Halihó Csillagaim!
Először is: Boldog szülinapot no_one551!
Itt az új rész!
Reader: De mi tartott ennyi ideig?
Me: Ez...
A másik dolog pedig........
Nos... Khnm... Na igen, szóval... Akinek eddig nem tűnt fel, a mi szeretett Kimikonknak nem volt eddig túl.. felhőtlen.. az élete. Ez lenne az a pont, ahonnan már tényleg kezd ez megmutatkozni. Szóval... Trigger warning? I guess... (Csak biztosra akarok menni, ennyire azért nem durva. Csak összességében lesz sok.)
Őszintén, mondanám azt, hogy ha volt gyomrod megnézni az animét, akkor ezt is kibírod, de gondoltam, hogy már most szólok. Biztos ami biztos.
Ezen a ponton túl erre irányuló reklamációt nem fogadok el. Én jó előre szóltam.
Jó olvasást! ｡◕‿◕｡
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Délután mindenki kapott egy kis szabadidőt. Az ikrek vidáman töltötték idejüket szüleikkel, egy egy csésze tea társaságában. Hirtelen nyílt az ajtó és a parancsnok belépett a Hadnagy irodájába, ezzel magára vonva az odabent lévő kis család figyelmét.
- Nem láttátok Kimikot? - kérdezte homlokát ráncolva.
- De igen - válaszolta Leana teljesen nyugodtan. - Segített teát főzni.
- Mondjuk annak már majdnem egy órája - hümmögött bátyja is.
Hanji hirtelen úgy érezte, valami nincs rendben, így rákérdezett.
- És akkor mit csinált a nénikétek?
- Hát...
~
Éppen mentünk teát főzni Leanával, mikor összefutottunk Kimivel a folyosón. Éppen két nagy kupac papírt vett el Erentől és Mikasától.
- Itt van a többi is - nyújtotta át a kezében lévő papírköteget Eren. - Biztos, hogy nem kell segítség? Nagyon össze vannak keveredve azok a lapok.
- Igen, hallottam elsőre is. Ne aggódj, megleszek. Csak én is ki akarom venni a részemet a munkából, mint a családom többi része - legyintett, miközben belépett a kisebb konyha ajtaján, majd a kezében lévő méretes kupac lapot egy már így is hatalmas kupac tetejére helyezte. Ezután hirtelen felénk fordult és kedves mosollyal megkérdezte: - Mit szeretnétek Csillagaim?
- Teát - válaszolt egyszerűen Leana.
- De komolyan, ne vidd túlzásba - terelte vissza a témát az előző beszélgetésükre Mikasa. - Ha kell segítség, csak szólj!
- Mondtam már, hogy semmi baj. Különben is, "erre bárki képes" - válaszolt miközben elkezdte főzni a teát. - Még teát csinálok ennek a két kis apróságnak, aztán hozzá is látok. Seperc alatt megleszek vele.
Valóban pár perc alatt elkészült a tea. Megkérte a barátait, hogy segítsenek nekünk ide hozni, nehogy magunkra öntsük. Az ajtón kifelé menet még próbálták jobb belátásra bírni a rengeteg papírt illetően, kevés sikerrel.
- Kim, komolyan mondom - kezdte Mikasa, majd Eren rákontrázott.
- Igen Kim, tényleg.
- Nincs mit bizonyítanod!
- Nincs mit bizonyítanod!
Miután ezt kimondták szinte egyszerre, Kimi becsukta mögöttünk az ajtót, látszólag nem zavartatva magát különösebben.
~
Hanji ekkor konstatálta, hogy jól gondolta, valami valóban nem volt rendben. Miközben az elhangzottakon elmélkedtek, az ikrek kimentek a folyosóra, ahol szinte azonnal összefutottak nénikéjükkel. A fiatal lány nem tűnt túl egészségesnek. Falfehér arca és bágyadt tekintete csak megerősítette őket abban, ebből még baj lesz.
- Drágaságaim, ezt oda tudnátok adni apukátoknak, - adta a kislány kezébe az egyik köteg papírt, a másikat pedig a kisfiúnak, - ezt pedig anyukátoknak?
Amint ezt kimondta, összeesett. A két kisgyerek egyszerre sikított fel.
- Anyu! Apu!
A két szülő egy pillanat alatt a két aprócska gyermekük mellé siettek. Mikor megpillantották a földön fekvő lányt, azonnal megértették, mi is váltotta ki az előbbi kiáltást. Levi karjaiba vette az ájult lányt.
Miután a Hadnagy lefektetette az irodájában lévő kisebb kanapéra, Kim magához tért. Szinte ebben a pillanatban újra nyílt az ajtó, ám most az ébredező lány két barátja, név szerint Armin és Eren érkezett a kis helyiségbe.
- Hozom a gyógyszerét - sóhajtotta alig hallhatóan Eren, mikor meglátta barátnője állapotát. Szőke barátja csak bólintott és sietett megnézni hogy van a lány.
- Fáj valahol? - kérdezte először.
- A fejem.
- 10-es skálán?
- π - felelte kis gondolkodás után Kim.
- Akármi más?
- Fehér foltokat látok... A... A plafon forog, szédülök, ha becsukom a szememet akkor rosszabb.. és... - maga elé emelte a kezét, majd lassan letette maga mellé és folytatta. - Mindenből kettőt látok.
Az események szemlélői egyre jobban aggódtak a kanapén kuporgó lányért. Armin viszont látszólag nem lepődött meg. Egy kicsit sem.
- Kim, mondtuk, hogy ha kell segítség, csak szólj! - kezdte homlokát ráncolva a fiú. - Tudod jól, hogy nem egészséges amit csinálsz. Nem teheted ezt saját magaddal.
- Mint ahogy azt már mondtam, semmi bajom. Hiszen "erre bárki képes" - morogta a fejét fogva Kim.
- Kezdem nem teljesen érteni a helyzetet - szólt közbe a parancsnok. - Én rendbe raktam az összes papírmunkát. Legalábbis én úgy emlékszem.
- Aha, persze - forgatta meg a szemeit fejét fogva Kim, majd legalább ennyi szarkazmussal hangjában folytatta. - És ha szabad kérdeznem, mi volt a rendszerezési elv? A gravitáció?
Armin szeme elkerekedett barátnője hangsúlyától. Bár természetesen nem értette pontosan mit is mondott, azért volt egy két tippje. Tisztában volt azzal, hogy igazán ingerült, de álmában sem gondolta volna, hogy így szólna a parancsnokhoz. Tisztelettudó lány. Valakinek nagyon fel kellett húznia, hogy ennyire elveszítse a fejét.
- Itt vagyok! - jelezte jelenlétét Eren. Látta, hogy a lány a fejét fogja, ezért rákérdezett. - 10-es skálán mennyire fáj a fejed?
- e.
- Az jó hír... Azt hiszem - jegyezte meg Armin.
A két fiú segítségével felült a lány, majd Eren a kezébe adta a poharat, aminek tartalmát lassan, de biztosan el is fogyasztotta.
- Akármi más, amiről jobb, ha tudunk? - kérdezte Eren, miután barátnője már megitta a gyógyító löttyöt.
- Már nem forog velem a világ, nem látok fehér foltokat és már csak a Parancsnokból látok kettőt.
- Ez.. is jó hír... Azt hiszem - kommentálta Armin.
Levi eközben egy érdekes dolgot vett észre az egyik lapon. Minél több papírt nézett meg, annál több helyen látta meg.
Kim aláírása... A neve alá egy kismadarat is rajzolt, ami egyrészt különössé, másrészt egyedivé tette ezt a hivatalos lenyomatot.
Minden olyan dokumentumot, amit nem kellett, hogy közvetlenül a Hadnagy nézzen át, kitöltött neki, ezzel jócskán lecsökkentve felettese dolgát. Volt egy megérzése, hogy felesége papírjaiból is nem egy teljesen ki van töltve. Levi megérzése viszont azt is súgta, hogy ne szóljon semmit.
- Visszatérve a papírokra... Hanji, meg tudnád mutatni, hogy pontosan kinek is szól a te kupacod legfelső dokumentuma? - kérte nővérét Kim.
- Ki az a W... Wy..? Mégis hogy a túróba kellene kiolvasni ezt? - kérdezte Erwin.
- Wyattrius Zoe? A nagybátyánk. Volt szakaszparancsnok itt, a felderítőknél - felelte a lány, majd egyenesen a parancsnok szemébe nézett és folytatta. - És már majdnem másfél évtizede halott.
A parancsnok erre igazán nem tudott mit mondani. Ahogy újra a Hanji kezében lévő papírra nézett, egy másik információ is szembeötlött neki.
- Várjuk csak egy kicsit. Akkor a nagybátyátok miatt lett terjesztési tilalom alá véve az a fura könyv?
- "Ördögök az angyalok között"? - olvasta fel Eren, akinek a parancsnok előző mondata felkeltette az érdeklődését. - Az az a könyv, ami azt állítja, hogy ki kell irtani az összes embert, aki Föld alatti városban született? Az egy agyrém. Még jó, hogy terjesztési tilalom alatt van.
- Nem is zavar, hogy a legtöbbünk bűnöző? - kérdezte kicsit talán gyanakodva Levi.
- Dehogy zavar! Jó, lehet, hogy nem állnék le random embereket ölelgetni ott a főutcán, de meglepően sok nagyon kedves ember él ott. Amúgy meg egész szép hely.
Az utolsó kijelentése az összes felnőttet megakasztotta egy darabig. Végül újra Levi szólalt meg, ezzel hangot adva a többiek kérdésének is.
- Honnan tudod? Talán jártál már ott?
- Ja, hogy az... - nevetett fel kínosan Eren. - Az... Az egy vicces sztori.
- Meséld el! - kérték az ikrek.
- Hát jó...
~
Ugyebár a fal áttörése után a menekültek Trost körzetben lettek elszállásolva. Nem is olyan vészesen messze a körzettől, van egy hely, ahol beszakadt a föld. Az igazából a Föld alatti város legdélebbi pontja. A helyiek mindenkit figyelmeztettek, hogy maradjunk távol tőle, főleg éjjel...
Röviden tömören, nem hallgattam rájuk. Tudom, hatalmas hiba volt.
Este kimentünk a körzeten kívülre, mert kitaláltuk, hogy csillagokat fogunk nézni. Nem néztem a lábam elé. A következő pillanatban pedig elfogyott a lábam alól a talaj.
Mikor újra magamhoz tértem, egy szobában feküdtem. Alig volt ott valami, mégis... Olyan otthonos volt.
- Ó, hát felkeltél? - kérdezte egy kedves hang. - Éhes vagy? Pont kész a leves.
Mikor a hang irányába néztem, egy viszonylag fiatal nőt láttam meg. A ruhája igazán réginek tűnt. Ekkor hirtelen lepergett előttem az utolsó emlékem és rájöttem, hogy valószínűleg még mindig a Föld alatti városban vagyok... Mégis... Láttam a szemén, hogy őszintén örült, hogy jól vagyok. Mikor felültem, észrevettem, hogy a zuhanásom következtében szerzett sérüléseimet is ellátta valaki.
Egyszer csak nyílt az ajtó és egy nálam valamennyivel fiatalabbnak tűnő kisfiú jött be rajta. A korkülönbség és a kettejük közötti egyértelmű hasonlóságok miatt arra jutottam, hogy valószínűleg anya és fia lehetnek. Neki is hasonló volt a ruhája, amitől kezdtem igazán.. kívülállónak érezni magam.
Mármint... Én, aki világ életemben a felszínen éltem és eddig nem nagyon voltak anyagi jellegű gondjaim, itt vagyok egy látványosan nem egészen jó körülmények között élő családnál, akik mivel lent élnek, még jobban megszenvedik a Mária Fal elvesztése miatti élelemhiányt és ezek az emberek, akiknek tényleg mindenükre szükségük van, ha túl akarnak élni, a saját pénzükből próbának gondoskodni arról, hogy ÉN jól legyek.
Senki, de tényleg, a világon senki sem neheztelt volna rájuk, ha csak egyszerűen otthagytak volna...
- Valami baj van? - kérdezte a fiú, miután percek után sem válaszoltam egyiküknek sem.
- Nincs, nincs, sajnálom. Bocsánat, hogy eddig zavartam.
- Te meg hova mész? - kérdezte a nő, mikor megpróbáltam minden erőmet összeszedve elhagyni a kis házat. - Nagyon nagyot estél. Nem lenne okos ötlet pont most egyedül mászkálni. Ennél azért veszélyesebb helyen vagyunk. Különben is, még nem is ettél.
- De.. de jól vagyok - erősködtem. Nagyon nem akartam tovább zavarni. - És... Köszönöm a kedvességét, de nem szeretném elvenni maguktól az ételt. Gondolom így sincsen sok.
Természetesen nem engedett ki és biztosított róla, hogy igenis van elegendő élelmük és egyetlen gyerek kisegítése után sem fognak még egy jó darabig éhen halni. A nő azt kérte hívjam Marianak, a fiát pedig Tomnak. Az is kiderült, hogy Tom igazából idősebb, mint én...
Pár óra múlva kopogtattak az ajtón. Nem túl erőszakosan, inkább... Inkább pontosan úgy, ahogy Kim kopog! Azonnal ajtót nyitottam és ki is derült, hogy igazam volt. Kim bemutatkozott a kis családnak és megköszönte nekik, hogy megmentettek. Mikor elindultunk vissza, észrevettem, hogy mennyire magabiztosan halad Kim.
- Mikor lettél ennyire profi az itteni navigálásban?
- Tegnap este - felelte röviden, majd egy térképet húzott elő a válltáskájából.
Őszintén, számíthattam volna erre. Elvégre Kim sehová sem hajlandó betenni a lábát anélkül, hogy előtte tudná a teljes alaprajzot vagy térképet.
- Olyan szép hely - jegyezte meg Kim miközben sétálgattunk a városban.
Minden poros volt, a házak igen jelentős része omladozott, az utcákat járó emberek a napnál is világosabban akárhol máshol szívesebben lettek volna, mit ott, a föld alatt...
- Ha te mondod...
- Látod azt a megannyi fénylő pontot szerte szét? Olyan mintha csillagok lennének. De... Ezek a fények egy egy itt élőt jeleznek. Itt senki sem látna, ha nem használna gyertyát. Viszont ez azt is jelenti, hogy minden egyes itteni élet magának a közösségnek is fontos. Gondolj bele, ha csak néhányan, elszórva élnének itt, a város több részén is vaksötét lenne. Minél többen hordozzák magukkal azt az egyetlen fényforrást, annál többet látunk a városból. Az a sok kicsi fényforrás egyedül jelentéktelennek tűnhet, de valójában nagyon is erős. Pont mint az itt élők. Nem bírná itt ki mindenki. Erősnek kell lennie annak, aki mégis túléli. Mert itt egyedül senki sem képes életben maradni. Aki itt él, az csak azért él még, mert őt, mint egyedi személyt valaki őszintén szereti. Szerintem ez igenis szép. Sőt, csodálatos.
Ekkor vettem észre, hogy a körülöttünk vánszorgó tömeg megállt és érdeklődve hallgatták kis barátnőm szavait. Az addig komor arcok érzelemmel teltek meg. Mintha egy láthatatlan fal omlott volna le köztünk. Néhányan még oda is léptek hozzá és az elején egy kicsit bizonytalanul, egyesével megölelték Kimet.
És akkor újra láttam. Láttam ahogy Kim ismét megnyitotta az emberek szívét. Ahogy azt is láttam, hogy milyen szép az ő szemében az az egész város. Soha életében nem láttam, hogy ennyire csodálatosnak látna egy helyet. Azóta sem.
Amikor végre valahára odaértünk a lépcsőhöz, megláttam Felixet morcosan majszolni egy almát a lépcsőn ülve. Röviden, az egyik idősebb haverunk (?). Morcos, de rendes. Általában... Ha jó kedve van... Ami igazából ritka...
- Kellett egy felnőtt, hogy leengedjenek - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre Kim.
Mikor elértük a lépcsőt, Kim határozottan odalépett a férfihoz, aki elvileg a pénzt szedte a lépcső használatáért, rámosolygott és integetett neki, mire a férfi teljesen elsápadt és csak annyit mondott, hogy "csak menjünk". Az mondjuk kicsit fura volt...
~
Mindenki ámultan hallgatta a fiú történetét. Még a kis családot is igazán meglepte vele, pedig azért ők mégis csak Kim családja, így bár csak kevés ideje voltak mellette, egész sok dolgot tudtak már.
- Nekem úgy tűnik, hogy Kimmel egészen hasonlóan vélekedtek az ott lakókról - jegyezte meg Erwin parancsnok.
- Kim legjobb barátja vagyok. Olyan mintha az ikertesóm lenne. Mégis mire számított? - nevetett fel Eren.
- Az ikertesód? - kérdezte Hugo csillogó szemmel.
- Ja - nevetett fel Armin is. - Annyira jól megértik egymást, hogy a kiképzésen elkezdett egy pletyka terjengeni, hogy ők ketten ikertesók, csak születésükkor elválasztották őket. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy az egész rangsorban egyedül náluk volt holtverseny.
- És ez a legnagyobb dicséret amit valaha kaptam - húzta ki magát Eren.
- De én azért idősebb vagyok - jegyezte meg Kim.
- Én meg magasabb - nevetett Eren. - De visszatérve a Parancsnok kérdésére, nem akkor szembesültem a ténnyel, hogy az a település is létezik. Shinganshinában nem nagyon hallottunk a Föld alatti városról, így miután Trost körzetbe kényszerültünk, Kim mesélt róla először. Emlékszem, hogy egyszer félfüllel meghallottuk, hogy megszökött onnan valaki, én meg semmit sem értettem. Oda akartam menni, hogy rákérdezzek, de Kim megállított Aztán azt mondta, hogy ne szóljak semmit és majd mikor hazaértünk ő elmagyarázza.
- És mit mondott? - érdeklődött Levi.
- Azt, hogy ők a föld alól próbálnak kiszabadulni, úgy ahogy én a falak mögül, csak őket ebben az ember akadályozzák meg, míg engem az óriások. Hogy belekényszerítik őket egy olyan helyzetbe, ahonnan nem tudnak legálisan szabadulni, csak meghalni, ezért küzdenek a törvények ellen, amik meg akarják őket ölni. Hogy ők is a szabadságukért küzdenek, mint én, csak nekik eggyel több akadályt kell leküzdeniük - válaszolta lelkesen Eren. Mint egy kistesó, aki a nagyobbik mondatait idézi.
Levi egy pillantást érzett magán. Mikor odafordította a fejét, Kim nézett vissza rá. Egyenesen a szemébe.
Mintha.. a lelke mélyére látna...
°°°
A másnap reggel egész nyugodtan telt... Amíg nem...
- Nem hiszem el! - hallatszott Erwin parancsnok ordítása, miután nagy robajjal kivágta az étkező ajtaját. Egyenesen Levi felé indult. - Te komolyan kitakarítottál a szobámban az éjszaka közepén? Már megint?
- Te mondtad, hogy beszélni akarsz velem valamiről. A szobád úgy nézett ki, mintha az ott lakó patkányok polgárháborút vívtak volna az asztalod alatt felgyülemlett morzsakupacért. És nagyon nem akartál felkelni. De komolyan, mire számítottál?
Erre Erwin csak őrjöngve elviharzott.
- Ez érdekes - szólalt meg hirtelen Eren. Erre mindenki odakapta a fejét. - Ja, én Kimmel beszélgettem...
- És mégis hogy? Eddig egyikőtök sem szólalt meg - kérdezte nem túl kedvesen Oluo.
- Tudod... Van úgy, hogy szeretnél beszélgetni, csak beszélni nincs kedved. Én így is megértem Kimet és ő is engem.
- Csak hogy világos legyen. EZ az oka, hogy a kiképzésen mindenki ikreknek hívta őket - szólalt meg hirtelen Mikasa.
- Kim sokáig nem beszélt tizedannyit se mint most - ráncolta a homlokát Eren. - Sok idő volt, mire idáig eljutottunk. És ha belegondolok, hogy az első találkozásunk hogy ment...
- Miért? Mi történt? - kérdezte Hugo.
- Amikor először találkoztunk? Hát...
~
Emlékszem, hogy akkor még éppen hét éves voltam. A Felderítő egység éppen akkor érkezett vissza az egyik felderítő útról. Nem tudom, hogy pontosan hanyas felderítő út volt, de azt hiszem, Kim azt mondta, hogy a nővére másodikja volt...
Nagyon fura idő volt. Naptárilag már jócskán tél volt, mégis inkább esős volt az idő. Nem teljesen értem, hogy miért pont akkorra kellett felderítő utat szervezni...
Tehát épp otthon voltam, amikor hirtelen kopogtak az ajtón. Apa sohasem engedte, hogy a szobában maradjak amikor hoztak hozzánk egy beteget, ezért elbújtam. Egy felderítő egyenruhás férfi egy ájult kislányt tartott a karjaiban. Nem tudom, hogy ki volt. Nem láttam az arcát.
Apa gyanúsnak tartotta, hogy a férfi nem ismerte a kislányt... És... Rákérdezett, hogy nem lehet e, hogy Ő ártott neki... Ez.. feldühítette... Nem emlékszem pontosan arra, hogy mit mondott, de a lényege, hogy... Hogy ha Apában nincs annyi emberség, hogy segítsen egy gyereknek annak ellenére, hogy nem ismeri, megköszönné, ha nem magából indulna ki és Róla nem ezt feltételezné...
Apa hosszú ideig próbálta kideríteni, hogy mi a baj azzal a kislánnyal, de nem igazán járt sikerrel. Mikor kiment a szobából, előbújtam. A kislány annak ellenére is remegett, hogy Apa legalább három takarót terített rá. Ekkor eszembe jutott valami...
Az egyik székre volt terítve a felderítő köpenye...
A lány idő közben addig mocorgott, hogy mindhárom takaró lecsúszott róla. Amint ráterítettem azt a köpenyt, azonnal abbahagyta a remegést.
Épp ekkor ért vissza Apa. Le akart szidni, de a lány hirtelen felriadt.
Azonnal felült és magára tekerte a köpenyt. Gyakorlatilag csak a két szeme és néhány hajtincse látszott ki.
Apa akármit is mondott neki, nem szólalt meg. Csak rázta a fejét, vagy bólogatott... Én viszont így is megértettem, hogy mit akar mondani, így én fordítottam Apának.
Mikor Apa neki is felvetette, hogy nem lehet e, hogy az őt idehozó férfi ártott volna neki, legalább olyan dühösen tiltakozott, mint a felderítő azelőtt.
Apa végül kiderítette, hogy mi a baja és adott neki egy gyógyszert. Mikor azonban elkezdte volna magyarázni, hogy azt hogyan kell szednie, a kislány úgy nézett rá, hogy még Apa is megértette, hogy azt akarja mondani, hogy: "Ezt már réges régen tudom, fölösleges az időt húzni vele..." Majd kivette a kis üveget a kezéből.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, hirtelen bevillant valami...
- Azt mondta, hogy megtarthatod - mikor láttam, hogy nem érti, pontosítottam. - A köpenyt. Aki idehozott azt mondta, hogy megtarthatod.
Nagyon meglepődött... Mégis... Akkor először láttam, ha halványan is, de örömöt megcsillanni a szemében...
Az a köpeny valahol még most is megvan. Csak jó ég tudja hol... Az viszont biztos, hogy Kim jobban vigyázott rá, mint Mikasa a sáljára. Ami pedig szerintem mindenkinek világos, hogy mennyire nagy szó...
~
A hallgatóság tágra nyílt szemekkel meredt a fiúra a szokatlan történet hallatán.
Hanji és Levi viszont mintha tudtak volna még valamit az esettel kapcsolatban... A monológ közepe felé összenéztek. Ők már tudták amit a legtöbb hallgató még nem: Hogy ki az a felderítő, aki megmentette Kimet...
És az a bizonyos felderítő ott ült velük egy asztalnál.
°°°
Kim már napok óta úgy érezte, valami nincs teljesen rendben családja körül. Nővére és sógora sorra kapták a titokzatos leveleket, amiket mindig gondosan igyekeztek elrejteni a lány elől. A fiatal viszont a fejébe vette, hogy kideríti, mi történik a háta mögött.
°°°
Mikor Eren, Kim és Mikasa is megérkeztek a terembe, Kim szeme azonnal megakadt az asztalnál ülő felettesén. Egy igazán bosszantó levelet olvashatott, a gondterhelt arckifejezése alapján.
- Az meg mi? - kérdezte, miközben a levélért nyújt.
- Ezért ne fájjon a fejed! - legyintett Levi, miközben felállt a székéből, nehogy a lány meg tudja kaparintani az említett iratot. - Nem fontos.
Kim nem lett meggyőzve. Végtelen elszántságról tanúbizonyságot téve, hosszú percekig próbálta rátenni a kezét a papírra, Levi pedig próbálta egyre távolabb tartani azt a lánytól.
Ahogy a lábujjhegyén állva nyújtózkodott a levél után nyúlva, egyszercsak azt érezte, hogy elveszti az egyensúlyát. Érezte, hogy elkezd dőlni, nyújtózkodásának köszönhetően, éppen felettese felé. A szintén nem túl stabil helyzetben álló Hadnagy viszont, a lány döbbenetére és kicsit talán megkönnyebbülésére, inkább maga is hátra esett, mintsem ellökte volna a pöttöm beosztottját. Földet érés után Kim azonnal megragadta az így földre esett lapot és amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott feletteséről.
A levél, amit immár a kezében tartott, igazán meglepte őt. Többször is át kellett futnia a szöveget, hogy megbizonyosodjon, valóban az áll rajta, amit először látott. Mikor viszont megbizonyosodott arról, hogy jól látta elsőre is, iszonyatosan dühös lett. Valaki egy teljesen mondvacsinált indokkal próbált családja után nyúlni és elvenni tőlük az ikreket. Mivel a katonasághoz tartoztak, a Katonai Rendőrség parancsnokán keresztül írtak nekik.
Erenék még életükben nem látták ilyen dühösnek a lányt. A szemei mintha sárgásan fényleni kezdtek volna. Ez felkeltette Eren érdeklődését. Mikor meglátta mitől akadt ki, tágra nyíltak a szemei és szép lassan hátrálni kezdett az ideges lánytól.
- Háh! Ez valami vicc? Tíz mondat alatt a törvénykönyv legalább tíz százalékát megszegte akárki is küldte ezt a förmedvényt. Ilyet még életemben nem láttam.
- Várjunk, te ezt honnan tudod? - kérdezte Levi, miközben felült, az iménti esés miatt kissé fájós háttal. - Te ismered az erre vonatkozó törvényeket?
- Hát persze - válaszolt úgy, mintha ez egyértelmű volna, majd a kezét nyújtotta felettesének és segített neki felállni a földről. Egy halk "Sajnálom" után folytatta is. - Az egész törvénykönyvet tudom fejből. Az utolsó karakterig.
- Azta - szólt elismerően Hugo.
A lány ekkor vette észre másik három családtagját, akik már a levélért való civakodás közepe óta figyelték az eseményeket. Hanji bár először aggódott egy kicsit húga és férje épségéért, de Levinak sikerült egy pillantásával megnyugtatni a nőt. Kicsit mintha tudtak volna olvasni egymás gondolataiban...
- Mi van a szemeddel? - kérdezte Leana nagynénjét, mikor a lány feléjük fordult.
Kim becsukta a szemét, mély levegőt vett és jobb kezével megfogta a kék madarat formázó medálját, ami a nyakában díszelgett. Mikor újra kinyitotta szemeit, már sokkal halványabb volt bennük a sárgás fény. Lassan elengedte a nyakláncát és rájuk mosolygott.
- Mire gondolsz?
Bár senki sem lett meggyőzve, azt érezték, hogy ennél többet nem fognak tudni kihúzni belőle. Végül Hanji odalépett hozzá és megölelte.
- Sajnálom, Kimi. Az én ötletem volt, hogy ne szóljunk róla. Nem akartam, hogy aggódj...
- Semmi baj - nyugtatta meg nővérét Kim. - Tudom, hogy nem általános, hogy valaki az utolsó karakterig tudja a törvénykönyvet. Viszont most, hogy tudom, rám bízhatjátok az ügyet.
- Hogy... Mi? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Hanji. - Kimi szívem, aranyos vagy, de meg tudjuk oldani.
- Tényleg? - emelte fel a szemöldökét Kim. - Mindketten eléggé ide vagytok kötve. Ha nem lenne elég, hogy mindketten úsztok a tennivalókban, Levi hadnagynak még felügyelnie is kell Erent. Nekem viszont nem kell itt maradnom. Nincs különösebb, halaszthatatlan dolgom. Én minden további nélkül elmehetek lemeccselni ezt a KR-es parancsnokkal. Annyival egyszerűbb lenne, ha segítenék.
- Nagyon aranyos vagy, de Erwinnel már megbeszéltük és Levi el tudja intézni - legyintett Hanji.
- És akkor ki felügyeli Erent? A Katonai Rendőrség azonnal belekötne ebbe.
- Velem aztán nincs gond. Öhmm... Mi lenne, ha amíg Levi hadnagy nincs itt, bezárnának a pincébe, én meg amíg vissza nem jön úgy teszek, mintha nem is léteznék? - kiáltott fel Eren. A hirtelen reakciótól mindenki elképedt. Mikasa válasza pedig még ennél is jobban sokkolta a hallgatóságot.
- Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de... - motyogta alig hallhatóan, majd fennhangon folytatta. - Erennek igaza van. Ez egy fantasztikus ötlet.
- Mint ahogy már Hanji is mondta, megbeszéltük Erwinnel és tekintve, hogy mindenki más ittmarad, Eren nem probléma. Te viszont nem hiszem, hogy tudnál vigyázni magadra.
- Dehogynem! Tudok magamra vigyázni! - csattant fel Kim. Szeme megint erőteljesebben fénylett.
A mérges lány mögött viszont két barátja kétségbeesetten rázta a fejét és teátrális karmozdulatokkal, némán próbálták felettesük tudtára adni, barátnőjük hazudik. Nem is kicsit.
- Nekem valami azt súgja, hogy ez nem teljesen igaz - válaszolt diplomatikusan a lánnyal szemben álló Hadnagy.
Mikor Kim megfordult, a két fiatal azonnal abbahagyta a mutogatást, nehogy meglássa mit csináltak. Kim viszont pontosan tudta.
- Nektek meg mi bajotok van? - kérdezte felháborodottan. Szeme egyre jobban fénylett.
- Kim, tudod, hogy szeretünk, - kezdte Eren, - de a múltkor amikor ideges voltál, megjegyzem, maximum feleannyira, mint most... Hogy is mondjam..? A problémamegoldásodba majdnem belehaltál.
- Nem is! - duzzogott Kim.
- De. A katonaorvos majdnem kitépte az összes szál haját...
- De akkor is egyszerűbb lenne, ha segítenék!
Levi elvesztette a türelmét.
- Tudod, hogy miért maradt még mindenki életben az osztagból? Mert egyiküknek sem hagyom, hogy fejjel nekirohanjanak a falnak! - kitépte a levelet Kim kezéből. A lány viszont nem törte meg a szemkontaktust, hiába nézett olyan szigorúan rá Levi, mint előtte sohasem. Hosszú percek után Levi újra megszólalt. - Nem fogod ezt elengedni, ugye? - Mikor Kim továbbra is elszántan nézett sárgásan világító szemeivel felettese acélkék szemeibe, a férfi nagyot sóhajtott. - Jól van, segíthetsz. Jöhetsz velem.
Kim szeme felcsillant, a sárgás fény pedig majdnem teljesen elhalványul.
- Tudom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, de lehet egy kérésem? - kérdezte Eren Hanjit hirtelen.
- Persze, mondd csak - mosolygott rá a nő.
- Kimnek minden reggel hat órakor be kell vennie a gyógyszerét. Azt, amit akkor hoztam neki, amikor a múltkor elájult. Egy barna üvegben van a teásdobozok mögött. Ellenőrizné, hogy tényleg bevegye?
- Eren! - kiáltott fel Kim bosszúsan.
- Megmondtam, hogy még egyszer elfelejted és beköplek.
- De csak kétszer felejtettem el! Nem olyan nagy dolog.
- Ne szórakozz! - forgatta meg a szemét Eren karba tett kézzel. - Te nem kétszer, hanem 132-szer felejtetted már el. Tekintve, hogy pontosan 330 napja kell szedned, számoltam egy kicsit és képzeld, átlagosan 2,5 naponta elfelejtetted. A baj csak az, hogy az egy is sok! Konkrétan belehalhatsz, érted? Évekre visszamenőleg pontosan tudod idézni a mellettünk az utcán véletlenül elhaladók beszélgetéseit, azt ne mondd, hogy ilyen hamar kimegy egy ilyen végtelenül egyszerű dolog a fejedből. De tudod, hogy én mit gondolok? Azt, hogy eszed ágában sincs bevenni, annak ellenére, hogy az életed múlik rajta. Persze, értem, hogy az én szavam nem számít annyit. Csak a legjobb barátod vagyok. Most viszont meglátjuk, hogy vajon a családod jelent-e neked annyit, hogy miattuk hajlandó légy nem szánt szándékkal meghalni.
- Nem kell ennyire aggódni, nem vagyok beteg! - csattant fel Kim.
- De igen! És nem hiszem, hogy tényleg ennyire nem érted meg, hogy az életed múlik ezen!
Kim nem tudott megszólalni. Csak sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Eren pontosan tudta, hogy ezzel teljesen elásta magát nála, de ez akkor őt nem érdekelte. Nagyon kis áldozat ez a lány életéért...
°°°
Mint ahogy azt megbeszélték, másnap reggel indult útnak a Hadnagy és Kim. Ennek fényében ez a reggel elég rendhagyóan indult.
Kim aznap sem aludt sokkal többet, mint általában, így rengeteg ideje volt elkészüni. Mivel ez nem hivatalos beszélgetés volt, egyikük sem az egyenruháját vette fel.
Mikor Kim megjelent az étkező ajtajában, mindenkinek leesett az álla. Egy egyszerű, de elegáns zöld inget viselt, koromfekete, hosszú szoknyával. Haját majdnem teljesen kiengedte, csak két tincsét fogta hátra egy kék virágos csattal. Fekete, elegáns cipője kissé magasabb sarkának köszönhetően pár centivel magasabb volt, mint általában.
Bár egészen egyszerű volt a ruházata, mégis... Úgy festett, mint egy nemes...
- Azta! Valaki seggbe fogja rúgni a KR-es parancsnokot - jegyezte meg egy mindentudó mosollyal Eren, mikor barátnője leült az asztalhoz. Kim elengedte a füle mellett a megjegyzést. Sőt, nem is szólt hozzá. - Komolyan? Nem fogsz hozzám szólni? Hát jó... Te tudod.
- Kimi, bevetted a gyógyszered? - kérdezte Hanji.
- Még nem, de itt van - emelte meg a poharat, amit hozott magával. Miután megitta a tartalmát, Hanji addig szigorú arca megenyhült és elmosolyodott.
Mivel a hatalmas távolság miatt Levi így is úgy is lovaskocsival ment volna, Kim jelenléte egyáltalán nem akasztotta meg a tervet.
°°°
Hosszú órák múlva értek el a fővárosba. Minden egyes perc elteltével Kim egyre idegesebb lett. Mintha... Félne... De mitől?
Vagy jobban mondva: Kitől?...
Amint betették a lábukat a legbelső falon belülre, egy különös alak kezdett el közeledni feléjük. Levi első ránézésre 40 év körülire tippelte a férfit. Az arcán egy régi heg, egy vágás nyoma díszelgett. A szeme se állt jól...
Kim hirtelen megragadta felettese karját. Remegve, lehunyt szemekkel húzódott közelebb a Hadnagyhoz. Látványosan, a közeledő katonától próbált elhúzódni. Mintha... Könyörgött volna Levinak, hogy védje meg...
Levi a szabad kezét a lány remegő vállára tette. Tekintetük találkozott, mikor az érintés hatására Kim felkapta a fejét. Amint tudatosult benne, hogy mindaddig a felettesébe kapaszkodott, azonnal elengedte a karját.
Levi finoman maga mögé tolta a még mindig remegő lányt, majd a férfi felé fordult.
- Mit akarsz?
- Tőled, semmit. De az a lány aki veled jött, veszélyes - arcára egy túlontúl önelégült vigyor ült ki. - Ellenőriznem kell, nehogy legyen nála valami veszélyes.
- A felettese vagyok. Vállalom érte a felelősséget. Nem lesz vele gond.
- Ez sajnos nem így működik - vigyorgott tovább. Kim egyre jobban remegett a Hadnagy mögött.
Levi olyan hirtelen mozdult meg, hogy Kim csak akkor eszmélt fel, mikor az idősebb férfi már a földön feküdt és égtelen jajgatások közepedte vergődött. Fájdalmának oka pedig... Khmm... Lehet, hogy a Hadnagy akkorát rúgott belé, hogy ő már csak keresztapa lehet...
- De, képzeld el, így működik - vágta hozzá Levi, majd Kimet karon ragadta és elindultak a Katonai Rendőrség bázisa felé.
°°°
- Ez gyorsabban ment, mint amire számítottam - jegyezte meg Kim, mikor kicsit több, mint fél óra múlva kiléptek a Katonai Rendőrség parancsnokának irodájából. - A KR-esek egészen rosszindulatúak.
- Hé! - hallatszott a folyosó végéről. Egy sötétbarna hajú férfi állt ott, egy nagy köteg papírral a kezében. - Akkor én mi vagyok?
- A kivétel, ami erősíti a szabályt - mosolygott rá a lány. Levi először nem tudta eldönteni, vajon kell-e féltenie Kimit tőle, de miután látta a lány reakcióját, megnyugodott. - Szia Ben. Mi az a rengeteg papír ott a kezedben?
- Ó, hogy ez? - nevetett fel Ben. - Mondjuk úgy, hogy a főnöködnek sikerült majdnem az összes itt tartózkodó katonát meggyőznie arról, hogy jobb, ha gyorsan bezárkóznak valahová. Legalább addig, ameddig teljesen biztos nem lesz számukra, hogy a Shina Fal másik oldalán vagytok.
- Tényleg az egész épület hallotta? - kérdezte a Hadnagy, aki az imént közel fél óráig üvöltözött a parancsnokkal.
- Szerintem az egész utca. De őszintén, én egyetértek, a többieket pedig mókás volt figyelni, ahogy kétségbeesetten próbáltak eltorlaszolni egy kifelé nyíló ajtót. Vagy azt, amikor rádöbbentek, hogy pont ma kell leadni ezeket itt - lobogtatta meg a papírköteget a kezében. - Egyik igazán bátor és művelt kollégámat idézve: "Te vagy itt az egyetlen, aki, bár franc tudja hogy, de jóban van azzal az őrült csajjal! Neked már így is úgy is mindegy!" Hát tudod Roger, ha nem lennél egy ekkora tej tárolására alkalmas cserépedény, lehet te is jóban lennél vele.
Kim erre felnevetett. Csilingelő hangja betöltötte az egész folyosót. Olyan szívmelengető volt ennyire boldognak látni a lányt.
'Köszönöm!' Tátogta Ben a Hadnagynak, aki csak bólintott egyet.
- Egyébként igazán kedves lánynak tűnik az az Annie, aki tőletek jött. Az északiak nagyon furák. Elvileg ők is ugyanúgy három évet töltöttek el együtt, mégis be kellett mutatkozniuk egymásnak... Nekünk délen azért jobb volt...
Ekkor Kim megtorpant egy pillanatra.
- Várjunk... Akkor te Hanjival jártál egy kiképzésre? Ezt eddig miért nem mondtad?
- Jaj, ne haragudj. Bár őszintén szólva, nem hiszem, hogy emlékszik rám a nővéred. Nem tudom, hogy pontosan miért, de Erwin nem nagyon kedvelt, így nem igazán beszéltem vele... E... Először amikor találkoztunk (?) véletlenül sikerült összeütköznöm vele... És kiverni a kezéből valami papírokat... Szerintem haragszik rám. De esküszöm nem direkt volt!
- Nem.. hiszem.., hogy emiatt neheztelne rád - ráncolta a homlokát értetlenül Kim.
- Ha nem is haragszik, akkor sem hiszem, hogy emlékezne rám. Tényleg nem nagyon beszélgettünk... Meg aztán ő sem kedvelte sohasem azokat, akik KR-esek akartak lenni, így gondolom így se úgy se lehettem a kedvence... De ez tulajdonképpen mindegy is, nem igaz?.... Ó, még mielőtt elfelejtem, Gina mondta, hogy örülne, ha ismét meglátogatnád, ha erre jársz.
Kim csak bólintott, majd rövidesen elváltak útjaik.
Pont ahogy az ikrek mesélték, a Katonai Rendőrség bázisától alig pár perc sétára ott állt az a bizonyos teázó.
Az első döbbenet akkor érte, mikor megpillantotta az ajtóban álló két férfit. Ismerte őket. Talán gyanúsan is. Régről. Túl régről.
Az ajtóban állók nem voltak biztosak abban, hogy mit szóljanak Levi hadnagyhoz. Gyanakodva pillantottak hol a kissé előtte sétáló lányra, hol rá, egészen addig, amíg az ezt észrevevő Kim meg nem fogta felettese kezét és boldogan integetett a két férfinak. Azonnal megértették az üzenetet.
- Üdvözlet Kisasszony! Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar újra látjuk egymást.
- Közbejött valami - válaszolt Kim. - Családi ügy.
A két férfi csak bólintott és beengedte az érkezőket. Odabent ugyanaz az idilli kép fogadta őket, mint ahogy azt az ikrek leírták. Talán az egyetlen különbség az asztalok között szaladgáló kislány volt.
- Mia! - szaladt utána egy vörösesbarna hajú nő. A kislány és közte lévő hasonlóságok miatt Levi arra tippelt, az anyja az. - Mondtam, hogy ne szaladj el olyan messzire! A végén még bajod esik.
- Szia Ginga - köszönt a nőnek Kim, miután karjaiba vette az örökmozgó apróságot. - És neked is szia, Mia. Hogy van a kedvenc keresztlányom?
- Kim! - kiáltott fel boldogan Mia.
- Oh, köszönöm, Kim - vette el a kezéből lányát Regina. - Olyan jó újra látni. Mi járatbam vagy?
- Családi ügy.
- Valóban? - kérdezte mosolyogva, de belül egy egészen kicsit gyanakodva a nő, majd a még mindig a lány mögött álló Hadnagyra sandított.
- Akadt egy kis gond a Katonai Rendőrséggel. De úgy tűnik, hogy meg fog oldódni.
- Értem - mosolygott tovább a lányra, majd ismét Levi hadnagyra nézett.
- Levi hadnagy Hanji férje - törte meg a már tapintható feszültséget Kim. Gina arca azonnal, látványosan megenyhült, bár még nem teljesen. - Meglehet, én is csak pár napja tudtam meg. De az is kiderült, hogy már egy ideje nagynéni vagyok.
- Hűha! - Gina arca ekkor teljesen megenyhült. - Jaj, még be sem mutatkoztam. Regina Herz. De hívj nyugodtan Ginának.
- Levi - válaszolt a Hadnagy röviden és elfogadta a felé nyújtott kezet.
Mindezek után a két frissen érkezett asztalhoz ült. Ahogy Levi egyre inkább körülnézett, egyre több és több ismerős arcot látott meg. Réges régi ismerősök arcát... Mind mind ottani dolgozó volt. Bár nem a fővárosban születtek, mondjuk úgy...
Kim éppen hallótávolságon kívül beszélt azzal a nővel, aki szintén régi ismerőse volt a Hadnagynak, ahogy jobban belegondolt. Egyszer csak Kim egy összehajtott papírlapot adott Gina kezébe. Alig lehetett észrevenni... A sok furcsaság miatt viszont Levi különösen is figyelt az apró részletekre. Persze azt, hogy mi volt azon a lapon, azt nem tudta meg...
°°°
Újabb hosszadalmas kocsiút vitte őket vissza a felderítők bázisára. Levi örömére Kim ezúttal sokkal nyugodtabb volt, mint odafelé. Az időt beszélgetéssel ütötték el. Jobban mondva, Kim beszélt, Levi hadnagy pedig néha néha válaszolt az elmondottakra.
Amint megérkeztek, Moblit már rohant is oda hozzájuk, miszerint Erwin parancsnok az irodájában várja őket.
Az említett szobában nem csak a parancsnok tartózkodott. Hanji és Ben is a két érkezőt várta.
- Le a kalappal, Kisasszony! - hajolt meg Kim előtt elismerően Ben.
- Halljam, mire jutott az a félkegyelmű! - fonta keresztbe karjait Kim, hangjában annyi felsőbbrendűséggel, mintha az egész Katonai Rendőrség felett állna.
- Először is, mélységesen elnézést kér.
- Elég rendesen elnézte.
- ... Ezen kívül, egy három oldalas bocsánatkérő levelet írt személyesen a nővérednek és a Hadnagynak, - itt a kezében lévő papírok közül ki is kereste azt és azzal a lendülettel oda is adta Hanjinak, - a következő felderítő út büdzséjét a kétszeresére emelte, - a következő paksaméta Erwin kezében landolt, - engesztelő ajándékként küldött vagy öt kiló fekete teát, kifizette a mai utazásotok teljes költségét, és végül, de nem utolsó sorban, - az utolsó lapot is Erwin kezébe nyomta, - a Felderítő egység kérhet egy szívességet, amit a Katonai Rendőrségnek kötelessége teljesíteni, akármi legyen is az. Plusz, a lelkemre kötötte, hogy még előttetek ide kell érnem.
Kim egy percig sokatmondó, mégis titokzatos tekintettel gondolkodott, majd kihúzta magát és megadta a várt választ. Szeméből hirtelen eltűnt az a sárgás fény.
- Megfelel. De szeretném leszögezni, még egy ilyen és nem ússza meg ilyen könnyen.
Erwin parancsnok szemei akkorára nyíltak a hallottak hatására, hogy félő volt, hogy kiesnek a szemgolyói. De nem ő volt az egyetlen, aki meglepődött. Még maga Levi is alig akart hinni a fülének, pedig ő első sorból nézte végig Kim és a másik parancsnok beszélgetését.
- Ezt... Meg... Hogy...? - kérdezte végül Erwin.
- Ha egy módszer működik és csak könnyíti az életünket, azt nem illik megkérdőjelezni - mosolygott rá felettesére eléggé szuggesztíven Kim.
°°°
Amint ezzel végeztek, távoztak a parancsnok irodájából. Egy ideig síri csend honolt köztük. Ezt végül Hanji törte meg.
- Ben?
- I... Igen? - kérdezte meglepetten a megszólított.
- Honnan ismered a húgomat?
- Hát... Hát az úgy volt... - dadogott össze vissza a férfi. Egy nagy levegő után viszont összeszedte magát és újra kezdte a mondatot. - Nos, a Föld alatti városban egyszer elkaptak a kollégáim egy csapat állítólagos bűnözőt... Mondjuk ahogy én láttam, csak öt teljesen random, egymást nem is ismerő ember volt az, akik próbáltak még ebben az évszázadban hazaérni... De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a kollégáim szakértelmét? Na mindegy... Szóval én kaptam meg ama nemes feladatot, hogy vigyázzak a rabokra... Csak nézrem és néztem, majd egyszer csak huss! Eltűntek... Kim igen érdekesnek tartotta ezt az igazán különleges és megmagyarázhatatlan esetet, így felkeresett, hogy utána kérdezzen...
Hanji azonnal dekódolta a férfi szavait és jót mosolygott rajta.
- Jó újra látni - szólt újra Hanji.
- Várjunk... Te... Te emlékszel rám?
- Már hogyne emlékeznék az egyetlen osztálytársunkra, aki annak ellenére sem volt mérhetetlenül nagy köcsög, hogy végül a Katonai Rendőrséghez csatlakozott? Szerinted komolyan elfelejteném az egyetlen KR-est a 101-esek közül, aki mellém állt, amikor nem akartam hagyni, hogy Henryt kicsapják utolsó évben csak azért, mert rájöttek, hogy a Föld alatti városban született?
Ben erre nem tudott mit mondani. Nagyon meghatódott.
Nem sokkal később Leana futott velük szemben, nyomában az aggódó bátyjával és Erennel. A kislány megbotlott, így a kezében lévő csésze tartalma majdnem ráborult...
Kim bal kezébe vette a csészét, néhány csepp folyadék a padlóra fröccsent, jobb kezével pedig megtartotta a lányt. Mikor megbizonyosodott arról, hogy unokahúga biztosan áll a lábán, elengedte. Eren szóra nyitotta a száját, de Kim felemelt mutatóujjával belefojtotta a szót.
- Jól vagy? - Kérdezte Leanát. A kislány bólintott. Kim szótlanul feltörölte zsebkendőjével a kifolyt italt, majd belépett az előttük lévő kisebb konyha ajtaján. Amint lerakta a csészét az asztalra, Eren megragadta a bal kezét. - Mi bajod van?
- Kim! Majdnem száz fokos tea borult a kezedre!
- Jaj - Kim ezt olyan monoton hangon mondta, hogy már a hangsúlytól többeket kirázott a hideg.
Eren viszont nem engedte el, így a többiek is látták a tenyerén, hogy igenis megégette magát.
És egy sötétebb foltot.. a tenyerén.. amire senki sem mert rákérdezni...
Mikasa barátnője ellenkezése ellenére ellátta sérülését, majd mind átvonultak az étkezőbe.
- Szóval... Milyen volt a fővárosban? - kérdezte Eren egy kis idő múlva.
- Érdekes...
- Miért?
- Láttam a Hadnagyot idegesnek.
Két barátja hatalmas szemeket meresztett rá.
- És... És ezt miből gondolod? - kérdezte Mikasa miután magához tért.
- Találkoztunk AZZAL az emberrel... - a két fiatal, a felnőttek döbbenetére, egyből megértették, hogy miről beszél a lány. Aztán folytatta. - Levi hadnagy az én oldalamra állt és miután ez ANNAK az emberek nem tetszett, belerúgott. Majd közel fél óráig üvöltözött a KR-es parancsnokkal, hogy hogy lehet, hogy AZ az ütődött szabad lábon van, ha ennyi józan ésszel sem rendelkezik akkor szarjon sünt és meg kéne kövezni azt, aki engedte, hogy a parancsnok akár egy lovaskocsit is vezessen, nemhogy az egész Katonai Rendőrséget - nővére elnevette magát, így hozzá tette: - Nem feltétlenül ezekkel a szavakkal. Olyan vicces volt látni, ahogy a parancsnok élete lepergett a szeme előtt amikor Levi hadnagy közölte, hogy egyébként nem is ezért jöttünk...
- Valahogy nekem úgy tűnt, hogy attól jobban megijedt, hogy te kezdtél el utána beszélni...
Kim erre elmosolyodott. Eren mintha mélyen gondolataiba merült volna. Egyszer csak Kimhez fordult és megkérdezte:
- Levi hadnagy mennyit tud ARRÓL az emberről?
- Azt, hogy egy 40 év és a halál közötti, unszimpatikus KR-es, aki hozzám akart nyúlni, amit én NAGYON nem akartam.
Eren arckifejezése elárulta a tudatlan társaságnak, hogy ez távol volt a teljes történettől, valamint azt is, hogy az igazán húzós része még hátra van...
- Kim, biztos vagy abban, hogy ők nem a szüleid? - kérdezte Oluo Hanjira és Levira utalva.
Kim erre teljesen megfagyott. Arcán egy csomó, zömében negatív érzelem futott át, amelyek közül egyet sem tudtak a jelen lévők beazonosítani. Majd teljesen semleges, jéghideg monotonitással válaszolt.
- Mint ahogy az köztudott, köztem és Hanji között csak tíz év van. Bár ez nem kevés, azt mindenki tudja, hogy ez azt jelenti, hogy biztosan tudnék róla, ha biológiailag az anyukám lenne, tekintve, hogy a Falak történetében ez lenne a legnagyobb orvosi szenzáció a titán hasából kivágott újszülött óta.
- Akkor is... - okoskodott Oluo. Szemében látták, még mire gondolt...
Kim hirtelen felpattant a helyéről.
- De alig e... - kezdte volna Eren, de barátnője a szavába vágott.
- Nem vagyok éhes!
Majd kiviharzott...
Miután csukódott mögötte az ajtó, Eren lassan felállt. A 104-esek szeme rá szegeződött, egytől egyig.
- Oluo Bozardo fekete listára került - szólt, majd ismét helyet foglalt. Az említett férfi nem egy megsemmisítő pillantást kapott.
- Mondjuk úgy, hogy annak a kérdésnek azon felét, amire Kim reflektált, nem először hallottuk... - felelt a ki nem mondott kérdésre Mikasa. Eren folytatta.
- Ugyebár mindenki tudja, hogy felderíőnek lenni nem egy életbiztosítás... És hát... Többen is kifejezték már azon teóriájukat, hogy a Szakaszparancsnoknak biztos aközött kellett választania, hogy marad és vigyáz Kimre, vagy felderítő lesz... Ami, ahogy megbeszéltük, nem egy életbiztosítás... Nos innen szerintem mindenki össze tudja rakni, hogy Kim miért nem örült a kérdésnek...