Halihó Csillagaim!
Gondoltam jobb, ha szólok, de ez is hosszú lesz... És zavaros is, ha nem koncentrálsz az elejétől a végéig...
Éppen ezért, akik este jutnának el idáig, azoknak azt javaslom, hogy inkább folytassák holnap... Vagy ma, ha elmúlt már éjfél... (Tapasztalt, megpróbáltam próba képpen elolvasni az éjszaka közepén... ... Mondjuk úgy, hogy nem ajánlom... Úgy sem fogtam fel, hogy mi történt, hogy én írtam...)
Mindazoknak akiket nem riasztottam el:
Jó olvasást! ｡◕‿◕｡
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Másnap reggel már a manőverfelszereléssel gyakoroltak. A kis csapat a megbeszéltek szerint elkezdte az edzést. Minden rendben is ment, mígnem Kim zuhanni nem kezdett. A valószínűleg halálos becsapódástól Levi hadnagy mentette meg, akinek sikerült elkapnia a lányt. Le viszont csak a réten tette, ahol Hanji és az ikrek várták őket.
- Mi baja van a felszerelésednek, Kölyök? - szegezte neki a kérdést. A lány viszont válasz nélkül elsétált mellette, majd az addigra magáról leoperált manőverfelszerelését az egyik asztalra tette, hogy szemügyre vehesse, mi romlott el. Miután egy alig hallható "ó jaj" hagyta el a lány száját, a Hadnagy elvesztette türelmét. - Mi a baj, Kölyök?
- Semmi! - vágta rá Kim egy kicsit talán túl gyorsan és családja felé fordult. - Nincs semmi baj!
A szóban forgó tárgy ekkor viszont kigyulladt, tulajdonosa nem kis ijedtségére. Az asztalon hagyott vízzel sikerült eloltania a tüzet, a felnőttek gyanúját viszont nem.
- Kölyök, csak mondd meg!
Kim riadtan rázta meg a fejét. Mikor a keze reflex szerűen a nyakláncához akart nyúlni, kellemetlen felismerés érte. A kicsiny ékszer eltűnt, valószínűleg az iménti zuhanása miatt eshetett ki a nyakából.
- Hé! Kié ez az izé itt? - hallatszott az akkor érkező Oluo hangja. Jobb kezében a keresett kis tárggyal integetett, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Az enyém. Add vissza! - kérte, a benne lassan feltörő pánikot amennyire csak lehet, magában tartva Kim.
Oluo viszont nem adta vissza a lány féltve őrzött nyakláncát. Miután már mindenki, hosszú percekig kérte a férfit, semennyi sikerrel, Kim elvesztette a türelmét és a fejét is.
- Azt mondtam, hogy ADD VISSZA! - ekkor egy határozott mozdulattal földhöz vágta a férfit.
- Miért ilyen fontos ez neked? Ez csak egy kis csillogó izé - méltatlankodott a világos hajú.
- Mert én egy jó nemes vagyok, mint Hanji! - kiabálta magából kikelve a lány. Ekkor sikerült kicsavarnia a kis ékszert a makacs szorításból, így azt magához szorítva, lassan feltápázkodott.
- Ez az utolsó dolog, amiről nem szóltam... - hallatszott Hanji hangja, aki férje félig elképedt, félig számon kérő tekintetét amennyire csak lehetett, kerülni próbálta. - ... Azt hiszem...
Amint ez elérte a lány fülét és rájött, hogy ez mit is jelent, a maradék kontrollját is elvesztette a felgyülemlett pánik felett.
- Ezt nem akartam kimondani. Ezt nem lett volna szabad kimondanom... - ismétlődő szavai csak családjának voltak érthetőek. Kezei ismét haját markolászták, mintha ezzel segíteni tudott volna helyzetén. Húga rosszullétét azonnal észtevéve, Hanji környezetével nem törődve szoros ölelésbe vonta a remegő lányt.
- Semmi baj, Csillagom - próbálta megnyugtatni az egyre rosszabb állapotban lévő lányt. - Minden rendben van.
- Nem, nincs! - nyöszörögte már sírva Kim.
Hanji leültette kishúgát a tőlük nem messze lévő padra. Teljes figyelmét a pánikoló lányra fordította, így mikor Levi melléjük lépett, a nő azonnal összerezzent, de amint meglátta, hogy ki áll mellette, nyomban megnyugodott. Ennek mélyen legbelül nagyon örült a Hadnagy. Leült a lány másik oldalára és megnyugtatás képpen a remegő vállára tette a kezét. Két kicsi gyermekük is aggódva nézték a nénikéjüket.
Szépen lassan csillapodni kezdett a lány egyenetlen légzése. Feje kezdett kitisztulni, könnyeinek áradata apadni látszott, jelezve ezzel a kis családnak, hogy lassan megnyugszik.
- Jobban vagy, Kölyök? - kérdezte kis idő múlva Levi. Kim mély levegőt vett és könnyeit egy határozott mozdulattal letörölve, amennyire csak lehetett, magabiztosan bólintott.
- Gyertek, menjünk vissza - állt fel a padról Hanji.
- Hanji - szólt utána Levi és óvatosan megfogta a kezét, ezzel megállítva a nőt, aki ekkor, mióta csak származásuk kiderült, először, a férje szemébe nézett. - Semmi baj. Megértem.
- Sajnálom - suttogta a nő. - E... El akartam mondani, csak.. csak...
A szeme sarkában apró könnycseppek jelentek meg. A túlcsorduló érzelmei hatására nem is tudta visszatartani őket. Levi szabad kezével óvatosan letörölte a parányi cseppeket felesége arcáról. Ez az aprócska gesztus újra mosolyt csalt Hanji arcára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajolt és megcsókolta férjét, aki örömmel viszonozta azt. A gyerekek pedig megnyugodtak, hogy immár biztosan megtört a jég a két szülő között.
°°°
- Megjöttek már? Valaki látta őket? Szerintetek va...
- Eren! - vágott a pánikoló fiú szavába Mikasa. - A Hadnagy azt mondta, hogy jöjjünk vissza és ne mászkáljunk sehova, amíg vissza nem értek. Az, hogy idegeskedsz, nem fog semmin sem változtatni. Bízz bennük. Ők a családja. Biztosan rendben van minden.
Pontosan ebben a pillanatban meghallották Szellő ismerős nyerítését. A hirtelen hang hatására mind odafordultak. A fiatalok megkönnyebbültek, mikor meglátták barátnőjüket. A lány elgondolkodva nézett maga elé. Révületéből végül a felé rohanó barátai zökkentették ki. A három barát szoros ölelésbe vonta egymást.
Mikor elengedték egymást, Kim komoly arccal a csapat elé állt és vérbeli nemesként, a kellő határozottsággal és kecsességgel beszélni kezdett.
- Tisztában vagyok azzal, hogy a nemrég tett kijelentésem kavart némi port mindannyiótokban. Világos, hogy mindenkinek vannak kérdései, amelyekre választ szeretne kapni. Mivel sok és sokféle válasszal tartozom, úgy vélem segítené a megértést, ha mind meglátogatnánk egy különleges helyet, ahol már régen nem járt egy családtagunk sem. Nem kell aggódni, nincs kifejezetten messze. Azt javaslom, hogy mindenki öltözzön át valamint kényelmesebb öltözékbe és fél óra múlva találkozzunk ugyanitt.
Ahogy befejezte a mondandóját, elindult a kastély felé. A meglepett társaság egy darabig csak bámult utána, majd követték.
°°°
Kim ismét a tiszteletet parancsoló, elegáns öltözékében állt az épület előtt, a többieket várva. A haját ismét kiengedte, kivéve azt a néhány hátra tűzött tincsét, ezzel tovább erősítve külsejével nemesi mivoltát.
Nővére is egy kicsit elegánsabban öltözött fel, mint általában. Egy hófehér inget és egy sötétkék, elegáns szoknyát viselt. A haját most egy rendezett kontyba fogta, ami igazán eltért a hétköznapi hajviseletétől. A drasztikus változást Oluo amint meglátta, szóvá is tette.
- Lecsapjalak? - fordult felé lassan, mégis fenyegetően Kim. Hangjában olyan arisztokratikus felsőbbrendűség hallatszott ki, amit a csapat nagyrésze még nem hallott tőle. Szemeiben hirtelen mintha egy különös, sárgás fény csillant volna, bár erre egyikük sem vett volna mérget, hiszen alig egy pillanatig látszódott. Ez összességében elérte a kívánt hatást, ugyanis a férfi azonnal bocsánatot kért és aztán teljesen elnémult.
Rövidesen mindenki megérkezett és lovaikra felülve elindultak. Kim vezette a csapatot. Az utat csak fél szemmel nézte. Szellő úgyis tudta, merre kell menni, gazdája pedig csak próbált szabadulni kavargó gondolatai súlya alól. Amennyire csak lehetett, próbált felkészülni arra, hogy végre szembenézzen a múltjával.
Alig néhány óra múlva el is érték az úticéljukat. Egy hatalmas, kastélyszerű épület tárult a szemünk elé. Külsőre még hasonlított is a Felderítő Egység akkori bázisára, világos falaival és a tetejét borító, a másik épületével megegyező árnyalatú, kék tetőcserepekkel. Az egész épület szinte sugározta magából, hogy egy nemesi család tulajdonát képezi.
Kim válltáskájából előkerült egy nagyobb kulcscsomó. Mély levegőt vett és egy határozott mozdulattal kitárta a bejárati ajtót.
Belépve minden egészen úgy nézett ki, mint ahogy azt a fiatalabb lány hagyta évekkel azelőtt. A padlóra festett fekete, indaszerű mintázat, a hófehér falakat borító kék, szárnyakra emlékeztető motívumok... Mind mind emlékeket idéztek a lányban. A por itt nem állt akkora rétegekben, mint a felderítők kastélyában kezdetben, bár nem lehetett tagadni, ráfért volna a helyre egy alapos takarítás.
Mindennek ellenére, a porréteg alatt is látszott, mennyire díszes is volt az épület. A hófehér falakon fekete indák futottak, rajtuk kék és fehér virágokkal. A lépcső korlátja is mintha a növényekre emlékeztető dekoráció folytatása lett volna. Hatalmas, egymással szembe állított tükrök díszítették még a szobákat, ezzel optikailag nagyítva az egyébként sem kis teret.
Hugo egyszer csak elgondolkodva vett fel a földről egy igen réginek kinéző papírlapot. Mikor megfordítva azt meglátta a rajta díszelgő rajzot és szöveget, elkerekedett a szeme. A lap közepén két barna hajú lány volt, az egyik látványosan idősebb, mint a másik. A kisebbik, kék szoknyát és fehér inget viselő lány az idősebbet ölelgette, akin mintha egy felderítő egyenruha lett volna. Bár látszódott a rajzon, hogy igazán fiatal lehetett az alkotója, az idősebbik lány hátrafogott haja és szemüvege a szöveg nélkül is elárulta, ki, jobban mondva kik szerepelnek a képen.
Sok sikert az emberiség megmentéséhez!
Éljen a Felderítő Egység!
Hajrá Hanji!
Ezek a mondatok keretezték a szívből jövő rajzot. Mikor jobban körülnézett, észrevette, hogy nem csak egy példány hever a földön. Mindegyiken látszott, hogy egy ember csinálta. Bár voltak apróbb eltérések, az összes lapon nagyjából ugyanaz volt.
- A... Anyu?
Kisfia hangjára Hanji azonnal odanézett, így ő is meglátta a megannyi művet. Ahogy kezdte megérteni, mit jelentenek a rajzok, mélységesen meghatódott.
Egy nagyobb szoba, amit az idősebb testvér emlékei szerint megbeszélésekre és a vendégeik fogadására használtak, szintén tele volt dekorálva a Felderítő Egységre utaló szimbólumokkal, főleg a falak alsóbb része, amit a kisebb lány elért.
Az apjuk dolgozó szobájában ugyanaz a komor rend uralkodott, mint annak idején. A két lányt ki is rázta a hideg mikor beléptek.
Petra néhány régi újságot vett észre az asztalon. Kettő, időben távoli, mégis egy adott emberről szóló cikk és a köztük talált levél felkeltette az érdeklődését. "Az őszinte gyilkos szabadlábon?" - írta az egyik újság. Egy elborult elméjű nemesről szólt a cikk, aki bár bevallotta, hogy saját kezűleg megölte feleségét, mégis minden további nélkül elengedték. "Az őrült végzete" - címet viselő rövid iromány, évekkel később arról számolt be, hogy az előbb említett eszelőst a második felesége még az esküvőjükön eltette láb alól úgy, hogy metil alkoholt itatott vele. A cikk arról is beszámolt, hogy az őrültnél jóval fiatalabb nő, név szerint Anne, később a nemes legidősebb fiához ment hozzá. A köztük lévő levél viszont teljesen megdöbbentette a fiatal nőt.
- Ha... Hanji! Téged a szüleid majdnem hozzáadtak ehhez a baromhoz?! - emelte fel a nemrég talált oldalakat falfehér arccal. Ennek hallatán Levi elvette a kezéből a papírokat és gyorsan átfutotta a három szöveget. Az olvasottaktól ő is elképedt.
- Hát... A fő az, hogy csak majdnem... - próbált pozitívnak hangzani, de nem teljesen sikerült. - Nem mintha Apám vagy Anyám annyira örült volna a döntésemnek... Mondjuk így is úgy is jelentkeztem volna felderítőnek, de nem gondoltam, hogy... Nos... Ilyen hamar szükség lesz rá. Khnm... Azóta sok minden változott, még annál is több minden történt... Csak... Olyan.. rossz érzés volt, hogy Kimit nem tudtam magammal vinni.
- Hanji, ezt már szerintem megbeszéltük - szólt Kim mikor a nővére befejezte mondatát. - Örülök, hogy felderítő lettél és büszke vagyok rád. Különben is, nem voltam egyedül. Itt volt Historia, aztán Shinganshinában is egy csomó barátom lett.
- Hűha... - szólt elképedve Gunther. - Én eddig azt hittem, hogy jó nemesnek lenni...
- Aha, persze - szólt szarkasztikusan Kim. - A világ legjobb dolga. Olyan szuper, hogy nekem speciál semmi kedvem nem volt elmondani a legjobb barátaimnak. Pedig megbízok bennük. Hanji pedig lassan hét év közös munka, öt és fél év házasság és két gyerek után SEM tartotta jó ötletnek közölni ezt az aprócska tényt Levi hadnaggyal.
Ez az információcsomag mindenkit sokkolt. Bár a fiatalabb katonák mióta tudtak a két lány származásáról, máshogy néztek rájuk, de ebben a pillanatban elkezdték ismét látni az embert a rang mögött.
- Ez meg mi? - kérdezte hirtelen Levi egy papírt lobogtatva a kezében. Egy papírt, amit Kim túlontúl jól ismert.
"Ifjabb leányom, Kimiko Zoe személyes fejlődése érdekében halálom után gyámja csak a család egy legalább 30 éves tagja lehet."
Ez volt az egész dokumentum legbizarrabb mondata.
- Apám végrendelete - felelte minden érzelmét magába fojtva Kim. Felettese tekintete megértettette vele, mire gondolt - Az... Az az én hibám. Meg akartam szökni tőlük. Gondolom, rájött. Ennyi... A lényege igazából, hogy jogilag biztosítsa, hogy ne tudjak Hanjihoz szökni..
- De... Akkor mi történt veled a szüleid... Khnm... Szóval azután..? És hogyhogy most semmi baj sincs azzal, hogy a nővéred mellett vagy? - kérdezte döbbenten Eld.
- A második kérdésedre válaszolva, Hanji jelenleg jogilag mindössze a felettesem. Az előbbire pedig... Valóban hazudnék, ha azt mondanám, nem volt jelentkező... Éppen csak inkább maradtam árva, minthogy Anyám egyik testvérénél lakjak... De lehet, hogy végülis jobb ez így... Mármint ettől azért mégsem álltam meg a növésben... Meg aztán egy kész kínszenvedés egy nemes gyerekét adoptálni. Egy csomó idő, rengeteg papírmunka... Talán annyit nem is ér az egész... Nem mintha nem késtem volna már nagyjából tizenhat évet, ha másik szülőket szerettem volna... Meg... Különben is, felnőttem már..
Kimnek bár feltett szándéka volt, hogy a kis társaságot meggyőzze, látszólag önmagát is győzködnie kellett, miszerint "valóban igaz" mindaz, ami kijött a száján.
Hirtelen csörömpölést hallottak. Mikor odanéztek, meg is értették ennek az okát. Erennek valahogy sikerült fellökni egy kupacot, ami az egyetlen olyan kupac volt, amiben nem csak papírok voltak. Eren viszont ekkor megpillantott egy igazán érdekes dolgot. Az egyik papíron a jelenlegi bázisuk alaprajzának egy részlete volt. Ahogy elkezdett kutakodni, megtalálta a többit is.
- Ez... Ez hogy kerül ide? - kérdezte zavarodottan. Kim csak elmosolyodott és egyszerűen, nyugodtan és mintha az teljesen hétköznapi lett volna, válaszolt.
- Jaj, hogy az? Tudjátok, nem hiszem, hogy észrevette akárki is, de nem véletlenül ennyire hasonló a mi volt otthonunk a mostani bázishoz. Ugyanaz tervezte mindkettő épületet. Az a kastély, amit most a Felderítő egység használ, a családunk réges régi ajándéka a felderítőknek.
- Akkor ezért nem kellett az alaprajz! - világosodott meg Mikasa. - Már eleve tudtad az egészet, ha nem tévedek.
Kim csak bólintott, mindenki döbbenetére.
- Várjunk, de miért adta a családotok azt a kastélyt a Felderítő egységnek? - kérdezte Eren. Kim egy pillanatra megtorpant, majd egy mély levegő után belefogott a magyarázatba.
- A mi családunk.. különbözik a többi nemesi családtól. A családtagok különleges esze miatt mindig is az emberiség tudásának gyarapítása volt az elsődleges célja a Zoe családnak. Valamilyen tekintetben talán túlságosan is...
- Miért? - szakadt ki Hugoból a kérdés. Kim egy percig lefagyott. Kellett egy kis idő, hogy összeszedje a gondolatait.
- Mert... A családunk különleges ajándékot kapott. Persze, nem elítélendő ezt az emberiség javára fordítani, de... Az előttünk élő családtagjaink hoztak néhány... Talán kissé bizarr szabályt.. a "vérvonal tisztán tartására"...
- És honnan tudod, hogy ez így van? - okoskosott Oluo.
Kim vett egy NAGYON mély levegőt, majd lassan a megszólaló felé fordult.
- Rövid válasz: mert nem vagyok olyan intellektuálisan visszamaradott, mit te. De nyugi, téged valószínűleg csak fejre ejtettek kiskorodban - vágta hozzá egy lesújtó pillantással együtt. Majd ismét szóra nyitotta a száját és ennél lényegesen kedvesebben magyarázott tovább a többieknek. - Kicsit hosszabban, van egy 157 oldalas könyv. Talán... Húsz.. példánya megjelent nyomtatásban is. Csak a többi nemesi család betiltatta. Őszintén, nem elítélhető okból. És ez az ok... Hogy szalonképesen fogalmazzak, megegyezik azzal az indokkal amiért amennyiben a mélyen tisztelt szüleink élnének, a holttestemen keresztül SEM engedném, hogy az ikrekkel egy légtérben, és/vagy a tíz kilométeres körzetükben legyenek...
- Ez mi? - vett le a polcról Hugo egy vékonyabb könyvet. Kim amint meglátta, azonnal elfehéredett és kikapta unokaöccse kezéből a túlontúl jól ismert kötetet...
- Hozzá ne nyúlj! Khmm... Mármint... Nem ajánlom elolvasásra. Bőven elég volt, hogy nekem el kellett olvasnom. Egy kész kínszenvedés volt... - Levi kivette a kezéből a kötetet és belenézett... Mondjuk úgy, nem kellett volna... Már értette, hogy mi volt a baj azzal a könyvvel. És tippje szerint erről beszélt az előbb is... Kim amint tudta, tőle is elvette a könyvet. - Magának külön kérvényt nyújtsak be? Ha ennyire olvasni akar, akkor elárulom, hogy rossz helyen jár. Olvastam mindet. Sajnos...
Mindenki kistányér méretű szemekkel bámulta a kis közjátékot, talán egyedül Hanji kivételével. Bár a többieknek abban igaza volt, hogy nem sokan úsznak meg egy ilyen húzást az emberiség legerősebb katonájával szemben, Hanji pontosan tudta, hogy akárcsak ő, vagy az ikrek, Kim is ebbe a szerencsés kategóriába esik.
- ... Te olvastad az összes könyvet, ami itt van? - kérdezte Leana a hatalmas könyvespolc előtt állva.
- Természetesen igen. Éppen ezért nem igazán ajánlom egyiket sem...
Kim szeme megakadt egy dobozon. Egy dobozon, amit már mióta odaértek, keresett. Határozott léptekkel megindult egy szoba felé, kezében a dobozzal. Azt a szobát viszont igazából még nővére sem ismerte fel, hiszen szüleik gondoskodtak arról, hogy sohase tegye be oda a lábát. Mielőtt követték volna, Kim kérte, hogy várjanak még egy kicsit...
Az idő csak telt, a kint várakozók pedig egyre türelmetlenebbek lettek. Egyre jobban érdekelte őket, hogy mi is van abban a szobában. De tiszteletben tartották a lány kérését, így senki sem ment be, míg nem...
- Kész! - hallatszott Kim hangja, majd rövidesen nyílt az ajtó. Izgatottan karon ragadta nővérét, aki épp Hugo kezét fogta, aki másik kezével Leanába kapaszkodott, aki így az apjukat is magával húzta.
- Hűha! - ámult el Hugo.
Egy kisebb, fehér falú szobában találták magukat. A fehér falak viszont korántsem csupaszon vették körül a belépőket. A bal oldali falon kezdődően egy hatalmas, megannyi ággal elágazó fa.. láthatóan több, különböző személy keze munkája révén. A legnagyobb része, ami szinte az egész bal oldaluk felöli falat betöltő része volt a hatalmas festménynek, láthatóan egyetlen ember munkája volt. Egy egészen kicsi közelebb menve észrevették, hogy ez az egész egy hatalmas családfa volt...
Ahogy követték az ágakat a szemben lévő fal mellett meglátták azt a kis dobozt, amit nem is olyan régen Kim szorongatott. Mikor közelebb mentek, látták a fal közepén a családfa legújabb folytatását. A három nevet, ami addig még nem volt ott:
Levi
Az emberiség legerősebb katonája.
Hugo Leana
A frissen felfestett családtagok épp úgy csatlakoztak a családfához, mint az addig rajta lévők. Annyi különbséggel, hogy természetesen már messziről kitűnt a lány kézügyessége. A két szülő neve között, mintha két különböző fa ága fonódott volna össze, majd ahogy az ikreket nevénél újra szétvált, már egybeolvadt a kettő és már a közös ág ágazott el.
- Hogy tetszik? - kérdezte Kim bátortalanul, mégis izgatottan. A kis család ámultan nézte a lány kreálmányát. Hosszú másodpercekig csak némán meredtek előre.
- Csodálatos - tette a vállára a kezét Levi. Kim szeme felcsillant a férfi arcán tündöklő halvány mosoly láttán.
A kis társaság ezután Kim vezetésével egy másik terembe vonult. Hanji ezt a termet bár ismerte, mégsem tudta teljesen, hogy mit is rejt. Neki sohasem mondták el a szüleik, különösebben pedig nem érdekelte a dolog.
Ahogy beléptek, mindkét mellettük lévő falon különböző festmények sorakoztak. Mindegyik egy egy portré, vagy egy különleges jelentőségű esemény ábrázolása volt. Az előbbiek a bal oldalon, az utóbbiak a jobbon.
- A... Anyu? - képedt el Leana az egyik kép láttán.
A legutolsó festmény valóban Hanjit ábrázolta. A Felderítő egység egyenruháját viselte, feje felett a Felderítő egység ikonikus jelképével, a szabadság szárnyaival.
- Várjunk. Komolyan én vagyok a családfő? - lepődött meg a kis felirat láttán Hanji.
- Persze. Már nagyjából öt éve. Hiszen te születtél először - válaszolt Kim 'ez magától értetődő' hangsúllyal. - Ha egy családfő meghal, mindig az első szülött örökli a vezetői posztot. Tehát utánad meg Hugo lesz... Úgyhogy, ha egy mód van rá, akkor még egy darabig maradj még életben!..
- De biztos, hogy jó az, hogy én vagyok a családfő?
- Ha tudni akarod, eddig jól csinálod. Legalábbis Apánknál lényegesen jobban.
- Az nem zavar, hogy eddig nem is tudtam róla?
- Az elsődleges feladatod, hogy az élő családtagjaidat lehetőleg szeresd. Ebbe a kategóriába jelenleg pontosan négy személy tartozik: én, a férjed és a két gyereked. Szerintem ez eddig is ment. Ezenkívül okos vagy. Tehát az is megvan. Plusz, a Felderítő egységben dolgozol. Az ükapánk büszke lenne rád.
Eren mindeközben csak elképedve bámult körbe körbe. Mintha valami teljesen megigézte volna...
- Itt... Minden olyan... - motyogott, majd hirtelen elkerekedett a szeme. - Fekete, kék, fehér... A kastély... A szabadság szárnyai... Kim! A... A családotok alapította a Felderítő egységet?
- Az ükapánk, hogy pontos legyek. Ezért kapta a család a nemesi címet - válaszolt Kim, majd elkomorodott és az ikrekhez fordult. - Réges régen a nemesi cím dicsőség volt mindenki szemében, hiszen a közösségért tett áldozatos munkájukért kapták az emberek. De azóta sok család letért erről az útról. Túl sok. Mamár ez a rang az egyszerű embernek a kizsákmányolást és a nyomorba taszítást jelenti. Sőt, van ahol a nemesi származás egyenlő egy halálos ítélettel. Éppen ezért nem vertük nagy dobra mi sem Anyukátokkal a szerencsésebb származásunk. Ha bölcsen használod, ez a rang dicsőség. Szerencsétekre a szüleitek jó példával szolgálnak. Ha nyitott szívvel jársz, nem térsz le a jó útról. Használjátok az erőtök okosan. Hadd legyen büszke rátok a család!
A két kisgyerek érezte a súlyát nagynénjük szavainak. Önkéntelenül is jobban kihúzták magukat és minden idegszálukkal koncentráltak.
- Miért érzem úgy, hogy ehhez az egészhez kapcsolódik még valami amit nem mondtál el? - kérdezte kis hallgatás után Levi.
- M.. mire gondol? - kérdezte Kim. Hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy főnökének igaza van.
- Csak mondd meg! - parancsolt rá a Hadnagy. Elvesztette a türelmét.
Kim a férfi szemébe nézett majd, mintha az kötelező lenne, nem teljesen saját akaratából, válaszolt is.
- Én... Nem tudtam elérni Hanjit sehogy, mert senki sem volt hajlandó segíteni nekem, Anyám testvérei miatt viszont én közvetlenül nem tudtam beszélni vele, mert akkor rászálltak volna Hanjira, ezért próbáltam addig húzni az időt, ameddig engem fel nem vesznek a Felderítő egységbe azzal, hogy Hanji azért nem ér rá a többi nemessel foglalkozni, mert túl elfoglalt az emberiség megmentésével, de már öt éve ezt mondogatom nekik és kezdenek kiakadni, de nem akartam szólni, mert gondoltam, hogy Hanji se mondta el, hogy nemes, ahogy én sem, de kifogytam a kifogásokból és ha csütörtökön nem jelenik meg az egész család azon az összejövetelen, abból botrányt csinálnak, de az ott jelenlévő nemesek nagyrésze így is úgy is csak piszkálódni akar majd és nem tudom, hogy mit csináljak!!...
Levi csak elképedve bámulta a vele szemben álló lány idegösszeroppanását. Kim olyan gyorsan hadarta el azt a sok információt, hogy felettese alig tudta követni. Mikor végre sikerült felocsúdnia, magához ölelte a remegő, haját markolászó lányt.
- Sajnálom, elvesztettem a fejem - mondta a lánynak, miközben a hátát simogatta. Kicsit eltolta magától és egy puszit nyomott a homlokára. - Megoldjuk. Közösen. Oké? - Kim bólintott és letörölte arcáról könnyeit. - És ha nem tévedek, csütörtök alatt holnapután csütörtökre gondoltál. Ugye?
Kim kis szünet után ismét bólintott...
°°°
A kis család a többiektől külön válva haladt a folyosókon.
- Ez mi? - kérdezte Hugo egy még csukott ajtóra mutatva.
- Az.. volt a szobám... Sok időt töltöttem ott... - válaszolta Kim. Vegyes érzelmek kavarogtak benne... Az ikrek persze a válasz hallatán azonnal bementek.
A viszonylag nagy szoba igazán rendezett volt, a vastag porréteget leszámítva, persze. Rengeteg könyv és különböző rajzok stócai sorakoztak egymás mellett. A falakon kisebb nagyobb írások, rajzok, rendezetlenebben. A lány ágya mellett kis üvegcsék meglepő sokasága, ami egykor orvosságot tartalmazott. Az egyik falrészen pedig vonalak... Egymás felett...
- Ez mi? - kérdezte homlokát ráncolva Hugo. Valahogy... Szomorúságot érzett, ha ránézett...
- Az... Nem fontos... Egy régi butaságom...
- De mégis... - erősödött a kisfiú.
- Tudjátok.. - kezdte Kim, miután összeszedte magát, - régen, amikor még olyan kis apróság voltam, mit ti, egészen sokszor voltam beteg... Mert miután Anyukátok elment a kiképzésre, nem igazán volt senki, aki kitakarított volna. Apánk bezárta a tisztítószereket, a kulcsot pedig olyan magasra rakta, hogy nem értem el... Ezért mindig, amikor beteg voltam, megnéztem, hogy milyen magasra érek fel, hogy elérem e már...
- És hányszor voltál beteg? Nagyon sok itt a vonal.
- Pontosan harmincnégyszer - kezét óvatosan a legfelső csíkra tette. - Aztán végre elértem a kulcsot. Hat és fél éves voltam. Emlékszem, úgy örültem neki... Felnőttnek éreztem magam... Hhhm... Hogy többször ne tudják eldugni előlem, az összes takarító szert az ágyam alá rejtettem - nevetett fel kicsit fájdalmasan... - Azóta egyetlen egyszer voltam beteg. Miután Shinganshinába költöztünk...
- Szörnyű lehetett annyiszor betegnek lenni.
- Nem volt olyan vészes... Csak... Mindig bezártak ide... Egy üveg gyógyszerrel, egy kancsó vízzel és egy szelet kenyérrel... De persze kaptam még enni... Amikor tudták, hogy alszom... És eszükbe jutott... De legfeljebb egy hét után mindig, úgyhogy... Nem... Lett... Komolyabb... Bajom...
Hugo erre elsírta magát. Kishúga szemét is könnyek áztatták. Egyszerre ölelték magukhoz nénikéjüket, úgy zokogtak tovább.
- Családi ölelés! - szállt be Hanji is, majd Levi is követte.
Hosszú percekig álltak ott. Mind Kimit akarták biztosítani arról, hogy mostmár nincs egyedül. Mostmár vigyáz rá a család.
°°°
Levi bár aznap este el bírt aludni, valami mégsem volt teljesen szokványos. Először nem is tudta teljesen eldönteni, vajon sima álom, vagy rémálom az, amit lát. Egész végig nyomasztotta valami, de maga az álom kicsit sem hasonlított a legtöbbször vérben úszó rémálmaira.
Egy rét közepén állt. Sütött a Nap, alig volt felhő az égen... Ezer féle virág tündökölt körülötte. Ha nagyon fülelt, még egy távoli patak halk csobogását is hallotta. Az egész hely olyan... Mesébe illő volt. A férfi abban sem volt biztos, hogy életében látott-e ilyen szép helyet.
Egyre biztosabb volt abban, hogy ez nem az ő álma. Belekerült egy másik ember fantáziájába.
A derült égből hirtelen egy villám csapott a földbe. Az ég azonnal beborult, a virágokat tépdelte az erős szél. A szél, ami őt majdhogynem teljes mértékben elkerülte.
Ezután egy gyerek, egy kislány sírása ütötte meg a fülét. De nem egy irányból. Mintha egy viszhangos terem kellős közepén állt volna.
- Segíts! - szólt a kislány, akit még mindig nem látott.
- De hogyan? - kérdezte a hangtól.
- Kérlek segíts!
- Mit akarsz tőlem?
Egy kislány sziluettje jelenti meg pontosan előtte. Nem látta tisztán, mégis mintha már látta volna. Ismerős volt. Nagyon ismerős...
- Nem akarom, hogy itt hagyjon...
Az utolsó mondat után azonnal felriadt. Nem tudta hova tenni az iménti furcsa látomást. Hogy lenyugtassa kavargó gondolatait, úgy döntött, kimegy az irodájába.
Alig csukta be maga mögött az ajtót, egy kopogást hallott a folyosóra nyíló ajtón. Nem volt szokványos a helyzet, de elhatározta, hogy aznap este már nem lepődik meg semmin.
Az ajtó túloldalán Petra állt. Arckifejezéséből ítélve legalább szellemet látott. Egy igazán ramaty kinézetű, váratlanul felbukkanó szellemet.
- Mi a baj, Petra?
- Én... Én őszintén nem tudom - motyogta holtravált arccal. - De... De már Mikasa is kikészült, pedig azt mondta, hogy ő már nagyon sokmindent látott...
A férfi csak szó nélkül követte, remélve, hogy tud majd kezdeni valamit a helyzettel. Ami ott fogadta viszont minden képzeletét felülmúlta.
Mikasa kétségbeesetten rázogatta Kimet, aki ennek ellenére sem ébredt fel. Remegett, ráncolta a homlokát és ide oda forgolódott az ágyában.
- Ezt nem hiszem el - nyöszörgött Mikasa. - Kim nagyon éber alvó. Már arra is fel szokott kelni, ha valaki csak simán becsukja az ajtót. Mi van vele?
Levi magát is meglepve, a lány ágya mellé lépett és leguggolt mellé. Mikor Kim látszólag egy kicsit megnyugodott és nem mocorgott, a férfi a lány felé eső, bal kezén végig simított a jobb kezével.
- Kelj fel, Kölyök! - szólt a Hadnagy pont olyan hangsúllyal, mint ahogy reggelente saját gyerekeit keltegeti.
A fiatal lány erre azonnal felriadt és azzal a lendülettel felült. Mintha villám csapott volna belé. Látszott rajta, hogy legszívesebben felsikított volna, de minden erejét összeszedve magában tartotta... Mintha nem akarná felkelteni a többieket... Bal kezével megragadta a férfi jobb kezét, míg a másik kezével reflex szerűen a nyakához nyújt. Ekkor rájött, hogy a nyakláncot már unokahúgának adta, így gyorsan le is eresztette a kezét. Hosszú percekig csak a légzését próbálta visszaállítani a normális, egyenletes ritmusába.
Csak ezután tudatosult benne, hogy mindvégig szorította valaki kezét. Miután erre rájött, azonnal a kéz tulajdonosára nézett. Nem kicsit lepődött meg, mikor meglátta, hogy a Hadnagy az.
A férfi viszont cseppet sem neheztelt a lányra, sőt, még örült is neki, hogy segíteni tudott Kimnek. Közelebb húzta magához és addig simogatta a hátát és dúdolta neki azt az altatót, amit az ikreknek is, ameddig a lány vissza nem aludt a karjaiban. Mikor megbizonyosodott arról, hogy a lány valóban alszik, óvatosan visszafektette az ágyára és adott egy puszit a homlokára. Kim erre elmosolyodott álmában.
°°°
Másnap reggel az első dolga volt szólni Erwinnek a közelgő távollétükről.
- Á, szóval már tudsz a származásukról - konstatálta felettese.
- Ezt.. ezt meg hogy érted?
Erwin hatalmasat sóhajtott és gondterhelten Levi szemébe nézett.
- Megígértem, hogy majd egyszer elmondom, hogy miért lettem olyan hamar szakaszparancsnok és hogy miért kellett Hanjinak a Föld alatti városba kerülnie... Azt hiszem itt az idő...
°°°
Óráknak tűnő másodpercekig csak bámulta felettesét. Próbálta feldolgozni az imént hallottakat. A feszült csendet végül ismét Erwin törte meg.
- Könyörgöm, ne bántsd!
Levi nem válaszolt, csak sarkon fordult és elment. A Parancsnok tudta, hogy felesleges utána mennie. Csak remélni tudta, hogy valóban hajlandó eleget tenni a kérésének.
°°°
Levi fejében kavarogtak a gondolatok. Nem tudta mit szóljon az imént hallottakhoz. Gondolatai közül egy ismerős hang húzta ki. Az egyik bizonyos beosztottja suttogása.
- Jó, megoldom - bosszankodott Kim amilyen halkan csak tudott. - Csak ne merészelj még egy ilyen baromságot csinálni!
Az ideges lány nem nézett maga elé, így egyenesen felettesébe ütközött. Szó szerint. És el is esett. Ismét... Mikor felnézett, a férfi fejében újra megszólalt Erwin parancsnok hangja.
"Könyörgöm, ne bántsd!"
Nem teljesen értette főnöke szavait. Nem rá volt dühös. Egyáltalán nem neheztelt a lányra. Igazán nem volt oka rá, hogy ártson neki.
- Sajnálom, nem figyeltem oda - nyújtotta a kezét a megszeppent lánynak. Meglátta Erent Kim mögött és rájött, hogy valószínűleg a fiúval beszélt az imént.
Mikor beléptek az étkezőbe, Kim elkezdett matatni a bal karján díszelgő felderítő jelzéssel. Éppen egy két pillanatig. A furcsaság ott kezdődött, amikor az ezt látó 104-esek is elkezdték birizgálni a szárnyas felvarrót, volt aki a jobb karján, volt aki a balon, volt aki a mellkasán, a mögöttük caplató Eren pedig a hátán. Éppen hogy csak észrevehető ideig. Aki nem Kimet, hanem csak a társait látta, az is ugyanígy tett.
Alig lehetett észrevenni... Levi viszont pont figyelt, így ő igenis látta a sok furcsa reakciót. Bár nehezen, de végül elengedte a dolgot és egy szó nélkül haladtak tovább.
- Kim! - szólította meg barátnőjét Mikasa, miután az asztalhoz értek. - Ugye hogy a Föld alatti város több, mint 50 méter mélyen van?
- Hát a legnagyobb belmagasság 67,5 méter, de annál a keleti lépcsőnél csak 52, tudjátok, ahol az alulról számított 27. lépcsőfok egy egészen kicsi alacsonyabb, mint a többi és egy csomóan elesnek... - nővére hevesen bólogatott. - De ha az átlagot kérdezed, 60,5 méter - fejezte be a gondolatmenetet Kim.
- Köszi, Kim! - mosolygott rá, majd újra Eld felé fordult. - Megmondtam, hogy több, mint 50 méter!
- ... Komolyan senki sem fogja megkérdezni, hogy ezt hogyan tudja...? - nézett körbe zavartan Petra.
- Már egy jó ideje feladtuk - legyintett Eren. - Ne aggódj, nem sokára te sem akarod majd tudni.
- Hé! Nem akartok valami izgit hallani? - zökkentette ki a társaságot Mikasa.
Az ikrek szeme azonnal felcsillant.
- Hallottatok már a 104-esek három Angyaláról? - kérdezte Eren sejtelmesen. A két kisgyerek bizonytalanul megrázta a fejét, de továbbra is érdeklődve figyelték a fiút.
- A kiképzésen volt egy igazán kivételes társunk. Mindenkin segített és gyakorlatilag mindannyiunk életét legalább egyszer megmentette. Éppen ezért elkezdtük a 104-esek Őrangyalának hívni - kezdte Mikasa. - Ő persze ragaszkodott hozzá, hogy ha már Őrangyalnak hívjuk, legyen még két Angyal, hogy hárman legyenek.
- Így lett Mikasa is egy a három Angyal közül - folytatta Kim. Az ikrek szeme felcsillant és érdeklődve nézték a lányt.
- A legizgalmasabb sztori pont Erennel történt. És nem is olyan régen - vette fel Mikasa. A két kicsiny szempár átvándorolt a fiúra.
- Tényleg, én nem is tudom, hogy pontosan mi is történt - eszmélt fel Kim. Eren persze azonnal elnevette magát.
- Nem is csoda, hiszen te fel lettél mentve az alól a förtelmes baromság alól... Tudod, azután, hogy a Katonai Rendőrség tagjai, a SZEMTANÚK, vitatkoztak, hogy az a Torokmetsző..? Franc tudja ki... Egyáltalán létezik e, de az, hogy kalapot hord, az biztos...
- Jaj emlékszem, a Kalapos - nevetett fel Kim. A hírhedt bűnözőről tudó felnőttek megrökönyödve bámulták a jót mulató fiatalokat.
- De miért kapott felmentést? - okoskodott Oluo. Erennek ezzel betelt a pohár.
- Talán mert azután a förtelmes óra után kisebb nagyobb megszakításokkal fél óráig hányt?
- H... Hogy... Mi?
- Ahhoz képest, hogy mennyi baromság kijön a szádon, eléggé hihetetlen, hogy még egyszer sem vetted észre, de képzeld, Kim, Hanji és minden jel szerint az ikrek agya sem bírja a logikátlan és értelmetlen dolgokat. Kisebb mértékben ez fejfájást okoz, egy másfél órás előadás után pedig, ahol a kötőszavakon kívül SEMMINEK sem volt értelme, a fejfájás hányingerré válik. Ennek minden hátrányával. Mire el tudtuk vonszolni az orvosiig, már alig állt a lábán. A Doki azt mondta, miután leszedte a feletteseinket a tíz körmükről, hogy sajnálja, de nem igazán tud segíteni, mert egészen egyszerűen nem úgy működik az agya, mint másoknak és talán próbáljunk vele valami könyvet olvastatni amit szeret.
A férfi erre már nem mondott semmit.
- Szóval mi történt? - terelte vissza a témát Kim.
- A következő "előadáson" a Föld alatti város leghíresebb bandájáról volt szó. Ben is bejött és az első sorból kommentálta az összes tévképzetet, amit prezentáltak a szellemi toprongy kollégái. Iszonyatosan vicces volt. Te mondjuk nem bírtad volna. De olyan csodálatos aranyköpések hangoztak el, mint: "Ha tényleg csak a baj volt velük, miért nem engedtétek fel őket? Tuti biztos, hogy nem jöttek volna vissza.". Nagyon nehéz szülés volt, de kiderült, hogy eredetileg hárman voltak, ahogy az is, hogy már egy ideje egyikük sem tartózkodik lent. Aztán... Valahonnan kiderült, hogy már csak egyikük él, hogy ezt miből tudják az természetesen nem volt egyértelmű... És... És... Az a barom "oktató" olyat mondott, amihez még csak hasonlót sem hallottam soha. És elegem lett. Nem emlékszem pontosan, hogy mit mondtam, de büszke lettél volna rám.
- Nagyon nagy vonalakban: az a zakkant elkezdett viccelődni azzal, hogy már ketten meghaltak, a harmadiknak pedig egy igazán cifra és meglepően hosszú káromkodással az összes felmenőjét és utódját ócsárolta és még őt magát is cizelláltan elküldte melegebb éghajlatra - folytatta Mikasa. - Ezután Eren felállt a helyéről, odament ahhoz a baromhoz és valami olyasmit mondott neki, hogy "nem tudja, hogy ki az, akiről beszélt, de biztosan neki van igaza és a mélyen tisztelt KR-es induljon oszlásnak". Ezután jó közelről megmutatta neki mindkét középsőujját és kiviharzott a teremből.
- De mégis mit mondott, hogy ennyire bepöccentél? - gúnyolódott Oluo.
- ÉN emberek között nőttem fel. Nem vagyok hajlandó elismételni amit mondott. Tényleg nem tudom, hogy kiről van szó, de képzeld, van olyan, ami nem jöhet ki a szádon! Akkor sem lehetne igaza, ha az a "bűnöző" az egész emberiséget saját kezűleg irtotta volna ki! Ez pedig szerintem általad is beláthatóan nem következett be.
- És... Azután mi történt? - kérdezte Hugo.
- Nyilván, azonnal szigorúan zártkörű tárgyalás lett belőle, nem ám csak a szőnyeg szélére állítottak..! Eredetileg csak formalitásnak szánták. Egy tipikus koncepciós pert akartak a nyakamba varrni és persze azonnali hatállyal kirúgni. Nem számítottam semmi másra, mégsem voltam szomorú. Azt gondoltam: "Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy sohasem lehetek felderítő, de tudom, hogy igazam van és helyesen cselekedtem." Aztán megjelent mögöttem az összes kadét. Abban a pillanatban értettem meg igazán mekkora erővel rendelkezik a tömeg. Az Őrangyal fülébe jutott, hogy mit akarnak tenni velem és mellém állt. Hívta a társainkat, ők pedig jöttek, hiszen az Őrangyal hívta őket. Ennyi embert nem tudtak kirúgni, főleg úgy, hogy ha meg is tennék, egy hétbe sem telne és az összes ember hallotta volna a falakon belül, hogy mit mondott az a KR-es. Akkor nehéz lenne fenntartani a hírnevüket. Így megszületett a kegyelmes ítélet: ha egy általuk összeállított általános "katonai alapismeretek" teszten 100%-ot írok, maradhatok.
- És megcsináltad - fogta meg biztatóan a kezét Kim. Eren erre csak a fejét rázta.
- Nem. Te csináltad meg. Te töltötted a fejembe azt az embertelen mennyiségű anyagot. Alig több, mint két hete írtam, de már a felére sem emlékszem. Nélküled biztosan nem sikerült volna.
°°°
- Nincs sok időnk, úgyhogy vágjunk is bele! - kezdte Kim, miután az egész család összegyűlt Levi irodájában. - Hanji, gondolom te emlékszel még mindenre - nővére bólintott. - Nagyszerű. Én már rengeteg ilyen összejövetelen voltam.. sajnos.. ezért itt egy kis előzetes információ. Ha valami baj van, így megbeszélhetjük, hiszen úgy sem értik. Kérlek, hagyjátok, hogy először én beszéljek, ha valaki piszkálódik. És lehetőleg mindenki kerülje a konfliktusokat - ennél a résznél egyenesen Levi hadnagy szemébe nézett...
- Most miért..?
- Ne vegye sértésnek... De magát féltem a legjobban... Hanjival van tapasztalatunk, az ikrek pedig gyerekek. Maga viszont... Nem... Feltétlenül.. biztos, hogy tudja kezelni a várható áskálódást. Ne értse félre, nem rosszindulatból mondom, de sajnos én tudom, hogy milyen végletekig szőrszálhasogató, a kákán is csomót kereső csapatról van szó. És nem tudom, hogy ezt hogyan tudná kezelni.
- Meg tudom mondani nekik, hogy bunkók.
- De nem mondhatja meg nekik, hogy bunkók! Nekik úgy kell elmondani, hogy menjenek a Pokolba, hogy megköszönjék és útbaigazítást kérjenek utána! Erről szól a diplomácia. És sajnálom, de nekem eddig nem úgy tűnt, mintha tényleg értene ehhez.
- Kim, - tette a kezét a vállára Levi, - nyugi. Minden rendben lesz. Együtt megoldjuk.
Néhány mély lélegzetet vett, ami segített is neki megnyugodni. Amire szüksége is volt, ugyanis elég hamar rá kellett jönnie, hogy a nővére az egyetlen kis családjából, akinek rajta kívül van valami halovány fogalma, hogy mit is kellene csinálni. Kulcsszó: halovány... Az sem segített, hogy alig sikerült olyan ruhát találni mindenkinek, ami megfelel az alkalomnak.
°°°
Nyílt az ajtó és a család belépett a terembe. Minden szempár rájuk szegeződött. Nem is csoda, hiszen nem számítottak arra sem, hogy egyáltalán eljönne egy képviselője is a családnak, nemhogy mindannyian. Három tagjáról sokan nem is tudtak, mondhatni senki sem.
A testvérek jobban hasonlítottak egymásra, mint valaha. Mind ők, mind a kicsi lány egyforma ruhában. Kék, fekete, fehér. Felül fehér, alul kék és fekete... Egyszerű, mégis végtelenül elegáns. A másik két érkező is hasonlított egymásra. Kék, fekete, fehér. Aki csak rájuk nézett, tudta, hogy össze tartoznak.
A házigazda nyájas hangon üdvözölte őket. Hisz nem is tehetett mást. Azzal a családdal nem húzhatott ujjat. Legalábbis nyíltan biztosan nem. Kim persze kimért ridegséggel viszonozta a gesztust.
Sokan odajárultak hozzájuk. Mindnek volt oka, hiszen akartak tőlük valamit. Egyedül egy mosolygós házaspár és kisfiuk volt csak különb.
- Jó újra látni, Anne! - köszöntötte a nőt Kim.
- Úgyszintén, Kim! Anne Frein - mutatkozott be a két felnőttnek, akik viszonozták azt. - Ő itt a férjem, Arthur, - mutatott a mellette álló férfira, - ő pedig a fiunk, Noah.
Az ikrek is illedelmesen bemutatkoztak. Látszólag minden simán ment, Kim viszont tudta, hogy mégsem. Anne látványosan nem gondolta rokonszenvesnek a Hadnagyot. Kicsit mintha tartott volna tőle.
A szőke kisfiú kedvesen mosolygott Leanára. Maga a kislány is meglepődött, hogy rokonszenvesnek tartotta Noaht. Aranyosan csillogott a kis zöld szempár. Hamar beszélgetésbe elegyedtek.
Hirtelen egy sötétbarna hajú kislány szaladt oda hozzájuk. Valamivel fiatalabb lehetett Noahnál, az ikreknél meg mintha egy egészen kicsit idősebb lett volna.
- Katherina Lopez - mutatkozott be tündöklő mosollyal.
- Ő az új kishúgom - jelentette ki büszkén a szőke kisfiú.
- Az Apukám és az Anyukám nagyon nagyon beteg lett és angyalok lettek, ezért új Anyukám és Apukám lett - magyarázta Kat. Apró szemeiben szomorúság csillogott.
- Akkor a szüleid mostmár a mennyből vigyáznak rád? - vetette fel hirtelen Hugo. Katherina szeme azonnal felcsillant. A szája széle felfelé görbült, majdnem fekete szemeiből pedig azonnal kiolvasható volt, hogy a kisfiúval jóban lesz.
°°°
Telt az idő. A gyerekek nagyon jól érezték magukat újonnan szerzett barátaikkal, szüleik pedig nyugodtan beszélgettek Anne-el és a férjével. Kim viszont mintha... Eltűnt volna. De nem sokáig...
- Milyen érzés az egyetlen lánynak lenni a bálon, akinek nincs itt az apja? - gúnyolódott a lányon az egyik nemes elkényeztetett, Kimnél valamivel idősebb lánya. - Úgy látszik megint te leszel az egyetlen aki nem fog közülük táncolni.
- Nem baj - erőltetett mosolyt az arcára Kim. - Úgysem annyira szeretek táncolni.
- Ha te mondod... - nevetett megint a lány.
Ezt a beszélgetést az arrébb álldogáló családtagjai nem hallották. Csak Anne aggódó arcát látták és azt, ahogy Kim feszengve ül a széken egy erőtlen mosollyal.
- Vajon mit mondhatott neki az a másik lány? - gondolkodott hangosan Hanji.
- Nekem sajnos van egy tippem... Rengetegszer láttam már ezt az arcot - sóhajtott Anne. - Gondolom Kim nem beszélt nektek a bál zárásáról.
- Nem, miért? - kérdezte Levi.
- Van egy hagyomány... Eredetileg azt szimbolizálta, hogy az apa elfogadja és támogatja a lányát. Lényegében annyi, hogy utoljára a lányok táncolnak az apjukkal. Nyilván nem kötelező, szoktak lenni néhányan, akik nem vesznek részt benne. Legtöbbször akkor, ha valaki tényleg nagyon nem szeret táncolni, ha nagyon fiatal, vagy ha nincs jelen az apja. Viszont... Kimiko itt az egyetlen, akinek nincs itt az apja, a többiek meg a bált szervező család külön kérésére csak akkor jöttek el, ha az utolsó tánc nem okoz gondot. Szegény lány. Nyolc éves kora óta rendszeresen találkozunk az ilyen összejöveteleken, de egyetlen egyszer sem táncot még. Kimiko persze mindig azt mondja, hogy nem szeret táncolni. De mindenki tudja, hogy hazudik. Az összes élő nemes. A nagynéném volt a tánctanára amikor még kicsi volt. Mindig azt mondta, hogy ő a valaha volt legjobb tanítványa... Tehetséges, elszánt és szorgalmas. Nem hiszem, hogy él a falakon belül olyan ember, aki jobban szeret táncolni, mint ő.
°°°
Tovább telt, múlt az idő. A bál lassan a végéhez közeledett. Kim egyre kellemetlenebben érezte magát ahogy egyre több és több gúnyos szempár találta meg. Csak el akart végre tűnni onnan.
'Már csak pár perc...' ismételgette magában. Újra és újra...
Végre valahára felhangzott az utolsó táncot jelző ismerős felhívás. A felé érkező kárörvendő pillantások száma szinte folytogatóan megnőtt...
Hirtelen viszont a kárörvendés átcsapott döbbenetbe.
- Szabad egy táncra?
Mikor Kim felnézett, Levi állt előtte.
- Nem baj, hogy technikailag nem is vagyok a gyereke? - kérdezte bizonytalanul Kim.
- Technikailag körülbelül kétszer annyi idős vagyok, mint te, a családtagod és egy apuka. Leana pedig kifejezetten nem szeret táncolni. Nem látok semmi problémát.
Kim erre csillogó szemmel elfogadta a férfi ajánlatát. A szíve majd kiugrott a helyéről. Már a rá szegeződő pillantások sem zavarták. Mintha megszűnt volna körülöttük.
Anne szeme egy egész kicsit elkerekedett. Döbbenten nézte ahogy a férfi táncol az általa oly jól ismert lánnyal. Még életben nem látta ennyire boldognak Kimet.
- Hanji... - a megszólított azonnal odafordította a fejét. - Már értem, hogy miért ő a férjed. Nagyon jól választottál. Sajnálom, hogy ítélkeztem.
Kim nagyon régen nem érezte ilyen jól magát. Kimondhatatlanul hálás volt Levinak, hiszen tudta, hogy felettese cseppet sem szeret táncolni. Mégis... Pont Miatta mégis hajlandó volt rá... Mintha a világ megszűnt volna körülöttük. Nem érezte azt a rengeteg rájuk tapadó szemet, sem az irigységet, sem a dühöt, hogy a házigazda nem tudta megalázni először életében.
Amikor elhallgatott a zene, különös ötletétől és végtelen boldogságától vezérelve váratlan dolgot tett. Megölelte felettesét. Az sem érdekelte, ha a férfi ellöki magától... Ehelyett viszont Levi is a lány köré vonta karjait.
Ez tényleg Kim egyik legboldogabb napja lett.
°°°
Kim még a visszaúton is mosolygott. Hanji iszonyatosan boldog volt kishúga miatt és legalább annyira büszke volt férjére is. Meg természetesen hálás. Levi nem Kim vérrokona. Nem lett volna kötelező segítenie rajta. Mégis megtette.
Kim éppen nagyban magyarázott valamit, szinte alig tudta követni felettese. Mint ahogy addig akármikor, Levit és csakis Levit persze végig magázta...
- Kim - vágott közbe hirtelen Levi. A lány azonnal megdermedt. - Nyugodtan tegezhetsz. Nem vagyok ennyire öreg.
- De..
- Nincs semmi de! A családtagom vagy akár tetszik akár nem. Szóval kérlek, hívj Levinak!
- R.. rendben... ... Levi...
Kim megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nemhogy nem indult meg a föld, hanem felettese még el is mosolygott. Nem oly nagyon, mint a legtöbben, de hozzá képest igenis észrevehetően. Kim bár maga is meglepődött, büszke volt arra, hogy miatta mosolyog.