte a világ, látott egy elmosódott fényforrást nem messze maga előtt, talán tábortűz lehetett. Mellette két sötét alak gubbasztott. Tompán hallotta az eső zuhogó hangját, és a villámokat követő dörrenéseket. Hideg szél simogatta az arcát, fázott, a nyaka bal oldalát mégis melegség öntötte el. Vérszagot érzett, valami pedig mormogott és szörcsögött a füle mellett. Az egyik sötét alak megmozdult, felegyenesedett, majd eléje lépett, eltakarva előle a tábortüzet. Arnfried megborzongott, túl fáradt volt ahhoz, hogy fókuszáljon, hogy tekintetét az előtte álló alakra emelje. Kimerülten bámult maga elé a sötét csizmára, mígnem az alak leguggolt vele szemben, és érdes kezével az állára fogott, megemelte a fejét. Hallotta, hogy szólt hozzá, mély, érces hangon; felismerte őt, de egy szavát sem értette. Ein elengedte őt, valamit kotorászott az övtáskájában, majd ismét az állára fogott, míg másik kezével a szájába nyomott egy aprócska, kemény tárgyat.
A keserű, bűzös kavicstól egy pillanat alatt kijózanodott a feje, szeme nagyra nyílt, a látása kitisztult, és minden porcikája azért ordított, hogy köpje ki a kavicsot. Ein tekintete villant egyet, és a tenyerét a szájára tapasztotta, miközben erősen a göcsörtös fa törzsének nyomta a fejét.
– Lenyeled magadtól, vagy lenyomom a torkodon! – szólt halk, vészjósló hangon. Arnfried fújtatva vett levegőt, hányinger környékezte, teste megrándult, ahogyan úrrá lett rajta a rosszullét, és felöklendezett. Ein erősen tartotta őt, a szeme sem rebbent. – A saját hányásodba foglak belefojtani, ha nem viselkedsz!
Mit volt mit tenni, Arnfried vereséget szenvedve halkan felnyüszített, és lenyelte a kavicsot. A félszemű vadász ugyanakkor nem engedte el őt ezek után sem, hiába köhögött fel és csordult ki nem egy könnycsepp a szeme sarkán. Villogó tekintettel nézte őt a férfi, mintha elevenen akarná ízekre tépni.
– Életképtelen nyomorék – mordult fel dühödten, majd tekintete az Arnfried mellett gubbasztó szerzetre irányult. – Takarodj!
A fiú értetlenül pislogott, majd a szeme sarkából a bal válla felé sandított, amikor a szörcsögés és mormogás abbamaradt, és egy véres pofájú szörnyszerzet alakja kúszott be a látókörébe. Egykor talán egy fiatal lány lehetett eme szerzet, de immáron csupán egy aszott pofájú, éles fogú lény volt, sárgán izzó szempárral. Beesett arcát, kékes-zöldes árnyalatban úszó bőrét sárszínű, hosszú haj keretezte. Torz mozgása volt, olykor emberi, máskor állatias, vékony testét fekete, elnyűtt ruha fedte, ami egykor talán szépséges, hímzéssel díszített viselet lehetett. A lény cserepes, szakadt ajkait széles vigyorra húzta, kivillantva tűhegyes fogsorát, ahogyan Arnfriedra mosolygott. A fiút jeges félelem fogta el a szerzet láttán, segítségkérően Einre nézett, de az válaszul csupán eleresztette őt, és visszament a tábortűzhöz.
– Ha kedves az életed, nem ellenkezel vele – vetette oda a válla felett, hátra sem pillantva.
Arnfried félve nyelt egyet, amikor a lény lenyalta szájáról a vért, majd négykézláb mászva lábát átvetette az övé felett, és az ölébe simulva helyet foglalt a combjára ülve. Halkan kuncogva bújt hozzá, majd nyalt végig sebes nyakán, amikor Arnfried undorodva elfordította a fejét. Ujjaival görcsösen a fűszálak közé markolt, háta a fatörzsnek feszült, szemhéját összeszorítva tűrte, hogy a lény tisztára nyalja véres nyakát, miközben ágyékával minduntalan az ő ölének dörzsölődött lassú, hullámzó mozgással.
A tábortűz mellett ülő csuklyás alak csendben pipázgatva figyelte a jelenetet, majd gúnyosan felnevetett, amikor Ein a szemét forgatva pillantott a páros irányába.
– Patkány! – ugatott oda az erisien, amire a lény ijedten lefordult Arnfried öléből, és félve pislogott a félszemű vadászra. – Hagyd a kölyköt! – tette hozzá csendesebben a férfi, majd mutatóujjával magához intette őt. Patkány hűségesen sietett oda hozzá, majd bűnbánóan az ölébe hajtotta a fejét, ahogyan feltekintett rá sárga szemével. Ein a szemét forgatta, halkan káromkodott, ahogyan megsimogatta a lény fejét, majd vetett egy szúrós pillantást röhögcsélő társára. – Pofád befogod!
– Ugyan, kérlek – mosolygott békítően a férfi, csuklyája alól vörös szempár villant, ahogyan a rémült, reszkető fiú irányába pillantott. – Ne légy féltékeny, öregharcos. Azt a kölyköt én is megbasznám. Nem csoda, hogy a kis drágaságod is el szeretne vele szórakozni – tette hozzá negédesen, ahogyan Patkány felé fordult.
– Olykor elgondolkozom, hogy miért is nem vágtam már ki régen a nyelvedet – vetette oda a szavait Ein, majd egy intéssel elhessegette maga mellől Patkányt is, aki Árnyék mellett keresett vigaszt.
Az erisien felvette földről táskáját, visszatért Arnfriedhoz, letérdelt melléje, ügyelve, hogy alakjával ne vessen rá árnyékot. Ezúttal jóval erősebben markolt rá az állára, Arnfried felszisszent, amikor a férfi oldalra fordította a fejét, és szemügyre vette nyakát. A sebek lassabban gyógyultak, mint azt várta volna. Nem tetszően felmordult, és elengedte a remegő fiút.
– Jó újra látni! – jegyezte meg Arnfried halkan, vegyes érzelmekkel a hangjában. Válaszul egy égtelen pofon csattant az arcán.
– Tisztázzunk valamit, fiacskám... – mordult fel Ein dühödten, majd a táskájából elővett egy kést, és lazán a fiúra mutatott vele. Arnfried grimaszolva mozgatta át zsibbadó arcizmait. – Én itt éppen szívességet teszek neked. Világos?
– Mint az éjszaka – horkantott fel sértetten, majd felpillantott a fejük felett lebegő gomolygó mágiára, ami tetőként fogta fel a zuhogó esőt. – Ez nem a maga műve.
– Ez igaz – biccentett a férfi, majd fejével a csuklyás társa felé intett. – Árnyék varázslata. Viszont az a vihar pár órával ezelőtt...
Arnfried kíváncsian visszafordult hozzá, míg Ein felvonta a szemöldökét, és leplezetlen elismeréssel végigmérte őt.
– Mi van vele? – kérdezett vissza, amire a férfi szája csücske megrándult.
– Nem rossz egy zöldfülűhöz képest – felelte végül félvállról, és feltűrte Arnfried hasán az ingjét. A fiú alhasát beborító éjfekete folt láttán elmormogott egy káromkodást. A kést a szájába vette, bal kezével a táskában kezdett el kotorászni, míg jobbjával óvatosan végignyomkodta a sötétlő bőrfelületet. Arnfried visszafojtott lélegzettel figyelte minden mozdulatát, szíve hevesen dobogott, de nem érzett fájdalmat.
– Mérgezett volt a fejvadász pengéje? – kérdezte suttogva, Ein pedig bólintott neki, majd a táskából egy üres tálat vett elő, a fiú mellé tette a földre, és kivette a szájából a kést.
– Mòrgag... – felelte csendesen. – Így nevezik a kígyót, aminek a mérgével megsebzett az a penge. Rannelan fejvadászai használják csupán, az a bestia a Hóhér házikedvence. Alattomos egy méreg – folytatta halkan, miközben Arnfried alhasát tapogatta, mígnem megtalálta azt a pontot, ahol leszúrták a fiút. – Engedi begyógyulni a sebet, ezzel az áldozat testébe zárja a mérget. Lassú, kegyetlen halált hoz... legyengít, elsorvasztja az izmaid, majd lassacskán leállítja a szerveket, mígnem egy magatehetetlen báb lesz belőled. És most jön a legjobb része, amikor kiszolgáltatva heversz, de tudatában vagy mindennek. Az egyetlen dolog, amit tenni tudsz abban az állapotban, hogy az egyre lassuló szívdobbanásaidat hallgatod, amíg örök csend nem áll be.
– Remekül hangzik – jegyezte meg fintorogva, majd reszketeg levegőt vett, amikor Ein a kés hegyét abba a pontba bökte, ahol a fejvadász pengéje megsebezte őt. – Most jön az a rész, hogy fájni fog, igaz? – nyelt egyet idegesen. A férfi szája csücske megrándult egy halovány mosolyba.
– Nem – felelte gúnyosan, majd kabátja zsebéből előtúrt egy rongyot, és Arnfried szájába gyűrte. – Most az a rész jön, ahol én jót szórakozom, miközben te összehugyozod magad a fájdalomtól.
Arnfried elsápadt. Ein elégedetten mosolygott.
– Patkánynak hála egy picurkával kevesebb fájdalmat fogsz átélni, mint amivel szembe kellene nézned. Mindezek mellett nagy bánatomra nem fogsz kínok közt vergődni, ugyancsak a kislánynak köszönhetően. A nyála mérgező, de nem halálos... lebénítja az áldozatát, amíg át nem veszi az elméje fölött a hatalmat. Attól a pillanattól kezdve a játékszere vagy csupán – tette hozzá sokatmondóan, miközben fejével az ágyéka felé intett. Arnfried megremegett, miközben vetett egy pillantást a szóban forgó Patkányra, aki Árnyék mellett gubbasztva figyelte őt. A csuklyás pedig felkacagott az ijedt ábrázatát látva.
– Nagy seggfej vagy ám, Kraruq! – jegyezte meg szórakozottan, majd vigyorogva tovább pipázgatott. Ein végigmérte a mellette ülő fiút.
– Gondolj valami szépre – szólt halkan, hangjában kevéske együttérzéssel, majd belevágta a kést a hasába. Arnfried a fejét hátracsapta a fatörzsnek, és zokogva felüvöltött.
~*~
Az eső szakadatlanul zuhogott tovább, a vihar hangja ugyanakkor csendesedett, csupán néha hangzott fel egy-egy halk dörrenés, amikor az égen villámok cikáztak keresztül. Árnyék hosszú órák elteltével sem mozdult el a rönkről, amin ült. Csendben pipázgatott, olykor Patkány fejét simogatta, aki a lábszárának dőlve aludt. Vörös szeme fel-felizzott, és olyankor a tábortüzük fénye is vörösebb színben játszott az éjszaka sötétjében. Ein szótlanul ült vele szemben egy másik rönkön. Egy szakadt ronggyal a kezét törölgette, de bárhogy igyekezett, a fekete folyadékot nem tudta ledörzsölni a bőréről. Halkan káromkodott, majd a rongyot bevágta a lángok közé, és egy sóhaj közepette előrekönyökölt a térdére. Fejét lazán balra fordította, hogy vethessen egy pillantást Arnfriedra. A fiú a tábortűz mellett feküdt, magzatpózban összekuporodva, alhasát átölelve, remegve aludt. Sápadt arcát könnyek mosták, halkan motyogott, olykor felnyüszített, és még apróbbra húzta össze magát. Ein egy sóhaj közepette a fejét ingatta, majd felkelt a helyéről, és köpenyét levéve az ifjú mellé lépett. Egy hosszabb pillanat erejéig csendben nézte őt, miközben ujjával a köpenyét morzsolgatta, mintha nem tudna dönteni, mit is tegyen. Végül magában mormogva leguggolt Arnfried mellé, és betakarta őt. Óvatosan eligazgatta rajta a köpenyt, majd finoman végigsimított a fiú vállán, felkarján, aki álmában halkan felzokogott, és még jobban összehúzta magát. A félszemű vadász ott hagyta őt, nem időzött mellette többet a kelleténél, visszatért a farönkjéhez.
– Még sosem láttalak ilyennek – jegyezte meg Árnyék csendesen, amikor az erisien lehuppant a helyére.
– Csupán tisztában vagyok azzal, mivel jár, ha Mòrgag mérgével kell felvenned a harcot – felelte sötéten, majd újabb kendőt túrt elő kabátja zsebéből, és megpróbálta letörölni kézfejéről a fekete mocskot.
– Hány éves voltál? – szólt a kíváncsi kérdés. Ein grimaszolva felsóhajtott.
– Tizenhárom... – suttogta maga elé, majd egy pillanatra feltekintett Árnyékra, aki aprókat bólogatva fogadta a tényt. A félszemű visszafordult Arnfried irányába. – Bumburnyák, harcképtelen hülye... – morgott magában, majd ingerülten bevágta a rongyot a tűzbe.
– Úgy beszélsz, mintha te magad sosem kerültél volna ilyen helyzetbe.
– De nem tizenöt évesen! – mordult fel Ein fogcsikorgatva. – Nincs a korának megfelelően képezve, maholnap felnőtt, de nemhogy harcolni nem tud, az életben maradása is kétesélyes. Amidőn én ilyen idős voltam, a nevemet nem csupán Shalen, de még Narin és Tonemur fejvadászai is félve tisztelték.
– Aztán Segebul kivágta a szemed – vont vállat Árnyék, majd fújt egy füstkarikát az ég felé. Ein tekintete elsötétedett, körülöttük a zivatar felerősödött, és egy villám a táboruktól alig pár méterre kettéhasított egy fát. A csuklyás kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Miért is kaptatok ti össze Segebullal? Úgy hittem, bajtársad volt.
– Volt.
– Nőügyek?
– Azok.
Árnyék sziszegve a száját húzta, majd megingatta a fejét, miközben a nyelvével csettegett, de nem tett további megjegyzéseket. Csend ereszkedett a táborra, amit csupán Arnfried halk sírása és nyöszörgése tört meg. Ein olykor feléje pillantott, de többet nem ment oda hozzá, ha akart volna sem tudott volna többet tenni annál, amennyit eddig megtett a fiú érdekében. Ezt a harcot Arnfriednak egyedül kellett megvívnia.
Hajnaltájt már csupán csendesen csepergett, a madarak előbújtak és halk énekkel köszöntötték a fák közt beszűrődő napsugarakat. Árnyék kényelmetlenül feszengett, amennyire csak lehetett, elbújt köpenyében, míg Patkány az erisien kabátjába bugyolálva keresett menedéket a napfény elől. Ein velük ellentétben élvezte az aranyló napsugarak melengető érintését. A tábortűzre földet rúgott, eltaposta a parázsló fadarabokat, majd lazán kisétált a táboruk felett gomolygó mágia alól. Fekete szemfedőjét lehúzta a nyakára, és a legközelebbi fa lehajló ágáról magára rántotta a vizet. Rövid, szőke tincsei és szürke ingje hamar eláztak, miközben sebhelyes arcát áttörölte az esővízzel. Bal szemgödre körül ujjai gyengéden simítottak végig a sebhelyek vonalán, amelyek egykor megvakították őt. Nem időzött sokat a reggeli fürdőjével, a háta mögött halk neszezést hallott, így visszatért társai mellé, és végigmérte a csendesen alvó fiút. Arnfried egy ideje már abbahagyta a sírást, arcszíne egészen élettel telivé vált, olykor pedig motyogott valamit az orra alatt. Ein az ujjaival lazán hátrafésülte vizes tincseit a homloka elől, majd egy határozott mozdulattal sípcsonton rúgta a fiút.
– Au – mordult fel magában Arnfried, majd hunyorogva, grimaszolva kinyitotta a szemét, de Ein kopott csizmáját meglátva reszketve húzta ismét össze magát. Az erisien féltérdre ereszkedett mellette, amikor ő a szemét szorosan összezárva megpróbált elbújni a köpeny alá.
– Az a te szerencséd, hogy motyogsz álmodban, különben olyan csendesen alszol, hogy már majdnem azt hittem, megdöglöttél – vetette oda lazán a megjegyzést, de amikor nem érkezett rá válasz, és Arnfried ismét pityeregni kezdett, akkor unottan felsóhajtott, és a szemét forgatta. – Anyámasszony katonája, szedd már össze magad!
– Igyekszem – felelte szipogva, majd jobb kezével a hasát körbefonva lassan feltolta magát ülő helyzetbe, és a fekete köpenybe burkolódzott. Könnyáztatta szemét a földre szegezte. – Fázom...
– Sebed? – kérdezte nyersen, amire a fiú remegve feléje pillantott a szeme sarkából. Tekintete akaratlanul is a férfi arcának bal oldalára siklott, és szemgödrére, ahol egy varrat nyoma futott a szeme helyén. Elfordult tőle, mielőtt túl sokáig nézte volna őt, habár Eint a legkevésbé sem zavarta, hogy megbámulták. Arnfried remegő kézzel, óvatosan a hasát fedő fáslit simogatta.
– Fáj... – felelte oly halkan, hogy a férfi homlokán összefutottak a ráncok.
– Ne piszmogj, mert nyakon váglak!
– Fáj! – fakadt ki ezúttal emelt hangon, majd könnyeit nyeldesve ismét elfordult tőle. – *Tűzben égek és mégis vacogok...
Ein halkan káromkodva a szemét forgatta, majd felsóhajtott.
– Veled csak a baj van, kölyök... Mutasd – szólt halkan, mégis ellentmondást nem tűrve.
Arnfried reszketve pillantott feléje, esze ágában sem volt újabb kínkeserves pillanatokat átélni, mégsem mert nemet mondani. Vonakodva levette magáról a köpenyt, és remegő ujjakkal kigombolta véráztatta ingjét, majd azt is levetette. Hasát átvérzett kötés fedte, felkarján egy-két mélyebb vágás nyoma húzódott. Ein közelebb húzódott hozzá, lehuppant melléje a hideg földre, és elkezdte óvatosan letekerni róla a fáslit. Arnfried nehezen lélegzett, fogait az alsóajkába vágva halkan felnyüszített a legkisebb mozdulattól is, mígnem az utolsó réteg fásli és géz is lekerült a hasáról. A félszemű vadász halkan, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem volt már nyoma sem a méregnek, sem a nyílt sebnek, amit az éjszaka vágott a fiú bőrébe. Csupán egy kifakult, hosszú heg jelezte a penge egykori nyomvonalát. Óvatosan megfogta Arnfried csuklóját, és a tenyerét a sebhelyre húzta, de a fiú keze alig ért a területhez, el akarta rántani. Ein erősen tartotta őt, visszanyomta a tenyerét a hasára, és Arnfried hiába zokogott fel, ott tartotta a kezét.
– Az elméd csupán a bolondját járatja veled, a seb begyógyult!
– Eresszen el! – zokogott fel könyörögve.
– Oh, hogy nyelne el téged a pokol... – morgott az orra alatt.
Egy lemondó sóhaj közepette Arnfried tarkójára fogott, és tincseire markolva megtámasztotta a fiú fejét, miközben a homlokát az övének érintette. A testét elöntő fájdalomtól görcsbe rándult Ein minden porcikája, szíve szerint felüvöltött volna, de csupán egy könnycsepp gördült ki a szeme sarkán. Ugyanebben a pillanatban Arnfried hörögve lélegzett fel, és szárnyai kivágódtak a hátán, majd lassan, erőtlenül a földre simultak. A fiú remegve, szaggatottan kapkodott levegő után, majd amikor az utolsó fájdalomfoszlány is elhagyta a testét, mély sóhaj szakadt fel ajkain. Ein ujjai lassan, remegve engedték el a haját, keze a vállára csúszott, és finoman vállon veregette őt, mielőtt elhúzódott volna tőle. Arnfried remegve nyelt egyet, rettentően fázott, de már nem érezte azt a fájdalmat, amely belülről akarta őt darabokra szaggatni.
– Még mindig úgy hiszi, csak az elmém járatta velem a bolondját? – kérdezte kissé sértetten, amire válaszul egy gyenge tarkón legyintést kapott. Ein mély, reszketeg levegőt vett, elfojtva a testében tomboló fájdalmat, majd tekintetét ráemelte.
– A helyedben nagyon is megválogatnám a szavaim... – felelte vészjóslóan, majd maga mellé húzta a farönk mellett hagyott táskáját. Szeme sarkából vetett egy gondterhelt pillantást Árnyékra, aki mindeddig csendben figyelte őket, majd visszafordult a fiúhoz. – Azt a pár karcolást még ellátom, aztán takarodj a szemem elől, mert egy életre elegem lett a pofádból, kölyök!
– Egy szóval sem kértem, hogy... – kezdett bele duzzogva, de hangja elfulladt egy szisszenésbe, amikor Ein a karján éktelenkedő vágásokra öntötte a keze ügyébe akadt flaska tartalmát. A sebek sisteregtek, habzottak a folyadék alatt, mielőtt a lé véres patakokban alá nem folyt Arnfried karján. Egy gyűrött rongydarabbal letörölte a sebeket, majd fáslit vett elő.
– Egyetlen épeszű sem kockáztatná az életét két büdös halandó miatt! – morgott magában Ein, miközben a felkarját kötözte. – És csak egy síkagyú bolond kötne bele Rannelan fejvadászainak egyikébe!
– Nevezzen bolondnak, őrültnek, aminek akar, de ameddig nincs tisztában azzal, hogy...
Ein egy hirtelen mozdulattal oly szorosra húzta a fáslit, hogy Arnfriednak torkán akadt a szó a fájdalomtól.
– Felelőtlen! – mordult fel magában ismét, ahogyan picit lazított a kötésen, és folytatta a seb ellátását. – Hibbant! Tyúkeszű hülye! Kis híján megöleti magát, aztán még osztja az észt, mintha bármi fogalma lenne arról, hogy mibe keveredett bele!
– Eeej, ne szidd már annyit – vetette oda Árnyék, miközben a szájától egy pillanatra elhúzta pipáját. – Legalább próbálkozik.
– Próbálja magát megöletni! – javította ki a sokat látott vadász, majd tarkón legyintette a mellette ülőt. – Még egy záptojásnak is több józan esze van nálad!
– Miattam keveredtek bajba, ezáltal az én felelősségem, hogy megóvjam őket! És egy büdös szóval nem kértem magától, hogy mentsen meg! – kaffogott vissza Arnfried hevesen. Egy pillanattal később már megbánta, amit tett, de legnagyobb meglepetésére mégsem kapott egy irgalmatlan pofont. Így kissé zavarba jőve, lesütött tekintettel, halkan folytatta. – Miért csinálta?
Ein tekintete meglágyult, és szája csücske egy pillanatra halovány mosolyba rándult.
– Mert a fiatal énemre emlékeztetsz – felelte halkan, amire a fiú aprót bólintott. – A barátaidnak nincs baja, Árnyék haza juttatta őket épségben. Nem emlékeznek semmire.
– Az adósa vagyok... Köszönöm! – suttogta maga elé. A férfi csendben nézte őt, majd maga is bólintott egyet.
– Ha eljön az ideje, behajtom rajtad a tartozást. Most viszont takarodj!
– Másra sem vágyom órák óta, minthogy eltakarodjak innen! – jegyezte meg pimaszul, amire ezúttal valóban megkapta az elmulasztott pofonját.
~˘~˘~˘~
* Francois Villon: Ellentétek balladája