Arnfriednak az volt a szerencséje, hogy a nagyanyja a vacsora végeztével vetette fel az azonnali költözés gondolatát. Ha mindezt étkezés előtt vagy alatt kellett volna beszélniük, egy falat nem sok, annyi nem ment volna le a fiú torkán. Így is a sírás fojtogatta, miközben igyekezett higgadt fejjel felfogni és lereagálni a helyzetet. Igyekezett úgy viselkedni, mint ahogyan Sieghard tette volna ilyen helyzetben. Valahányszor felelt volna valamit, előtte mély levegőt vett és elszámolt magában tízig. Mindez persze feltűnt a két felnőttnek, de nem szóltak róla semmit, csupán csendben figyelték, ahogyan a gyerek keze remegni kezdett az idegtől.
Odakint feltámadt a szél, vészjóslóan huhogott és zúgott a fák között. A magasban villámok csapkodtak, majd kisvártatva eleredt az eső is. Henning magára hagyta a két erisient, hogy tovább tárgyaljanak, míg ő leellenőrizte, hogy a felső emelet nem fog-e beázni a zápor miatt, ami özönvízként zúdult alá. Arnfried néha idegesen pillantgatott az ablak irányába, sosem szerette, amikor ilyen hevesen esett. A szélviharral, a villámokkal sosem volt gondja, csupán a zuhogó esővel nem tudott kibékülni, amitől a víz ott hömpölygött az utcákon. Nem tudta volna megmondani, hogy mi a problémája mindezzel, ahogyan arra sem tudott választ adni soha, hogy miért nem képes a térdénél magasabb vízszinttel rendelkező álló-vagy folyóvízben megmaradni. Egyszerűen rossz előérzet és enyhe félelem fogta el.
– Arnfried, kincsem... – szólította őt Leni csendesen, amire a fiú ismét feléje fordult. A nő nyugtatóan elmosolyodott, majd megfogta a gyerek remegő kezét. – Semmi gond, drágám... holnap reggel összepakolunk, és lesz időd elköszönni az úrfitól is. Rendben?
– És mégis mennyi időre kellene elköszönni? – kérdezett vissza halkan. Hangja fájdalommal telve, élesen csengett, hiába fojtogatták a könnyek. Leni felsóhajtott, amikor a fiú sértetten elfordult tőle, majd táskáját magához véve a nyekergő lépcsősoron az emeletre caplatott.
Odafent Henning egy keserű mosollyal fogadta, majd bekísérte a kis szobájába, ami az övüké mellett helyezkedett el. Halkan becsukta maguk mögött az ajtót, és szomorúan, szótlanul figyelte, ahogyan Arnfried lámpát gyújtott az éjjeliszekrényen, majd a nyekergő faágyacskája végébe tette a táskáját, és bemászott a vaskos takaró alá. Az erdész talpa alatt megreccsent párszor a padló, ahogyan a gyerek mellé lépett, majd leült az ágy szélére. Arnfried nem nézett rá, maga elé meredt a tőlük alig egy méterre eső falra. Henning lágyan végigsimított a szőke, kusza tincseken, de nem szólt semmit.
– Papus, miért akartok titkolózni? – kérdezte végül Arnfried elszontyolodva. – Vacsora óta rám sem nézel. A mama is rejteget valamit. Mi miatt kell költözni? – tette hozzá szipogva.
– Oh, Liebe... hidd el, nem titkolóznánk, ha a mama nem félne ennyire attól, amitől fél. Nem akarom reá hárítani a felelősséget, de tudnod kell, én csupán elmesélés alapján tudom azt, amit ő.
– És hajlandó vagy elmondani? – kérdezte reménykedve, miközben a szeme sarkából az erdészre pillantott.
Henning lágyan elmosolyodott, és bólintott neki, így hát Arnfried úgy fordult, hogy a férfi szemébe tudjon nézni, aki mindvégig az ő fejét és arcát simogatta. Arnfried elég idős volt már ahhoz, hogy a maga ügyetlen módján használja a varázserejét, és mások szavai és tettei mögé lásson. Ezért sem nézett rá Henning a vacsora alatt, hogy a fiú ne láthasson a dolgok mögé, de most mégis megengedte neki mindezt. Ugyanakkor Arnfried nem látott semmit, csupán egy sötét mumus elmosódott alakját, és egy nevet, amelyet rettegés övezte.
– Ki az a Halálfej, papus? – suttogta maga elé. A férfi sóhajtott, miközben ismét a gyerek arcát cirógatta.
– Számomra egy arctalan mumus, amint láthattad... egy olyan alak, aki sok szörnyűséget tett már. És a mama okkal fél tőle, mert anyukádat is bántotta ez az alak. Miatta költöztetek ide a mamával, és most lehet, hogy ez a mumus feltűnt ebben a világban.
– És a mamácska menekülni akar? – kérdezte suttogva, amire csupán egy bólintást kapott válaszul, majd Henning közelebb hajolt hozzá, és puszit nyomott a homlokára.
– Tudom, hogy felkavart most mindez, de... próbálj meg semmi bolondságot kitalálni. Jó?
– Akkor ne másszak ki az ablakon, és ne akarjak elszökni a világ elől? – húzta pimasz vigyorra a száját. Az erdész kuncogott egyet, miközben megsimogatta a szőke tincseket.
– Pontosan, fiacskám, ne csinálj ilyen vagy ehhez hasonló bolondságot. Aludj jól – tette hozzá lágyan, majd játékosan megcsípte a fiú arcát, mielőtt felkelt volna mellőle. Arnfried mosolyogva bebugyolálta magát a takaró alá.
– Jó éjszakát!
Amint ismét becsukódott a szobácska ajtaja, Arnfried a szíve szerint elpityeredett volna. Az éjjeliszekrénye fölött álló ablak felé pillantott, amin hangos robaj közepette zúdult alá az esővíz. Ilyen időben nem fog tudni aludni, így hát magához vette a kölcsönkapott kötetet, és olvasni kezdett. Így már kevésbé érdekelte a vihar és a bosszantó helyzet, amibe keveredtek valami mumus miatt. Elterelte a figyelmét az olvasás, és a kötetben szereplő illusztrációk, amiket hosszasan nézegetett. Éppen a füvészkerti várromnál járt, ahol abbahagyták a történetet, amikor égtelen csattanás rázta meg a környéket. Arnfried ijedten összerezzent, és be is csukta azonnal a könyvet. Hideg borzongás futkosott a hátán, ahogyan kilesett az ablakon. Odakint sötétség honolt, csupán a villámok fénye szakította fel az összefüggő feketeséget. Látta a hegytetőn álló kastély körvonalát felsejleni. A szíve pedig összeszorult a gondolattól, hogy el kell hagynia a barátját. Hiszen ígéretet tettek, hogy sosem válnak el. Mégis hogyan lehetne majd egy rövid búcsúval mindezt elrendezni? Sehogy.
Arnfried visszatette a kötetet a táskába, majd kikászálódott az ágyából, és a fal mellé állított nagyobb ládához lépett, amiben a ruháit tárolta. Csendesen, gyorsan felöltözött, egy kopott térdnadrágot és egy annál is kopottabb szürke inget vett magára, hiszen el fog ázni a viharban. Zoknival, cipővel, sapkával és kabáttal nem is törődött. A táskát sem vette magához, amiben a könyv lapult, vétek lenne a zuhogó esőbe kivinni, na meg aztán, ő reggelre vissza fog térni. Csupán az éjszaka hátralevő részét szeretné a barátja mellett tölteni. Nem akar ő megszökni, az még az ő mércéjével mérve is bolondság lenne. Így hát eloltotta a petróleumlámpát, majd mikor a szeme megszokta a sötétséget, óvatosan kinyitotta az ablakot. A szél besüvített, és hamar eláztatta őt a zuhogó eső. Az ablakkal és a széllel hadakozva végül sikerült kilépnie a párkányra, ahonnan visszahúzta magához a nyekergő ablakszárnyat, és kintről bereteszelte. Mindezek után gyakorlott mozdulatokkal kezdett el a faház vizes, nyálkás gerendáin kapaszkodót keresve mászni, mígnem elérte a tetőt, ahol erősen kellett kapaszkodnia, különben a szél lefújta volna őt onnan. A zuhogó esőben hunyorogva nézett körbe, a ruhája már régen átázott, és a testére tapadt. Megborzongott a hideg szélben. Talán mégsem volt olyan jó ötlet kimászni oda, gyalog meglehet, gyorsabb lenne az út. Egy pillanatra le is nézett, de a villámok fényében csillogó, vízben tocsogó föld látványa elvette a kedvét a gyaloglástól. Akkor már inkább harcot vív a széllel és az esővel. Hátán fel is bukkantak hatalmas szárnyai, melyet már évek óta irigyelt tőle az erdőben lakó, öreg sas is. Amikor Arnfried még fiatalabb volt, versenyeztek Titannal, hogy melyiküknek nagyobb a szárnyfesztávja, vagy melyikük repül gyorsabban. Egy-két éve már abbahagyták a versenyzést, az ifjú erisien már túlnőtt a barátján, ugyanakkor a saját fajtájához képest még mindig csupán egy kis mitugrász volt.
Arnfried lassacskán feltolta magát, a tetőn egyensúlyozott egy rövidebb ideig, mielőtt nekirugaszkodott volna, és a levegőbe lökte magát. A szárnyai egy pillanatra belesajdultak abba, ahogyan a tomboló szél magával ragadta őt, de hamar sikerült úrrá lennie a helyzeten, és egy-két röpke szitkozódás után már a hegytetőn álló kastély irányába indult.
Dacolva az időjárással egyre feljebb és feljebb emelkedett a levegőben, keresve egy olyan magasságot, ahol a légáramlatokkal szemben fel tudta venni a harcot. A szárnya fáradni kezdett, az arcába zúduló esőtől alig látott és a szél ereje miatt reszketett minden porcikája. Olykor egy-egy villám suhant el mellette, fényével felszakítva a sötét égboltot és a gomolygó fellegeket. A csontjáig hatolt a dörrenés, ami a villámokat követte hűségesen. Már elérte a városka határát, látta maga alatt a barátságos, sárga fényben úszó utcákat, amikor rossz előérzet fogta el. Újabb villámlás borította fényárba a környéket, és ő látott egy sötét árnyat a gomolygó fellegek közt. A szíve kihagyott egy ütemet, és amennyire erejétől tellett, erősebb szárnycsapásokkal igyekezett elérni a kastélyt, ami szinte már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Hideg borzongás futott végig a hátán, amikor az eget megrázó dörrenés után, a vihar zajában éles, suhogó hangot hallott meg. Éppen csak a szeme sarkából pillantott a hang irányába, ahonnan hatalmas egy éjsötét árnyék zuhant feléje. Ismét keresztül cikázott egy villám az égen, mindezzel felfedve az óriási sasmadarat, melynek éles karmai már lendültek, hogy megragadják őt.
Nem volt ideje gondolkozni, szárnyait összezárva egy pördüléssel maga is a mélybe zuhant. Érezte, ahogyan a sas karmai felszakították ingjét, de a húsába már nem tudtak belemarni. Éles, visító hang szakította fel a vihart, ahogyan a vadász dühében ismét a fiú után vetette magát. Arnfried pedig egészen a házak cserepes tetőzetéig zuhant, ahol ismét széttárta szárnyát, és az épületek közt szlalomozva igyekezett lerázni az otromba madarat. Amaz nem tudott a nyomába szegülni, jóval a házak fölött repülve követte áldozatát, aki kihasználta, hogy jóval kisebb és fürgébb volt ellenfelénél. Arnfried szíve a torkában dobogott, a pánik szülte adrenalin új erővel töltötte el őt, már nem érdekelte sem az eső, sem pedig a szélvihar. Egyszer sem nézett hátra, nem csavargatta a fejét, hogy az ellenfele után kutasson. Azzal csupán lassította volna magát, ne adj isten még egy kéménynek is nekirepülhetett volna. Aztán hirtelen ismét alábukott, ellenfele karmai csupán a cseréptetőzetet szántották végig, míg ő maga már régen a szűk középkori utcácskák útvesztőjében menekült tovább.
Valahogy ki kellett cseleznie az ellenfelét. És ekkor őrült ötlete támadt, amivel meg fogja tudni lepni a másikat. Egy pillanatra az utcára ereszkedett, ahol futtában felkapott egy nagyobbacska követ, ami valamelyik ház falából esett ki egykor, majd hirtelen ismét a házak fölé rebbent. Az egyik tetőről lábbal a levegőbe lökve magát, közvetlen a sas mellett röppent el. A monstrum madár, aki szárnya méreteivel be tudta volna fedni bármelyik házat, kis híján hasra vágódott az öreg épületek tetőzetén. A cserepeken bukdácsolva, leverve egy-két darabot belőlük, maga is a levegőbe lökte magát. Arnfried akkor már messze a magasban járt, villámok cikáztak körülötte, ahogyan a felhők irányába szárnyalt. A pánifélelemnek mely elfogta pár perccel mindez előtt már foszlányait sem érezte. Az ösztöneire bízta magát, a feje kitisztult, és erősen rámarkolt a kezében tartott kőre. És amikor úgy érezte, eljött a legmegfelelőbb pillanat, zuhanórepülésben pördült alá a levegőből, egyenest az ellenfelét célba véve. Az óriás sasmadár ijedten hőkölt vissza, de kitérni már nem tudott, mert akkor a gyerek a fejének vágta a követ.
Arnfried arcára diadalittas vigyor ült ki, és visszarebbent a magasba, amikor ellenfele megszédülve zuhant alá a mélybe. Mintha magát Góliátot győzte volna le, megrészegítette a diadal. De az öröme nem tarthatott soká, mert a sas ismét szétcsapta szárnyát, és a fejét rázva, kissé kótyagosan emelkedni kezdett. Arnfried dühödten felpuffasztotta az arcát, elege volt már a fogócskázásból. Kihasználva, hogy az ellenfele feje még zavaros volt, ismét a mélybe akarta vetni magát, hogy zuhanórepülésben elszáguldjon a vadász mellett. De ekkor az éjszakát éles fényár fonta körbe, ő pedig csupán a bőre alatt végigcikázó fájdalmat érezte, mielőtt elsötétült volna előtte a világ.
~*~
A zuhogó eső és a mennydörgések zaja mellett valami furcsa, pattogó hangot hallott. Melegséget érzett a bőrén, és valami nehéz pokróc szerűséget, ami majdhogynem teljesen befedte őt. A feje alatt is volt valami durva anyag, ugyanakkor a teste a kemény, hideg talajon hevert. Égett fa és füst szagát érezte. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, de vissza is zárta egyhamar, mert a világ félhomályba borulva forgott körülötte. A feje fájt, hányingere támadt, amit igyekezett leküzdeni többkevesebb sikerrel. Ismét felnyitotta a szemét, próbált fókuszálni. Elmosódva látott egy-két fatörzset, amin aranyló fények táncoltak, miközben az eső szakadatlanul zuhogott. De őt nem érte víz, felnézett a szeme sarkából a fatörzsekre kifeszített ponyvára, amely rögtönzött tetőként felfogta az esőt. A háta mögött pedig tűz ropogott, kellemesen melegítette átfagyott, fájó, vizes tagjait. Fogalma sem volt, hol volt, hogyan is került oda, ahol volt. Igazán nem is törődött mindezzel. A környéken ismerte őt mindenki, nem volt miért aggódnia. Halkan nyöszörögve a tábortűz fele fordult, de alig pillantotta meg a tűz mellett ülő szárnyas alakot, ijedten fel is lökte magát. Az ijedtségtől arról is megfeledkezett, hogy mennyire is fáj minden porcikája.
A fekete ruházatot viselő idegen mély, rezgő hangon kinevette őt. Arnfried remegve húzta össze magán a zöld lópokrócot, amivel be volt takarva mindeddig. Meredten figyelte férfit, akit még sosem látott ezen a vidéken. Erisien volt, méghozzá nem is akármilyen. Talán a harmincas éveiben járhatott, óriási szárnyai voltak, tépett, barna tollai még nedvesen csillogtak, szárította őket a tűz melegében. Magas és edzett férfi volt, rövid szőke tincsei kuszán a homloka elé lógtak, egy folton ugyanakkor vérvörös volt a haja. De az idegen nem törődött azzal, hogy a vére és vízcseppek alágördültek szörnyű sebhelyekkel szabdalt arcán. A bal szemét fekete szemfedő takarta, és Arnfriednak a hideg futkosott a hátán tőle. Valamiért eszébe juttatta a barátja által említett Rochefort grófot. És csupán reménykedni mert abban, hogy ez az alak nem olyan karakter volt, mint a Dumas által alkotott figura.
– Felébredtél, Csipkerózsika? – fordult feléje gunyorosan a férfi.
Az arca jobb oldalát is egy-két heg csúfította el, az egyik keresztülfutott az orrán, mígnem egy másik nem sok híján érintette a szemét is. A tekintete oly sötét volt, hogy Arnfried hirtelen nem tudta volna megmondani, milyen színű is az illető szeme. A gyerek reszketve bólintott neki. Mérget mert volna venni arra, hogy az a hatalmas sas, aki őt el akarta kapni, az nem más, mint ez az erisien volt.
– Bosszantó kis féreg vagy, tudod-e? – mosolygott magában az idegen, miközben elfordult tőle, és egy bottal a tűzben égő fákat kezdte el piszkálni. – Ekkora kis mitugrász létedre sok fejtörést okoztál nekem.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezett vissza félve. Kétértelmű volt a fejtörés fogalma. A férfi ismét elmosolyodott, de ezúttal úgy, hogy még a fogai is kilátszódtak, a sebhelyek az arcán pedig felgyűrődtek. Arnfried megborzongott attól a féloldalas vigyortól.
– A hozzád hasonló kis férgek mind könnyű prédák. Mire feleszmélnek, hogy bajba keveredtek, már régen a karmaim közt vannak. De te kicseleztél, kölyök, nem is egyszer... És bevallom neked, fiacskám, régen élveztem már ennyire a vadászatot – tette hozzá vigyorogva, miközben ismét visszafordult annyira a gyerekhez, hogy láthassa Arnfried elsápadt ábrázatát. Mosolyba rándult a szája csücske a látványtól. – Ne nézz így rám, nem foglak megenni. Már régen halott lennél, ha a megkésett vacsorámat akarnám pótolni. Egyébként is, sovány vagy, nem laknék jól.
– Maga nem tréfálkozik... – motyogta maga elé remegve. A férfi ezúttal jóízűen kacagott rajta.
– Valóban... – biccentett egyet, majd a parázsló botot kiemelte a tűzből, és amorf mintákat firkált vele a levegőbe. – Hogy hívnak, kölyök?
– Nincs nevem – felelte őszintén. Volt egy olyan sejtése, hogy az erisien nem a halandó emberi nevére volt kíváncsi. De neki valóban nem volt másik neve, sem az anyja, sem a nagyanyja nem adott neki nevet. A férfi hümmögve konstatálta a tényt.
– Ez bizony szomorú – szólt végül egy fancsali szájhúzás közepette.
Csend telepedett közéjük, amit csupán az égi háború zajai törtek meg. Arnfried kissé feszengett, de nem tudta eldönteni, hogy a hideg, vizes ruhái, vagy az idegen férfi miatt remegett minden porcikája. Még sosem találkozott másik erisiennel a nagymamáját leszámítva. Félve pillantgatott a kegyetlen vadász irányába, aki a hallottak szerint hozzá hasonló gyerekeket szokott enni. Megborzongott a gondolattól. A férfi hosszas csend után csettintett egyet a nyelvével.
– Aillon.
– Tessék? – kérdezett vissza Arnfried riadtan. Nem figyelt. Lemaradt volna valami fontos dologról? Pánikhangulat sepert végig a testén, mint amikor először ragadta őt meg egy lidérc a sikátorban. Belesajdult a feje mindebbe, egy pillanatra meg is szédült, elsötétedett körülötte a tábortűz fénye. A szemét összeszorítva a talajra támaszkodott, mígnem ismét kitisztult a feje, akkor visszanézett az idegenre, aki csendben figyelte őt.
– Viharmadár – ismételte meg magát az erisien a halandók nyelvén. – Mit szólsz hozzá, kölyök?
– Miért akarna maga nevet adni? Hiszen nemrégiben meg akart ölni – értetlenkedett továbbra is a fiú, amivel kiérdemelt magának egy félmosolyt.
– Tetszel nekem, kölyök. Ha nem így lenne, már régen nem élnél. És tudod mit? Adok neked egy ajánlatot... – fordult feléje ismét, miközben még az izzó pálcával is rámutatott. Arnfried idegesen nyelt egyet. – Tarts velem. Kitanítalak, vadászt faragok belőled.
– Hogyan?
A fiú szeme tágra nyílt a döbbenettől, még a szája is tátva maradt. Az idegen pedig bólintott, majd kíváncsian figyelte a gyerek reakcióját. Komolyan beszélt a férfi, és méghozzá igencsak őszintén. Egy pillanat erejéig már nem is volt annyira rémisztő, sőt igencsak megnyerőnek tűnt. Arnfried pedig elkönyvelte magában a tényt, hogy ez az alak olyan személy volt, aki jó szövetségesnek számított, de rettenetes ellenfélnek. Ugyanakkor az ajánlata sem volt rossz. Ha úgy nézte, igencsak hívogató volt a dolog. És nem látott immáron sem ellenszenvet, sem pedig haragot a férfi szemében. A pillantása is kezdett tisztulni, már nem éjfekete volt, hanem amolyan sötét mohazöld. Kíváncsiság csillant benne. Arnfried pedig fontolóra vette a dolgot, hiszen nem akarta elveszteni az idegen kegyeit. No meg aztán, igazán szeretett volna tanulni olyan dolgokat, amiket a nagymamája nemigen fog neki tanítani. Ugyanakkor, mégsem tarthat ezzel az idegennel, hiszen neki volt már otthona és családja.
– Nos? – vonta fel a szemöldökét a férfi. Arnfried összeszedte minden bátorságát.
– Nem lehet – felelte halkan, mégis határozottan.
Az idegen szemöldöke a magasba szökött, kíváncsian végigmérte a gyereket. Végül bólintott egyet, hogy elfogadta a választ, de nem állt szándékában kérdezősködni. Arnfried megborzongott, ha Braunfels úr vagy Sieghard viselkedtek hasonlóan, hogy csak biccentettek valamire, az sosem feszélyezte, de hogy egy ilyen veszélyes idegen tette mindezt, az több volt a soknál. Nyugodtabb lett volna, ha a férfi hangot ad a gondolatainak, nem csak bólint egyet.
– Ha nem, hát nem... Viszont válaszolj egy kérdésemre, kölyök. Hova indultál el ilyen istentelen időben? – kérdezte őt ismét kíváncsian az idegen. Arnfried pedig összehúzta magán a pokrócot.
– A társamhoz – felelte kurtán. Ennyi elég is volt. Az idegen értette őt. Elismerően biccentett egyet, mielőtt ismét a tüzet kezdte volna el piszkálgatni a pálcával.
Nem szóltak egymáshoz többet, az erisien a tüzet piszkálta, olykor pedig az eget kémlelte, amit villámok szeltek keresztül. Az eső szakadatlanul zuhogott, hangos robajjal érte el a ponyvát is, ami a fejük fölé volt kifeszítve. Arnfried óvatosan közelebb húzódott a tűzhöz, hogy felmelegítse átfagyott tagjait. A férfi nem mondott erre semmit, feléje sem nézett, megtűrte őt annak ellenére is, hogy a gyerek visszautasította az ajánlatát. De amikor elfordult a fiútól, és a szárnya által takart zsákja mellett felvillant egy tőr pengéje is, Arnfried ismét félve összerezzent. De a férfi nem a tőrért nyúlt, hanem a zsákból vett elő valamit, amit lazán most feléje dobott. Elkapta a tárgyat, ami egy nagyobbacska erszény volt. Zavartan pislogott maga elé, majd fel az idegenre.
– Kimerültél és félsz, edd meg, bosszantó a remegésed – szólt a nyers, őszinte válasz.
Arnfried hálásan biccentett egyet, miközben elmotyogott egy köszönömöt is. Az erszényben kétszersültet talált, néhány száraz bogyó társaságában. Ismerte a mágikus növényt, a mamája teát főzött belőle telente, hogy ne betegedjenek le. Csendesen majszolt el két kisebb szelet kenyeret, majd pár bogyót. A reszketése valóban csillapodott, lassacskán el is múlt. Arnfried pedig csupán remélni merte, hogy többet nem fogja bosszantani a férfit.
– A nevem Kraruq – pillantott feléje az idegen, amire a fiú kíváncsian figyelt. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett a név jelentése a halandók nyelvén, így a férfi folytatta. – Azt jelenti einzelgänger, magányos vagy magának való. Nem tagadom, ügyetlen a hangzása, így röviden csupán Ein.
– Arnfried – biccentett a fiú tisztelettudóan. Ein pedig válaszul lazán a homlokához emelte jobb kezét és két ujját nyújtva amolyan könnyed katonai tisztelgést imitált a fiú felé. Mindezzel pedig ismét lezárult egy beszélgetés kettőjük között.
A vihar csendesedni kezdett, és amire a két erisien is megszárítkozott, már csak csepergett. A hajnal első sugarai csatát vívtak sötét fellegekkel, hogy visszavonulót fújjanak a viharnak. Ein összecsomagolta a kis tábor kellékeit a nagydarab zsákjába, majd földet rúgott a tűzre, és gyakorlott mozdulatokkal eltaposta a lángokat. Végül a férfi a zsebéből elővett egy picurka kis erszényt, és a benne rejlő porból kent egy keveset az ujjára, majd csettintett egyet. A hatalmas zsák akkorára zsugorodott, mint egy tűzszerszám, egyszerűen zsebre lehetett tenni. Arnfried elképedve pislogott, még sosem látott hasonló mágiát.
– Hasznos kis trükk – húzta félmosolyra a száját Ein. – A trapkel bogyóit kell leőrölni, és a mágia addig tart, amíg a felhasználója másképpen nem dönt.
– Bármit zsebre lehet így vágni? – kérdezte csillogó tekintettel.
– A kíváncsiskodó kispiszkok bele szoktak halni – felelte vészjóslóan. Arnfried félve összehúzta magát, el is feledte, hogy ez a férfi meg akarta őt ölni. Eközben Ein elrendezte fekete ruházatát, majd tőrét az oldalára kötötte. Gallérját felhajtotta, mindezzel elrejtve az arcát és a sebhelyeit, majd a hátára kanyarintotta köpenyét is.
– Még találkozunk, kölyök – biccentett búcsú képen. Arnfried arca fancsali mosolyba rándult. Meggondolatlanul szólalt fel, eszébe sem jutott, hogy ezzel aláírhatja a halálos ítéletét, vagy esetleg a korareggeli főfogásává válhat.
– Ne vegye a szívére, de azért reménykedem, hogy nem találkozunk egyhamar.
A válasz hallatán ismét felvillant a féloldalas vigyor Ein arcán. Arnfried pedig megborzongott, nem volt szép az a vigyor, ahogyan meggyűrődtek a férfi vonásai, miközben a szeme mellett olyan ráncok keletkeztek, amik bizony nem az örömteli mosolygásból fakadtak. A legborzalmasabb mégis az a villanás volt, amit a jobb szemében látott, a villanás, ami emlékeztette őt azokra a görbe, hústépő karmokra, amik a villámok fényében az ő torka után akartak kapni. Arnfried idegesen nyelt egyet, amikor Ein a vészjósló vigyorával eléje lépett, és lehajolva hozzá finoman megpaskolta az arcát.
– A bátorság mindig tiszteletet kelt, fiacskám, még az ellenség bátorsága is.*
~˘~˘~˘~
Id. Alexandre Dumas: A három testőr
*Idézet a könyvből: "A bátorság mindig tiszteletet kelt; az ellenség bátorsága is."