Sieghard hangos kopogtatásra lett figyelmes. Riadtan kapta fel a fejét az ablak irányába, ahol a hajnali félhomályban egy árny mozgott a párkányon. Mintha, integetett volna neki. Az úrfi azonnal becsukta könyvét, kipattant az ágyból, és máris az ablakhoz sietett egy szál pizsamában. Barátja vigyorgó alakját meglátva elszörnyedve pislogott egy sort, mielőtt kinyitotta volna az ablakszárnyakat.
– Te szent isten, Arnfried... – hüledezett az úrfi, amikor barátja lehuppant a párkányra, és lábát belógatta a szobába. – Mégis mit keresel te itt? Tudod te, hány óra van?
– Ha emlékezetem nem csal, azt ígértem, háromkor itt leszek. És az imént kongatta a hármat a torony, így hát... – kezdett bele Arnfried vigyorogva, de amikor kiérdemelte magának barátja igencsak csúnya pillantását, azonnal elhallgatott.
– Gyere be, a végén megfázol odakint – nógatta őt az úrfi, amikor a csípős hajnali szél befújt az ablakon. A szőke fiúcska egy ugrással bent is termett. Sieghard arrébb hessegette őt, majd gyorsan becsukta az ablakot, és a szekrényéhez sietett. Kivett belőle egy-két tiszta ruhát, és Arnfried kezébe adta. – Öltözz át.
– De hiszen már száraz vagyok – pislogott nagyot a fiú, miközben végigtapogatta ruházatát és borzos haját. Csupán egy kicsit volt vizes, éppen annyira, amennyire csöpögő esőben el lehetett ázni. Sieghard szeme nagyra nyílt.
– Hogy érted, már száraz?
Arnfried idegesen nyelt egyet.
– Hát pont úgy, hogy már megszáradtam. Mert még tegnap útnak indultam, de összefutottam egy olyan alakkal, akivel még a Kócos Petit is meg lehetne rémiszteni. Hiányzott a fél szeme, le volt neki takarva, így ni... – mutogatta, miközben jobb kezével elfedte jobb szemét. – És az arca csupa sebhely volt. Rémisztő egy alak volt. Én lettem volna a vacsorája...
– Parancsolsz? – kérdezett közbe Sieghard sűrű pislogás közepette. – Ismét valami furcsa gombát ettél össze, hogy ilyeneket beszélsz?
– Nem, isten biza nem ettem én gombát – rázta a fejét a szőke fiúcska. – Igenis, hogy meg akart volna enni az a szerzet, de végül meggondolta magát. Sőt, a végén még úgy is beszélt, mintha barátkozni akart volna. És felajánlotta, hogy kitanít engem a vadászatban.
– Ugye nem mondtál neki igent? – kérdezett vissza az úrfi grimaszolva. Arnfried ismét a fejét rázta, egészen összeborzolódott a haja a sok fejrázástól.
– Nem bizony. Miattad nem mondtam igent, meg a mamácska meg a papuskám miatt. Akkor vele kellett volna mennem, és én megígértem, hogy nem hagylak el – tette szívére bal kezét a ruhakupacot szorongatva, míg jobbját a feje mellé csapta, mintha ismét esküdni akart volna. Sieghard legszívesebben a szemét forgatta volna, de meghatották a kimondott szavak.
– És mégis miért indultál te útnak ilyen viharos éjszakán? – kérdezte kíváncsian, miközben leült ágya szélére. Arnfried kissé zavarba jött a kérdés hallatán, ide-oda totyorgott, a szemét is lesütötte egy kis időre, majd megmakacsolta magát, és erélyesen az úrfi elé lépett.
– A mama azt mondta, hogy a Rikkancs azt mondta, láttak egy veszélyes alakot nem messze innét, Stuttgart mellett. És a mama nagyon fél attól az alaktól, azt mondta, el kell költöznünk kis időre.
– Elköltözni? – kapott hirtelen levegő után Sieghard. Barátja szomorúan bólintott neki.
Ugyanazt a jeges félelmet látta a szemében, amit ő is érzett, amikor Leni felvetette a témát. A félelmet, amit az elvesztés tudata okozott. Ahogyan az évek teltek, egyszer sem gondoltak bele abba, hogy elveszíthetik egymást egyik napról a másikra. Nem tudták elképzelni az életüket úgy, hogy a másik hiányzott belőle. A megannyi kaland, nevetés mind olyan dolog volt, amihez mind a ketten kellettek, különben úgy hitték, szürkén és magányosan teltek volna a napjaik.
– A mama nem szeretné, ha bajba keverednénk, így azt mondta, elköltözünk. Ezért én eljöttem, hogy ne a délelőtt kelljen a semmiből elköszönni. De út közben akadtak komplikációk, és így késve tudtam csak ideérni.
– És ki ez az alak, akitől fél a nagymamád? Bandita? Gyilkos netán?
– Én azt nem tudhatom – rázta a fejét Arnfried. – A mama nem mondta, a papus pedig csupán a mamától tud dolgokat, de őneki egy arctalan mumus csupán. Azt tudom, Totenkopf a neve. Többet nem.
– Nem tetszik a neve – jegyezte meg Sieghard, amikor hideg borzongás futott végig a hátán. Ebben a barátja is egyetértett vele. Az úrfi elgondolkozva a parkettát és a kopott szőnyeget kezdte fixírozni, eközben Arnfried csendben várta, mit fog a fiú mondani, hiszen ha Sieghard nagyon ráncolta a szemöldökét, akkor komoly dolgokról gondolkozott. Az úrfi végül ismét feléje fordult.
– Nincs esély arra, hogy a te félszemű barátod az az alak, akitől a nagymamád is fél? Te ismersz a városból mindenkit, de úgy hiszem, ez az idegen még sosem járt errefelé, és pont olyan furcsa személy, mint amilyenekkel neked mindig gondod akad.
– Pedig én igazán nem keresem magamnak a bajt – jegyezte meg Arnfried, de barátja szemöldökfelvonása láttán inkább csak fancsalin vigyorgott.
– Véletlenül sem indultál útnak egy borzalmas vihar közepette – jegyezte meg Sieghard cinikusan.
– Egyszeri eset volt.
– És a múltkoriban az eset az öreg szenesemberrel? – kérdezte immáron pimaszul. Arnfried eleinte az orrát felhúzva grimaszolt, majd kacagni kezdett. Sieghard pedig vele nevetett. Sokat tanultak ám egymástól, habár az úrfi nagyrészt megtartotta magának azokat a csibészes dolgokat, amik a barátja miatt ráragadtak. Végül Sieghard inkább csak legyintett egyet. – Öltözz át, nehogy megfázz.
– Legyen... – sóhajtott fel megadóan, majd pimasz vigyor villant fel az arcán, és kezében a ruhákkal, színpadias, akár egy udvaribolond meghajolt. – Ahogyan az úrficska óhajtja!
Sieghard felkuncogott, majd visszamászott az ágy végébe, és ismét fellapozta könyvét, míg barátja öltözködött.
– Eljutottam a műmoháig – jelentette be a szőke fiúcska vidáman, amin az úrfi boldogan mosolygott, de nem pillantott feléje, nem illett volna leskelődnie.
– És? Mit gondolsz eddig a történetről? – kérdezte kíváncsian, miközben ide-oda lapozgatott a kötetben, de nem mélyült bele abba, hogy valóban megtalálja azt az oldalt, amelyet azelőtt olvasott.
– Felettébb izgalmasnak ígérkezik – jegyezte meg, amivel ismét mosolyt csalt barátja arcára, hiszen az úrfi szavajárásába tartozott ez a mondat. – Te sem tudtál aludni?
– Az égzengés éberen tartott – sóhajtott fel Sieghard. – Úgy véltem, hasznosan töltöm el az éjszakát. Esetleg volt szerencséd már Dostoyevskiy írásaihoz?
– Dosztoj ki? – fordult feléje Arnfried zavarodottan, miközben grimaszolt egyet. Sieghard elmosolyodott. – Mégis milyen név ez?
– Orosz. Neves mestere az orosz irodalomnak. Egy könnyedebb történetét olvastam az imént. Egy hozzánk korban hasonló fiúcska szerepel benne, aki ha feltételezéseim nem csalnak, szerelmes.
– Már ez is? Nem elég nekem a Kóbor, aki állandóan a pék lányának két szép szeme és telt ajkai után sóvárog? – rebegtette meg pilláit a szőke fiúcska, majd behuppant a széles ágyba a barátja mellé.
– Ezek szerint a te szívedet még sosem dobogtatta meg egy hölgy sem – mosolygott rajta az úrfi. Arnfried ismételten csak fintorgott, és a fejét rázta. – Az orcád sem lett oly piros, mint a mákvirág, ha a tekinteted találkozott egy kisasszonyéval.
– Bizony, nem lett – felelte egy újabb fejcsóválás közepette. Sieghard megértően bólintott, majd talán egy kissé csalódottan felsóhajtott. Arnfried meglepetten pislogott. – No, hát mi volt ez a sóhaj? Ne tessék így sóhajtozni, nem illik ez tehozzád.
– Csupán azért sóhajtottam, mert az én orcám sem pirult még el soha.
– Ezen ne múljék! – vigyorodott el Arnfried, majd arcon csípte barátját. Az úrfi feljajdult, és morcosan átdörzsölte a fájó, kipirosodott felületet. – Lám, máris piros, mint a mákvirág.
– Ez igazán nem volt szép dolog tefelőled – mormogott Sieghard magában, be is csukta könyvét, ami hangosan csattant, jelezvén, az úrfi dühös. Arnfried összerezzent, és bűnbánóan elmosolyodott.
– Fájt?
– A szívemnek inkább, mint az orcámnak. A bolondságaid hajlamosak megsebezni azokat, akik komoly fejjel fordulnak bizonyos dolgokhoz. Talán még a Kóbort is meg tudod sérteni, amikor csípős megjegyzéseket teszel neki mindazért, mert szerelmes.
– Ne féltsd te a Kóbort, ő is sokat incselkedik énvelem amiatt, hogy engem állandóan itt esz a fene tenálad – puffogott a szőke továbbra is.
– Valóban így lenne? – kérdezte kíváncsian. Arnfried duzzogva felhúzta lábát és átölelte lábszárát. Ezúttal nem felelt, még el is fordult, hogy ne kelljen az úrfira pillantania. Sieghard nem értette mindezt, közelebb húzódott a fiúhoz, és gyengéden megsimogatta a hátát, Arnfried így ismét feléje fordult. Bánatosnak tűnt, mint akinek a lelkét súlyos teher nyomja, de nem akar tőle megválni, isten tudja, miért.
– Nekem elmondhatod, ha fáj valami – mosolygott rá biztatóan az úrfi. Barátja felsóhajtott.
– Nem fáj, csupán... nem esik jól, mikor azt mondják, nekem nincs itt keresni valóm – felelte piszmogva, miközben még inkább összehúzta magát, ezúttal sem nézett fel az úrfira, akinek szomorúan lebiggyedt az ajka, és olyannyira közel húzódott hozzá, hogy át tudja karolni őt.
– Tudod... nekem is mondanak néhanap ilyen dolgokat – jegyezte meg Sieghard csendesen. A szőke fiúcska kérdőn feléje fordult. – És énnekem is fáj, amikor ilyen véleményeket formálnak, pedig nem is tudnak semmit. Igazából... tudod, pont emiatt mondanak ilyeneket, mert amit nem értenek meg, az nem tetszik nekik. És ami nem tetszik nekik, arról csúnya dolgokat tudnak mondani. Ne törődj te mindezzel, én sem törődöm. Aki mindezt kritizálja, abban valami elromlott, netán féltékeny.
– Féltékeny? – kérdezett vissza Arnfried zavarodottan. – Mégis mire féltékeny.
– A barátságunkra. Arra, hogy előbb keresem a te társaságod, mint azokét, akik szeretnék elnyerni a kegyeim, mert egynap enyém lesz a kastély, a birtok, a vagyon. De te nem akarsz aljasul a közelembe férkőzni, hogy aztán kihasználd a barátságunkat. És tudod, engem igazán nem érdekel, hogy te most palotában vagy egy kis faházban laksz. Nem ez fogja meghatározni azt, hogy a szíved a helyén van-e. És szerintem te magad is tudod, hogy nem lennél itt, ha úgy vélnéd magad is, hogy semmi helyed itten. Igenis, hogy itt a helyed, mellettem, hiszen barátok vagyunk.
Arnfried szemét könnyek lepték el, meghatották a kimondott szavak. Mindezek után még nehezebbnek tűnt az, hogy ő búcsút vegyen az úrfitól. Egyetlen báró vagy herceg sem mondana neki soha ilyen szépeket. Egyszerű gyerek volt ő, mégis úgy szerették itt, mintha közülük való lett volna. Fancsali mosolyra húzta a száját, amikor egy makacs könnycsepp legördült az arcán. Sieghard visszamosolygott rá, majd gyengéden letörölte azt a könnycseppet, és magához ölelte barátját. Arnfried viszonozta az ölelést, szipogva belefúrta arcát Sieghard mellkasába, míg az úrfi finoman az ő fejét simogatta, néha beletúrva borzos tincseibe. Hosszú percekig ültek így, egymás közelségét élvezve. Ritkán esett példa arra, hogy ölelkezzenek, amikor viszont mindez megtörtént, nagyon nehezen engedték el egymást. Arnfried a szíve szerint ilyenkor nem csupán két kezével, hanem szárnyaival is átölelte volna barátját. Meg akarta óvni a világ kegyetlenségétől, ahogyan Sieghard is óvni akarta őt. A szíve nyugalomra lelt barátja karjai közt, szipogása elcsendesedett, ébersége tompulni kezdett. Mintha korahajnali köd szállt volna az elméjére, még a vidám tücsök ciripelést is hallani vélte. Bambán pislogott, amikor Sieghard megmozdult, és vele együtt dőlt hátra a párnák közé, anélkül, hogy elengedte volna őt. Amikor álomittas tekintete találkozott az úrfiéval, bugyután elmosolyodott.
– Mondták már, hogy a szemed színe olyan, mint a viharos fellegeké?
– Nemigen mondta még ezt senki – felelte egy félmosollyal, miközben barátja hátát és fejét simogatta.
– Pedig olyan – mosolygott, majd arcát ismét az úrfi mellkasába fúrta. Grimaszolva, reszketeg, mély levegőt vett, majd felsóhajtott, mint amikor az ember ásítani akar, mégis igyekszik elrejteni mindezt. – Ha mérges vagy, pont olyan színe van, mint azoknak a felhőknek, amilyeneket az éjszaka folyamán láttam. Máskor pedig egy gyengéd nyári esőt hozó felhő színét igézik.
– Engem a várfal köveire emlékeztetett mindig is – gondolkozott el Sieghard. Arnfried félálomban elmosolyodott.
– Pedig nem olyan, ezek a kövek hidegek, olykor nyirkosak, kemények. De énnekem nem ilyen a te tekinteted. Az olyan puha, mint a felhők, amik oltalmat nyújtanak a tűző napsugarak ellen. Nekem odafent van az otthonom, és amikor a szemedbe nézek, mindig otthon érzem magam.
– Sosem szoktál te ilyen szépeket beszélni – kuncogott fel az úrfi, amin barátja is elmosolyodott, majd egy bugyuta mosoly közepette ismét feltolta magát ülő helyzetbe. Öklével megdörzsölte álmos szemét. Sieghard mosolygott a látványon. – Álmos vagy netán?
– Csupán egy kicsikét – felelte motyogva, majd nagyot ásított.
– Mielőtt elalszol itt nekem, elmondhatom, hogy a te szemed színe mire emlékeztet engemet? – kérdezte mosolyogva, miközben maga is felült. Arnfried szeme felcsillant, mosolyogva bólintott.
– Olykor egy ragyogó ékkőre emlékeztet, amiben egy csillag fénye van elzárva. Máskor pedig a zöldellő erdőt látom benne, van hogy a madarak csicsergését, a szél susogását is hallom. Gondolatban olyankor mindig az erdei utakat járom... és te is ott sétálsz mellettem. Együtt énekelsz a madarakkal, táncolsz a széllel, mint a kósza falevelek, amiket felkap a szél. Amikor a szemedbe nézek, érzem, hogy...
Hangja elcsuklott, amikor Arnfried váratlanul arcon puszilta őt. Sieghard szíve bukfencet vetett, és az arca olyan vörös lett, mint a mákvirág melyet emlegettek az imént. Kikerekedett szemmel fordult a mellette ülő fiúhoz, aki meglepetten nézte őt, majd egy pillanattal később maga is elpirulva lesütötte szemét. Arnfried zavarba jött, még a füle is úgy kivirult, mint a bimbódzó tulipán. Az úrfi szíve összevissza kalapált a szőke fiúcska reakciója láttán, aki lopva fel-felpillantgatott feléje, de csillogó tekintetével nem mert az övé után kutatni.
– Én... – kezdett bele Arnfried félszeg, reszketeg hangon. – Sajnálom, hogy megcsíptelek. És... szeretnék bocsánatot kérni miatta.
– Meg... meg van bocsájtva – felelte Sieghard maga is csendesen, majd megköszörülte torkát, és összeszedte kusza gondolatait, melyek igyekeztek őt cserben hagyni, mígnem teljesen üressé válik a feje. – Nem fogsz kikapni odahaza, ha meglátják, hogy eltűntél?
A kérdés hallatán Arnfried úgy pattant fel az ágyból, mintha villám csapott volna belé. De bármennyire is megrémült, piros arca nem tudott elsápadni.
– Dehogyisnem! – vágta rá idegesen. Sieghard halkan felkuncogott, amivel sikerült oldania barátja feszültségét is. Halkan nevettek mind a ketten, miközben az úrfi odakísérte őt az ablakhoz, és ahogyan szokása volt, felkönyökölt a párkányra, míg Arnfried kimászott, és megkapaszkodott a borostyán erős ágaiban.
– Mikor látlak legközelebb? – kérdezte kissé szomorúan az úrfi.
– Pár óra múlva. Majd aztán... nem tudom – felelte egy sóhajjal.
Egy pillanattal később pimasz mosoly villant Arnfried arcán, a párkányra kapaszkodva felrántotta magát, és az úrfit az orra hegyén megpuszilta. Ha talán Sieghard nem az ablakban könyökölt volna, biztosan megszédül attól az érzéstől, mely végigsöpört a lelkén. Mintha tűzijáték robbant volna szívében, és a fénylő káprázattól egy pillanatra mindent elfeledett, amit valaha fontosnak tartott. Egy dolog, vagyis... egy személy mégis ott maradt a gondolatai közt, és egy szó, melytől a szíve hatalmasat dobbant. Felismervén mindazt az érzelmet, melyet életében először tapasztalt, tágra nyílt szemmel pislogott a kacagó szőkére, aki immáron már lefelé kezdett mászni, miközben végig őt nézte. Egy pillanatra sem nézett volna sehova máshova. Arnfried tekintete csillogott, a lelkéig hatolt a pillantása. A mosolya és kacagása ugyanakkor rejtegetni próbált valamit. Valami olyat, amitől ezúttal remegő kézzel mászott lefelé, és arcán a napkeltét megszégyenítő vöröslő színárnyalat játszott.
Sieghard utána hajolt, ajkai már hangtalanul szólították, hogy maradjon, ne menjen sehová. De addigra Arnfried már a kastély lábában járt, leugrott az udvarra. Ezúttal nem koppant a cipője, mezítelen talpa nem vert zajt a hajnali órában. Reszketett minden porcikája, az úrfi jól látta rajta mindezt. Azt is jól látta, ahogyan Arnfried nézett rá, mintha a világot jelentette volna számára. Ettől Sieghard ismét elpirult, lesütötte szemét, mielőtt mosolyogva integetni kezdett volna. Barátja ugyancsak mosolyogva búcsúzott tőle, majd futva nekilódult. Az úrfi hosszasan nézett utána, miközben a szívében gyúlt érzelmektől kellemesen megborzongott. A reggeli, pajkos szél hideg simogatása nem érdekelte őt, sem pedig az óratorony kongatása. Arnfried körül forogtak a gondolatai. A csillogó tekintete, pirosló orcája és puha ajkai, ahogyan az ő arcát érintették mind olyan dologgá váltak, melyet Sieghard mélyen az emlékei közé akart vésni, hogy egy életen át emlékezhessen rájuk.
Elpirulva fordult vissza az ablakból, bevetette magát az ágyba. Aludnia kellett volna, de szíve túl hevesen zakatolt ahhoz, hogy ő álomra hajtsa a fejét. Mosolyogva ölelte magához egyik párnáját, mikor eszébe villant az a gondolat, hogy ő is hasonlóan, akár egy ilyen pajkos csókkal búcsúzzon a barátjától. Arcát a párnába fúrva felkuncogott, micsoda ötlet volt mindez! Látta is már lelki szemei előtt Arnfried ledöbbent vonásait, ahogyan nagyokat pislogva, értetlenkedve nézte őt, miközben lassacskán pír lepi el az arcát. Sieghard pedig mindent előre eltervezett, hogyan fog a búcsúzkodás alatt szópárbajt vívni barátjával, és hogyan fog az arcára puszit nyomni a búcsúzás pillanatában. Csupán egy dologgal nem számolt... hogy a barátja nem fog megjelenni az ígért találkozón.
~˘~˘~˘~
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A kis hős