A nyugodt társasághoz néhány perccel később Sasha lépett oda. Kezében egy főtt burgonya. Barna szemei azonnal Kimre pillantottak.
- Hallottam, hogy nem vagy jól... Engem mindig felvidít, hogyha eszem, tehát... Hoztam neked egy krumplit - ekkor az említett ételt odanyújtotta a másik lánynak.
- Jaj, nagyon aranyos vagy, de tényleg nem vagyok éhes. Nyugodtan edd meg - mosolygott kedvesen a fiatal lány. Mikor a másik tovább erősödött, Kim új ötlettel állt elő. Kettő, szemmel láthatóan nem egyforma darabra osztotta az ételt és a nagyobbat Sasha felé nyújtotta. A vöröses barna hajú lány viszont a kisebb darabot vette el társától. Ez a jelenet mindannyiukat meglepte. Végül Kim elmosolyodott és újra ő szólt. - Képzeld, te, Connie, Jean és Armin Hanji osztagába kerültetek.
Sasha erre teljesen fellelkesült. Egy pillanat múlva el is sietett a többi három érintettért. Nem telt bele sok időbe, a Krumplis Lány ismét feltűnt, ezúttal egy majdnem kopasz fiú mellett. Mögöttük egy magasabb fiú és egy szőke egyén jött, ezutóbbit a magasabb fiú húzta maga után egyenruhájánál fogva. Erre azért volt szükség, mert a szőkeség annyira belemerült a könyvébe, hogy segítség nélkül nekiment volna egy falnak.
Bár már odaért a kis csapat, Armin még mindig nem vette észre, hogy helyet változtatott, ugyanúgy olvasott tovább. Valósággal elbűvölte az irodalmi alkotás. Révületéből a szemüveges szakaszparancsnok zökkentette ki.
- Nagyon izgalmas lehet az a könyv - jegyezte meg Hanji barátságosan. A nő hangjától hirtelen összerezzent és hátrább ugrott egyet. Kétségbeesetten kapkodta a fejét ide oda, hogy rájöjjön, hol van és mi történt. Mikor eljutott az agyáig, hogy ki szólította meg, teljesen elvörösödött, majd lehajtott fejjel és behúzott nyakkal motyogott össze vissza.
- Bocsi... Mármint bocsánat! Ööhhmm... Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni! - a pipaccsal vetekedő árnyalatot öltött arcát ezután a kezében lévő könyvvel próbálta takarni, közben pedig úgy szugerálta a padlót, mintha könyörögne, hogy az nyelje el.
- Oh, azt a könyvet én is olvastam - válaszolt Hanji kedvesen, mikor megpillantotta a mű címét. - Tényleg jó olvasmány. Először olvasod?
- N... Nem - rázta meg bizonytalanul a fejét a fiú. - Kimtől kaptam a születésnapomra és azóta már hatodjára olvasom. Valahogy még mindig jó olvasgatni.
- Az szuper! Oh, még be sem mutatkoztam... - Hanji a mondatot még be sem tudta fejezni, Connie már válaszolt is.
- Ne vegye sértésnek, de igazából mind tudjuk, hogy ki maga. Inkább nekünk kéne bemutatkoznunk. Én Connie Springer vagyok, a lány tőlem jobbra Sasha Blouse, ez a lófejű itt a másik oldalamon Jean Kristen, a szöszi könyvmoly pedig Armin Arlert. Mind örülünk a találkozásnak.
- Hát... - Eren az értetlen arcokat látva magyarázatba fogott. - Mivel Kim olyan sok információt mond le mindig, ezért elkezdtük rendszerezni azokat. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy megszámozzuk az információkat, amiket róla, vagy vele kapcsolatban tudunk meg, aszerint, hogy időben mikor tudjuk meg azokat és egy címet adunk nekik. Egy olyan egy mondatos összefoglalást. Ez természetesen egy egyéni sorrend mindenkinek, de az első három Kimiko-tény, nagyon kevés kivételtől eltekintve, szinte mindenkinél megegyezik. A neve a harmadik.
- De akkor mi az első kettő? - kérdezte elképedve Hugo.
- A legelső az, hogy felnéz a felderítőkre. Erről általában egy percet szokott beszélni, bár amint kicsit is közelebb kerül valaki hozzá, ez egy párszor még előkerül... A második, hogy van egy fantasztikus, zseni nővére, akit imád. Erről talán a legváltozóbb, hogy mennyit is beszél, egy perctől egészen három napig lehet bármennyi. Mondjuk aki barátkozni szeretne vele, az ezt is sokszor fogja még hallani... Ha mindezt türelmesen végighallgatta valaki, azután mutatkozik be általában...
Eren sokak számára meglepő beszámolója hallatán a fiatal barna hajú lány egészen elvörösödött. A szónoklat közben többször is oldalba lökte a fiút, hogy hallgasson el, de ő mintha mi sem történt volna, beszélt tovább.
- Három napig? - hüledezett Petra.
- Az mondjuk csak egyszer fordult elő - szólt most Armin. A kis csapatot ez méginkább kíváncsivá tette. Mikasa, Armin és Kim a negyedik barátjukra néztek, jelezve, hogy ha már ő hozta fel a témát, legyen ő a mesélő.
- Oké, oké, jól van. Mesélek én...
~
Még a fal áttörése után valahogy elkeveredtünk egy kórházba, ahol segédkeztünk. Mivel mindenki olyan tizenegy éves körüli volt, nyilván nem bíztam ránk semmi bonyolult dolgot.
Kimnek szemet szúrt, hogy az egyik beteggel senki sem beszél. Mikor erre rákérdezett az orvosoknál, ők csak kinevették.
- Ezért ne fájjon a fejed. Már lassan három éve itt van, de még majdhogynem egy szót sem szólt. De hidd el, hogy jobb is így. Nagyon nem ide valósi az az alak.
Kim arca erre elsötétült. Bár láttam rajta, hogy próbál tisztelettudó maradni, érződött, hogy dühös a felnőttekre. Szinte mindig tündöklő mosolya teljesen eltűnt.
- A nevét legalább tudják? - kérdezte minden indulatát magába fojtva.
- Jan. De mondom én, hogy jobb, ha nem beszél...
Az ismeretlen nevének megtudása után sarkon is fordult és el is eredt, hogy megkeresse a férfit. Nem volt nehéz dolga. Minden nap ugyanannál az asztalnál ült. Annál, ahová mindig sütött a nap. Sosem értettem, hogy miért.
- Jó napot! - köszönt a lelkes lány és lehuppant a szemben lévő székre. - Nem tudom, hogy miről szeret beszélgetni, szóval... Hallott már a Felderítő egységről?....
És Kim csak beszélt és beszélt és még többet beszélt. A férfi gondolom úgy gondolta, hogy ha csendben marad, Kim majd megunja a beszédet, de nem így történt. Teltek az órák, a napok... Egyszer csak Ian ráförmedt barátnőnkre.
- Fogd már be, Idióta gyerek! Nem látod, hogy nem érdekel amit mondasz?
- Ha nem érdekel, mondja meg. Nem vagyok gondolatolvasó - felelt komor arccal Kim. - A nevem pedig Kimiko Zoe, úgyhogy szeretném, ha így szólítana!
Ezután sarkon fordult és ott hagyta. Nagyon mérges lettem a férfira. Kim nem ártott neki és nem is akart rosszat, ő mégis ráordított.
- Ugyan már, Eren - legyintett Kim mikor meglátta az arcom. - Senki sem szeret betegnek lenni. Pláne akkor, ha mindenki, akinek segítenie kéne, téged hibáztat. Vacak érzés egyedül lenni. Ha évekig nem fordul hozzád emberségesen senki, akkor te sem hinnéd el egyből, hogy a semmiből jön valaki, aki tényleg segíteni szeretne neked. Te is hallottad, már évek óta nem szólt semmit sem. Szerintem már ez a kirohanás is hatalmas lépés volt. Ki tudja, talán végül tényleg mindannyian jóban leszünk.
Jól ismert, csillogó mosolya ismét arcán tündöklött. Igazán nem értettem, hogy hogyan lehet, hogy ennyire átérzi egy ismeretlen problémáját. Még akkor is, ha az illető még kedves sem volt vele.
~
Eren fején halkan koppant a barna hajú lány ökle. Nem okozott neki különösebb fájdalmat, természetesen. Enyhén ráncolta a homlokát és megingatta a fejét.
- Én meg azt nem értem, hogy miért panaszkodsz még mindig. Hiszen igazam lett.
- Igen, igen, felfogtam - emelte fel kezeit maga elé visszakozva. Természetesen a lány nem neheztelt rá, aminek Eren nagyon is örült. - Tudom, hogy jó ember, csak nem annyira indult zökkenőmentesen az ismeretségünk.
- Hát igen... - szólt Armin is. Arcán nosztalgikus mosoly tündöklött. - De aztán ő lett az úgymond nagybátyánk, aki ráébresztett arra, hogy tudat alatt mind szerettük volna egyet.
Ezen mind a négyen jót mosolyogtak. De nem csak bennük ébresztett gondolatokat ez az egész. Levi már a név hallatán gondolataiba merült. Volt egy olyan érzése, hogy ő ismeri a szóban forgó férfit. Viszont ennek ellenére úgy döntött, hogy egyelőre jobb lesz, ha ezt nem említi meg.
A nemrég érkezett fiatalok érdeklődve pislogtak az ikrek felé. Arra barátnője beszámolójából Armin arra már rájött, hogy ők lehetnek a Hadnagy gyerekei, a többiek viszont ennyi támponttal sem rendelkeztek. A rájuk szegeződő szempárok elöl a két kicsi mellettük ülő szüleikhez közelebb húzódtak. Ekkor a szőke fiú megvilágosodott.
- Ti Levi hadnagy és Hanji szakaszparancsnok gyerekei vagytok, igaz? - szólította meg őket kedvesen. A két apróság bólintott.
- Ahaa... Ez sok mindent megmagyaráz.. - hallatszott a kollektív megvilágosodás összetéveszthetetlen hangja.
- És mi az? - kérdezte, türelmének utolsó foszlányait szorongatva Hugo. Végül a feszült csendet ismét Armin törte meg.
- Minden tisztelettel, és elhihetik, hogy az nem kevés... Úgy gondolom, hogy jobb az, ha nem tudják. Higgyék el, ha lehetne választani, én sem tudnám legszívesebben...
A felnőttekhez intézett válasz legalább valamennyi magyarázattal szolgált. Nem is firtatták tovább a dolgot.
- Hé! Valaki nem tudja véletlenül, hogy merre van... Krista Lentz? - kérdezte hirtelen egy váratlanul felbukkanó csoportvezető. A hirtelen kérdés hallatán a fiatalok összerezzentek és gondolkodás nélkül, egyszerre válaszoltak.
- Krumpli!
- Csizma!
- Könyv!
- 1024!
- Háromszög!
- Sál!
- De igen. Én láttam. A konyha felé ment - adta meg a valóban várt választ Kim, miután társai megadták sajátjukat. A csoportvezető lassan bólintott, látszólag nem értve a szituációt, majd elment. Ezzel nem volt egyedül, mivel az asztalnál ülő felnőttek sem számítottak erre. - Öhhmm... Azt hiszem, mindannyian elfáradtunk. Legjobb lesz, ha mindenki elmegy aludni. Úgyis későre jár már.
Levi bólintott és mindenki ment is a saját helyére.
°°°
Kis idő múlva az ikrek egy halk kopogást hallottak szobájuk ajtaján. Szüleik éppen megbeszélésen voltak, így fogalmuk sem volt, hogy ki lehet az ajtó túloldalán. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyitották az ajtót, ami mögül előbukkant nagynénjük, immár nem egyenruhában.
- Sziasztok - köszönt nekik egy fáradt mosollyal a lány. - Hallottam, hogy a szüleitek a parancsnokkal értekeznek valamiről, úgyhogy mi lenne, ha ma én olvasnék nektek esti mesét?
A két kisgyerek összenézett és némán konstatálták, hogy a másik szerint is az ájulás szélén áll nem olyan rég megismert rokonuk.
- Jó! - lelkendeztek, majd bebújtak közös ágyukba, ami bár nem volt a legkényelmesebb, mégis komfortosnak találták. Ezután Hugo szólt először még mindig az ajtóban álldogáló nénikéjükhöz. - Gyere ide te is, Kimi!
Kim először visszautasította a felajánlást, mivel tudta, hogy akkor valószínűleg még a mese vége előtt elaludt volna, picurka rokonai viszont nem tágítottak, így letelepedett melléjük.
- Anyu nem ebből a könyvből szokott mesélni nekünk - állapította meg homlokát ráncolva Leana. Kimiko viszont csak mosolygott ezen.
- Igazán? Pedig amikor én voltam kicsi, nekem ebből olvasott. Szerintem nektek is tetszene.
Két bizonytalan 'hát jó..' után bele is fogott.
Réges régen, egy távoli és különleges királyságban élt egy nem mindennapi család. Bár nem ők voltak az uralkodók, mégis fontosak voltak az ország életében. Ennek a családnak minden egyes tagja különleges erővel rendelkezett. Már egyedül is felért katonai erejük egy egész hadsereggel, ráadásul kérdés nélkül teljesítették az uralkodók minden parancsát. Éppen ezért voltak ők a király személyes testőrei és hadserege.
De a király nem volt sem bölcs, sem becsületes, így azt tervezte, kihasználja a jószívű és hűséges családot. Sorozatos hazugságokkal átverte az egész királyi udvart és szörnyű dolgokat műveltetett a katonáival.
Erre egyszercsak rájött az egyik udvari tanácsos lánya. Miután mindent elmondott családjának, apja, a család vezére úgy döntött, hogy el kell mondaniuk ezt a katonáknak. Így is történt. Voltak, akik először nem akarták elhinni, de örültek, hogy fény derült az igazságra, ahogy olyanok is, akik a tanácsos családját hibáztatták, pedig a gonosz király őket is átverte.
Végül az egész különleges sereg elhagyta az országot, mivel nem akartak ilyen királyt szolgálni. Természetesen ez azonnal a király fülébe jutott és mindkét családot üldöztetni kezdte. A katona család tudott vigyázni magára, a tanácsos családja viszont védtelen maradt, ezért Isten megajándékozta őket is egy különleges erővel. Mindenkinél okosabbak lettek, így a király életben hagyta őket.
Így élte túl a két család a sötét lelkű király hatalmát.
°°°
Pár óra múlva a két felnőtt is végzett a véget nem érő megbeszéléssel és elindultak a szobájuk felé.
Mivel ők voltak az egyetlen felderítők, akiknek a bázison él a családja, így elég egyedi szobájuk volt. A folyosóról nyíló ajtó egy kisebb helyiségbe vezetett, ami a praktikusság miatt Levi hadnagy irodájaként is funkcionált. Ebből a szobából két ajtó nyílt, az újabb két szobából az egyik a szülőké, a másik az ikreké volt.
Ezutóbbi ajtaja mikor a felnőttek megérkeztek, halkan kinyílt és két kicsit álmos fejecske bukkant elő mögüle.
- Pszt! Felébresztitek - suttogták mutatóujjukat a szájukhoz téve.
- Kit? - kérdezte az apukájuk.
- Kimi hallotta, hogy Erwin bácsival megbeszélésen vagyok, ezért ő jött nekünk esti mesét olvasni - kezdte még mindig halkan Leana.
- Nagyon nagyon fáradtnak tűnt, ezért kértük, hogy üljön mellénk míg mesél - folytatta Hugo. - Aztán... A mese végén... Elaludt.
- Elaludt? Inkább elájult - javította ki homlokát ráncolva húga.
Levi megkerülte a két kicsi gyerekét és belépett a szobájukba. A fiatal lány az oldalán feküdve aludt, feje alatt a könyvvel, ami egy véletlenszerű oldalon volt kinyitva. Olyan nyugodtnak látszott, bár a férfi kételkedett abban, hogy valóban kényelmes lenne-e a lánynak a testhelyzete. Gondolataiból az ikrek aggódó hangja zökkentette ki.
- Apu, kérlek ne ébreszd fel!
A férfi bólintott és halkan odalépett az alvó lányhoz. Óvatosan felemelte a fejét és kivette a könyvet alóla, majd egy párnát tett a könyv helyére. Idő közben a két kisgyerek is helyet foglalt az ágyban. Levi egy egy puszit nyomott gyermekei homlokára, majd rövid gondolkodás után Kimiére is. Miután betakarta az álmos apróságokat, hamar ők is elszenderedtek.
Felettébb kellemes volt a fiatal szülők számára azt látni, hogy a három gyerek milyen nyugodtan aludt. Az ikrek nénikéjükhöz kucorodtak, aki ennek hatására álmában védelmezően magához ölelte őket.
Hanji mélyen legbelül megkönnyebbült, hogy szeretett húgocskája végre ismét a közelében lehet és családja is látványosan örül ennek.
°°°
Másnap reggel Mikasa és Eren döbbenten konstatálta, hogy barna hajú társuknak nyoma sem volt az érkezőben. Ez a pánik hamar a többi értetlen 104-esre is átterjedt. A káosznak végül az érkező kis család vetett véget.
- Hé, Kölykök! Mi a fene folyik itt? - hallatszott Levi mérges hangja.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott, majd egymás szavába vágva próbáltak magyarázkodni. Végül Armin vette magához a szót és prezentálta a problémát.
- Elnézést kérek a többiek nevében is a felfordulásért, csak... Csak eddig egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt már olyan, hogy nem Kim kelt fel először közülük és... Hogy is mondjam... Egyik ilyen eset sem volt felettébb bizalomgerjesztő, ezért egy kicsit... Feldúlt.. a társaság, mert ma még senki sem látta.
Miután a kis csapat megtudta, hogy szeretett barátnőjük csak elaludt, mindannyian elképedtek. Ennek hatására Kim kis családja is meglepődött, mivel nem igazán értették, miért is fura ez, hiszen a lány maga mondta, hogy öt napja nem aludt. Az értetlenségnek vége lett, mikor Bertolt riadtan rontott be az étkezőbe.
- Valami idióta elöl hagyta a kávét!
Fél percig csörömpölést hallottak a konyhából, majd egy fájdalmas ordítást, amit a 104-esek Reinerének azonosítottak, aztán síri csend. A társaság azonnal pánikba esett, amit egy jól ismert hang állított meg.
- Halkabban üvölts!
Mikor a hang irányába néztek, meglátták, hogy Kim idő közben megérkezett és már az asztalnál ült, kezében egy csészével. Kissé morcos ábrázatából kiindulva a csésze tartalma fekete tea. A lány mellett ülő Eren homlokát ráncolva konstatálta magában, hogy mégcsak nem is az a fajta, amilyet inni szokott.
- Jól aludtál? - tette fel a kérdést Eren, amit lehet, nem kellett volna.