Arnfried egy könnyed ugrással a vaskorlátra kapaszkodott, és ott lógicsálva körbenézett. Arcán széles mosoly tündökölt, ahogyan a hófedte Párizs épületeit és utcáit fürkészte. Mellette Sieghard diszkréten nézelődött annyira, amennyire az Eiffel torony korlátja engedte neki, nem mert barátjához hasonló tornamutatványokat véghez vinni csak azért, hogy szabadabb rálátása legyen a városra. A szíve ugyanakkor repesett és együtt szárnyalt a torony körül felrebbenő galambokkal. Két nappal ezelőtt, amikor hazakeveredett egy kalandokkal teli éjszaka után, maga sem hitte volna, hogy valóban eljut Párizsba, és hogy újdonsült barátja is vele fog tartani. Mosolyogva nézte a kilátást, a lábuk alatt elterülő parkot, a széles utakat, a napfényben tündöklő pazar épületeket. Mennyivel grandiózusabb is volt minden annál a városkánál, ahol lakott. Sugárutak szelték keresztül a várost és hatalmas, több emeletes házak sorakoztak mindenütt. Jóval több automobil is járt az utakon, de lovaskocsikból is akadt bőven, amiken a karácsony közeledtével csengettyűk csilingeltek. A torony tetején állva pedig úgy tűnt számára, mintha a világ a lábai előtt hevert volna. Szinte belátta az egész várost, habár nem látott olyan messzire, mint éles szemű barátja, aki a tőlük nagyon messzi épületeket is könnyűszerrel megtalálta. A báróné egyszer meg is jegyezte, hogy a szőke fiúcska szeme olyan, mint egy sasé. Ezen Arnfried nevetett, de volt valami turpisság abban a mosolyban, ami ott tündökölt az arcán. Sieghard ugyan észrevette mindezt, mégsem kerített neki nagy figyelmet. Két nap alatt csoda lett volna, ha minden titkukat megosztották volna egymással. Kedvelte újdonsült barátját, a szülei is kedvelték, így akad majd bőven idejük megismerni egymást.
Sieghard egy pillanatra hátranézett a válla felett, az édesanyja pedig visszamosolygott rá, mielőtt ismét szóba elegyedett volna Holzmannal, akit előzőleges terveikkel szemben mégis magukkal hoztak. A pár éve megrendezett világkiállításról társalogtak, amit volt szerencséjük akkoriban megtekinteni, és amire a tornyot is építették. Bármennyire is úgy tűnt, hogy a két felnőtt elfoglalta magát, a férfi fél szemmel mindvégig a gyerekeket figyelte. Nem mert ismét gondatlanul viselkedni. De nem azért figyelte óvó tekintettel az úrfit, mert attól félt volna, ha nem így tesz, elveszítheti az állását. Kedvelte az úrficskát, mintha a saját fia lett volna. Amikor tekintete találkozott Sieghard kíváncsi pillantásával, elmosolyodott, jelezve, hogy nem haragudott rá, amiért eltűnt, majd aztán titokban szökött haza. Az úrfi is mosolygott, majd rosszallóan felnézett barátjára, aki nem éppen a legbiztonságosabb módon próbált nézelődni.
– Arni – böködte meg barátja combját, ami az ő fejével egy magasságban volt. A szőke fiúcska vigyorogva lenézett rá, miközben hátán megjelent egy púp, és kisvártatva Käse is kidugta fejét barátja kabátja alól.
– Igen? – kérdezett rá kíváncsian, majd leugrott a padlóra, csizmája talpa csak úgy csattant a vasszerkezeten.
– Le fogsz esni. Viselkedj! – felelte dorgálóan.
Barátja rögvest kihúzta magát, és elrendezte ruházatát, majd olyan katonásan tisztelgett, hogy homlokon csapta magát a kezével.
– Igenis!
Sieghard halkan felnevetett a jeleneten, majd arrébb invitálta bolond barátját, hogy más helyről is szemügyre tudják venni a város látképét. Holzmann erre felkapta a fejét, és rögvest értesítette a bárónét, hogy igyekezzenek a két gyerek nyomában maradni, különben elvesztik őket szem elől. Anna finoman elmosolyodott, amikor a férfi arcára egy halovány grimasz ült ki, miközben az orra alatt mormogott valamit Arnfrieddal kapcsolatban.
– Holzmann, jól hallottam, hogy ismeri ezt a fiút? – kérdezte kíváncsian, amire a nevelő mélyen felsóhajtott.
– Csupán szóbeszédből, Asszonyom. Amikor a városban járok, akkor hol itt, hol ott látom felbukkanni. Egyszer újságos fiú, máskor kéményseprő, aztán hirtelenjében a szabó egyik segédje lesz. Nem lehet kiigazodni rajta, de amint láthatta, jóravaló gyerek, csupán zabolátlan.
– Kedvemre tesz a szabad természete – mosolygott az asszony, amikor Arnfried kivette a kabátja alól Käset, és segített neki felkapaszkodni a korlátra, hogy onnan ő maga is nézelődni tudjon. Anna közelebb húzódott a férfihoz, és suttogva folytatta. – A patkány úrral még nem békéltem meg.
– Hogy őszinte legyek... én sem – biccentett Holzmann, majd rosszallóan a fejét ingatta, amikor Sieghard levetette szőrmés usánka sapkáját, és abba ültették be a patkányt, hogy meg ne fázzon a hideg szélben.
– Erwin... – sápítozott a báróné, amire a két gyerek és Käse is kérdőn feléje fordult, miközben nagyokat pislogtak.
– Igen? – kérdezte félszegen az úrfi, de az anyja csak sóhajtott egyet, és legyintett.
– Semmi. Csupán abban reménykedem, hogy Herr Käse nem fog minket az Operába is elkísérni.
– Engedelmével, Frau Braunfels... – biccentett Arnfried vidám mosollyal az arcán. – Éppen az imént tárgyaltuk meg, hogy illene cilindert vennem a barátomnak, tökfödő nélkül illetlenség lenne Operába menni, nem igaz?
A két felnőtt szeme tágra nyílt a döbbenettől. Szerették volna úgy hinni, hogy rosszul hallották mindazt, amit a gyerek mondott. Holzmann halkan megköszörülte a torkát.
– És mondja csak, merre óhajt tökfödőt venni Herr Käse számára? – kérdezte kíváncsian. Arnfried szeme felcsillant, ami nem jelentett jót a felnőttek számára.
– Ott ni! – mutatott le a házak irányába. A nevelő odasétált a korláthoz, és igyekezett a távoli épületeket megfigyelni, de még hunyorogva sem tudta volna megkülönböztetni a kávézót a cipésztől ilyen távolságból. A szőke fiú halkan kuncogott. – Nem fogja látni, egy kis utcában van az a boltocska, bordó festéssel, aranyozott felirattal. Travers úr kincsesbarlangja.
Holzmann nagyokat pislogott, majd levette szemüvegét, és átmasszírozta orrnyergét, mielőtt visszafordult volna a vigyorgó gyerekhez.
– És ezt mégis honnan tudja, ha szabad kérdeznem?
– A Krume* mondta – vágta rá habozás nélkül, miközben ezúttal felmutatott a torony egy felsőbb részén totyorgó szürke galambra. – Azt is mondta, hogy elkísérnek minket odáig, ismerik az öreget, szokott nekik enni adni.
Amíg Holzmann a döbbenettől nagyokat pislogott, addig a báróné a fiával együtt diszkréten felkuncogott.
– Értem... – bólintott lassan a férfi, majd ismét felvette szemüvegét, és felpillantott a galambra. Krume ide-oda billegette a fejét, miközben búgó hangot hallatott. – Maga minduntalan meg tud lepni, ifjú uram...
– Ennek örülök – vágta rá vidáman Arnfried, majd visszafordult barátjához. – Tudod, mi lenne jó?
– Mi? – kérdezett vissza kíváncsian az úrfi. A szőke fiú válaszul ismét egy ugrással a korláton termett, és rácsimpaszkodva kapaszkodott, hogy le tudjon nézni a torony lábában sétáló aprócska alakokra.
– Innen levitorlázni. Kedvező a széljárás is hozzá – felelte boldogan, miközben csillogó tekintettel figyelte a repkedő galambokat. – Széttárt szárnnyal csupán ráfeküdnénk a légáramlatra, és kényelmesen le tudnánk vitorlázni egészen a torony lábáig.
– Értesz a repüléshez? – csillant fel Sieghard szeme is az elhangzottak hallatán.
– Mondhatni – bólintott mosolyogva, majd visszaugrott barátja mellé. – Ha nagy leszek... lesz egy vasmadaram, és azzal majd meghódítom az ég birodalmát! – tette hozzá harsányan.
Alig fejezte be mondandóját, máris széttárta karját, és hangos, berregő hangot hallatva futni kezdett. Éles kanyarokat véve cikázott a többi nézelődő turista között. Sieghard vidáman kacagott a látványon, de nem szaladt bolond barátja után. Amikor a kezében tartott sapkában Käse felcincogott, kérdőn lenézett a rágcsálóra, aki egyik mancsával a fejét fogta. Ezen az úrfi ismét jót nevetett, majd felnézett az őket kísérő két felnőttre. Holzmann is a fejét fogta, míg a báróné halkan kuncorgott.
– Úgy tűnik, valakiből pilóta fog válni – jegyezte meg Anna mosolyogva, amikor a szőke kisfiú pihegve, kipirosodott arccal ismét melléjük csapódott.
– Édesanya, én is lehetek pilóta? – kérdezte Sieghard reménykedve.
– A minap még katonatiszt akartál lenni, édes fiam – felelte egy megjátszott, rosszalló fejcsóválás közepette.
– Pilótatiszt! – vágta rá Arnfried, amivel kiérdemelt magának egy-két csúnya pillantást Holzmanntól. – Tiszti pilóta!
– Botorságokat beszél, ifjú uram – szólt közbe a nevelő.
Gyerekcipőben jártak még a repülőgépek, a Wright fivérek alig egy évvel ezelőtt próbálkoztak az első repülőjükkel. De mire Holzmann folytathatta volna, Arnfried addigra már régen kitüntette a nevető Sieghardot a mesebeli légierő legfelsőbb parancsnokának. És természetesen Käse sem lett elfeledve, ő a legbátrabb repülő patkány kitüntetést nyerte el, amit csak az ő számára hoztak létre. A két hős pedig büszkén tisztelgett a kitüntetések átvétele után.
~*~
A két gyerek széttárt karral, a galambokkal versenyezve szaladt végig egy szűkebb, macskaköves utcán. Kétoldalt végig boltocskák kirakatai nyíltak a földszinten, míg felettük az emeletek lakóházként üzemeltek. Kevesen jártak az utcában, de az az egy-két járókelő, akivel összefutottak, elszörnyedve pillantott utánuk. Első látásra a furcsa jelenet miatt, második pillantásra a szőke kisfiú mellett vágtató, megtermett patkány miatt. Käse ugyanis ott suhant mellettük a jeges földön, nem volt hajlandó barátja kabátjában zötykölődni, ahogyan a minap is tette mindezt. Néha hangos cincogás közben azon nyavalygott, hogy lefagytak a mancsai, máskor pedig nagyokat taknyolt egy-egy kiálló kőben. Persze, amikor Arnfried felajánlotta, hogy viszi kézben, a patkány azonnal elutasította az ajánlatot. Így érkeztek meg végül Krume és csapata vezetésével ahhoz a boltocskához, aminek cégérén valóban Traves úr neve szerepelt. A két gyerek kipirosodott arccal, lihegve állt meg a kirakat előtt. Szemükben ámulattal teli csillogás tündökölt. Arnfried fel is kapta nyavalygó, szőrös barátját, hogy ő is szemügyre tudja venni a kirakatot. Az üvegfal mögött különféle dolgokat láthattak. Voltak ott kicsi, fából faragott, mozgó körhinták és furcsa szerkezetek, amiken kisebb vagy nagyobb gömbök keringtek más és más tempóban. Sieghard ezekről azt állította, hogy a bolygókat ábrázolták, ahogyan keringenek a Nap körül. Ez az információ meghaladta Arnfried kapacitását, és nagyokat fintorgott a hangzottakon. Az ő figyelmét egy vasból kovácsolt kisvasút foglalta le, majd egy cintányéros majom. De találtak ugyancsak vasból kovácsolt madarakat is, amik a szárnyaikat csapkodták és a csőrüket nyitogatták. Sieghard mosolyogva fordult vissza abba az irányba, ahonnan érkeztek. Édesanyja és nevelője a járdán sétálva beszélgettek, és igazán nem állt szándékukban sietni. Az úrfi megengedett magának egy morcos grimaszt, majd visszafordult a kirakathoz és azt szemlélte, amíg a két felnőtt utol nem érte őket.
– Hölgyeké az elsőbbség – ugrott Arnfried az ajtóhoz, hogy egy apró meghajlással és karmozdulattal előre invitálja a bárónét, mielőtt Holzmann tehette volna mindezt. Anna felkuncogott a gyerek lelkesedésén, majd döbbenten pislogott egy sort, amikor a karjában tartott patkány valahogy megpróbálta ismételni barátja mozdulatait.
– Köszönöm – felelte végül zavarában.
Holzmann az ajtóhoz lépett, és benyitott az üzletbe, majd félrehúzódott, hogy előre engedje a bárónét. Kis csengettyű csilingelt a fejük felett, ahogyan besétáltak a kis boltocskába. A nevelő végül bezárta maguk mögött az ajtót, és levette bepárásodott szemüvegét.
– Kellemes délutánt a kedves vendégeknek!
Egy öreg, dallamos hang köszöntötte őket franciául valahonnan a magasból. A gyerekek vigyorogva néztek fel a bolt karzatán álló idősebb úrra, aki igencsak mókás látványt nyújtott. Magas, vékony alakját bordó kabát fedte, amin rikító festékpacák díszelegtek, a nyakából pedig egy legyezőként szétnyíló csipkekendő lógott a mellkasára. Bordó cilinderén különféle fogaskerekek díszelegtek a temérdek, színes madártoll között, míg arca bal oldalát egy igencsak furcsa szemüveg fedte. Fél tucat lencse helyezkedett el különböző karokon, amiket a szeme elé tudott húzni. Rövid, ősz haja és szakálla volt, arcán pedig széles mosoly virított.
– Szép napot! Travers úrhoz van szerencsénk? – kérdezte Anna mosolyogva.
– Természetesen, kedvesem. Az egyetlen és utánozhatatlan Séverin Renaud Travers volnék – jegyezte meg, miközben felemelte mutatóujját, majd sietős léptekkel a földszintre vezető csigalépcső fele indult, mégis hirtelen megtorpant, és két kézzel a korlátra kapaszkodott. – Miben lehetek a szolgálatukra?
– Az ifjú urak majd elmondják. Egy bizonyos Krume nevezetű galamb javaslatára tértünk be – tette hozzá cinikusan.
– Krume?! – pislogott nagyokat az öreg, majd a szeme elé hajtott még pár lencsét, miközben jó alaposan végigmérte vendégeit. – Honnan érkeztek, ha szabad kérdeznem?
– Braunfels városából – felelte Anna kedvesen. – A gyerekek sajnálatos módon nemigen boldogulnak a franciával.
Arnfried a szemöldökét ráncolta, ahogyan az öreget méregette. Jobb szeme szénfekete volt, de a balban, amit az a temérdek lencse valamelyest takart, látott egy furcsa csillanást. Ettől kirázta a hideg, megborzongott. Travers aurája sem volt hétköznapinak mondható. A férfi arcára széles vigyor ült ki, és ezúttal már azon a nyelven szólt, amit a két gyerek is megértett.
– Pompás! Felettébb pompás! – jegyezte meg vidáman, majd ismét a lépcső fele indult. – Milady, ön úgy beszéli a franciát, mintha vérbeli Parisien lenne.
Amíg a báróné elpirulva mosolygott, addig Sieghard közelebb húzódott a barátjához.
– Emlékeztet az úr a Bolond Kalaposra.
Arnfried felkuncogott.
– Talán a Vigyori Kandúrhoz is lesz szerencsénk – bólintott egyetértően.
Eközben Travers lekocogott a csigalépcsőn, és tisztelettudóan kalapot emelt vendégei előtt, mielőtt a két gyerekhez fordult volna.
– Miben segíthetek az ifjú uraknak?
– Tudja, Monsieur... Käse úrnak szeretnénk cilindert és nyakkendőt venni, hogy megfelelő öltözékben jelenhessen meg az Operában – felelte Sieghard készségesen, míg barátja igencsak gyanakvó pillantásokkal illette a férfit.
– Tiszteletem Käse úrnak – biccentett a patkánynak, miközben picit megemelte cilinderét, majd a bolt túloldalán álló pult fele intett. – Jöjjenek csak, semmiperc és meglesz minden, amire vágynak.
A két gyerek követte a furcsa öreget, miközben a báróné és Holzmann a bolt portékáit vette szemügyre. Egyes polcokon furcsa növények díszelegtek, máshol könyvek, megint máshol pedig kis üvegcsék. Anna néha váltott egy pillantást a nevelővel, aki inkább a dereka mögé fogta két kezét, nehogy kedve támadjon valami furcsaságot a kezébe vennie. Eközben Travers besietett a pult mögé, majd a fal fele fordult, amin ismét sok furcsaság és szerkezet sorakozott.
– Hova is tettem? – gondolkozott hangosan, majd csettintett egyet. – Engel! – kiáltotta el magát. – Fiam, kerítsd elő nekem a cilinderes nyulat!
– Egy pillanat, Uram! – felelte egy fiatal férfi hangja valahonnan a föld alól, majd kisvártatva az említett felbukkant a csigalépcsőnél.
Főnökével ellentétben Engel igencsak hétköznapi látványt nyújtott. Magas, szikár alakja volt a húszas évei elején járó férfinak. Egyszerű, bő, fehér inget és fekete nadrágot viselt, lábán pedig fekete csizma csillant a plafonról lógó furcsa csillárok fényében. Barna haja egészen a füle alá lógott, keretezve fiatalos vonásait.
– Itt is van, amit kért, U...
Az ifjú hangja elcsuklott, és kezéből kiesett a kisebb faláda, amit cipelt. Ledermedve, kikerekedett szemmel nézte a két gyereket. Arnfried látványosan megborzongott attól, ahogyan Engel hófehér szempárja rájuk szegeződött. Erre a furcsa helyzetre már Travers is felkapta a fejét, nem tudta mire vélni vak inasa viselkedését. Egy szemöldökráncolás közepette ismét végigmérte a két gyereket, amíg Engel mintha mély álomból riadt volna, sűrű bocsánatkérések közepette felkapta a ládát, és a pulthoz sietett vele.
– Szörnyen röstellem, Uram! – szabadkozott remegő hangon az inas, majd sietve eltűnt a pult mögötti falon nyíló ajtó takarásában.
– Szeleburdi egy kölyök – legyintett végül az öreg, mintha mindennapi programjuk lett volna valami ehhez hasonló dolog. A faládához lépett, felnyitotta, és kotorászni kezdett benne.
Sieghard kérdőn a barátjához fordult, aki igencsak gyanakvó pillantásokkal illette az öreget és a szomszédos helyiségben eltűnt Engelt. Käse halkan felcincogott, amikor Arnfried túl szorosan ölelte őt magához, és ujjain a körmök kissé élesebbé váltak a kelleténél. A fiú erre felriadt, és bocsánatot kért a patkánytól.
– Áh, itt is van! – kapott elő egy cilindert a ládából Travers. Egy könnyed mozdulattal könyékig lenyúlt a fejfedőben, amibe alig csuklóig kellett volna a kezének beleférnie, majd kirántott belőle a fülénél fogva egy csokornyakkendős fehér nyulat.
A két gyerek, akárcsak a mögöttük álló felnőttek ledöbbenve pislogott a nyúlra, aki igencsak morcos pillantásokkal illette az öreget.
– Elnézést, Hógolyó, te is tudod, hogy Engel igazán nem akart téged leejteni – szólt békítően Travers, miközben a pultra tette a nyulat, ami egy sértett fejrándítás után megigazította nyakkendőjét.
Frau Braunfels feltűnés mentesen odaoldalazott a döbbenten pislogó nevelő mellé.
– Holzmann... – szólt suttogva. – Maga is...?
– Úgy hiszem, igen... Asszonyom – felelte hitetlenkedve a férfi.
– No, kedves Hógolyó, ennek a szépszál úrnak kellene reá illő cilinder és nyakkendő – intett kezével Travers a szőke kisfiú karjai közt tartott patkány fele. A fehér nyuszi végigmérte ügyfelét, majd bólintott egyet. Az öreg pedig a nyúl egyik hosszú füléből egy kis cilindert kapott elő, a másikból egy csokornyakkendőt. Hógolyó pedig megrázta a fejét, majd mint aki jól végezte dolgát, visszaugrott a saját cilinderébe.
– Próbálja fel, uram – mosolygott rájuk az öreg.
Arnfried a pulthoz lépett, és felpakolta rá Käset, aki némi habozás után kíváncsian szemügyre vette a portékát, majd a fejére kanyarintotta a cilindert. Travers eközben a kabátja ujjából kirántott egy kis tükröcskét, amit letett a patkány elé, hogy szemügyre tudja venni magát benne. Käse pedig úripatkányhoz mérten hátsó lábaira ülve jó alaposan végigmérte tükörképét, mielőtt visszafordult volna szőke barátjához. A kisfiú vidáman mosolygott, majd segített neki felvenni a csokornyakkendőt is, hogy teljes legyen a szett.
– Már csak egy monokli hiányozna – kuncorgott Sieghard. Az öreg Traverse pedig csibészesen elmosolyodott mindezen, majd kettőt csettintett. A patkányra pedig, mint egy varázsütésre megjelent egy monokli és még egy igazi szmoking is, aminek aprócska gombjai seperc alatt lepattogtak róla, amikor Käse leszorított pocakja kibuggyant az öltözet alól. A gyerekek kacagtak, az öreg is nevetett, míg a két másik felnőtt kikerekedett szemmel nézte a jelenetet.
– Talán egy nagyobb öltözet megteszi – gondolkozott a mágus, majd ismét csettintett párat, aminek hatására ezúttal egy méretben megfelelő szmoking került a patkányra. Käse elégedetten cincogott a tükörképe láttán.
– Úgy hiszem, a kedvére tett – kuncogott Arnfried vidáman, majd amikor szőrős kis barátja ismét cincogott valamit, megrázta a fejét. – Nem, egyáltalán nem kövérít. Rajtad nincs mit hova kövéríteni, akkora vagy mint egy elefánt.
– Mennyivel tartozunk? – terelte a témát Sieghard, mielőtt barátai vitába szállhattak volna egymással.
– Öt frank lesz – felelte mosolyogva Travers. A két gyerek kérdőn összenézett, kevesellték az árat. Sieghard végül egy tízfrankos érmét tett a pultra, amit az öreg meglepetten nyugtázott.
– A visszajárót tartsa meg – szólt ezúttal az úrfi ellentmondást nem tűrve.
– Ez esetben... köszönjük a nagylelkűségét, ifjú uram – biccentett hálásan Travers, amikor Arnfried ismét magához vette barátját, ügyelve, nehogy összegyűrje vadonatúj felöltőjét.
– Mi köszönjük! Au revoir! – intett búcsút az úrfi, majd barátaihoz fordult. – Igazán remekül áll önnek ez az öltözék, Herr Käse!
Travers úr búcsút intett vendégeinek, mosolyogva integetett nekik, amíg a megrökönyödéstől még mindig nagyokat pislogó Holzmann be nem zárta maguk után az ajtót. Arnfried vetett még az öregre egy utolsó gyanakvó pillantást az utcáról, majd inkább követte vidám barátját, aki éppen azt a tervét osztotta meg édesanyjával, hogy vegyenek sültgesztenyét a szomszédos sarkon álló árustól. Miután a kis boltocska harangjának csilingelése elhallgatott, és a kis társaság eltűnt az utcán, Travers arcáról lassacskán lehervadt a mosoly, és válla felett hátrapillantott az ajtó irányába.
– Elmentek – szólt nyersen, majd ujjával egyenletes ütemben dobogni kezdett a pulton. Az inas azonnal elő is sietett, és egy pillanatra megtorpant a pult sarkánál, majd a dobogást hallgatva lassú léptekkel odament az öreg mellé.
– Elnézést az incidens miatt, Uram – szólt még mindig remegő hangon az ifjú.
– Semmi gond, Hógolyó kissé megsértődött, de majd megbékél. Mi ütött beléd, fiam? Mintha szellemet láttál volna.
- Ismer engem, Monsieur Travers – felelte suttogva, majd nagyot nyelt. – Tudja... hogy vak vagyok, és csupán a töredékeket látom.
– Találkoztál már közülük párral, ha emlékezetem nem csal – ráncolta a homlokát az öreg. Engel egyetértően bólintott.
– Igen, Uram... de azok szerény kis lelkek voltak, nem úgy ezek ketten – tette hozzá izgatottan, miközben néha a kijárat fele pillantgatott. – Ezek nagy harcosok.
– Az egyikük egyszerű halandó – jegyezte meg Travers, amire Engel zavartan pislogott. – A másik egy erisien, Rhakeyar egyenesági leszármazottja. Hallottál már róla, igaz?
– Legendákat csupán... – hüledezett az inas. Az öreg hümmögve gondolkozott.
– Fiam, volna kedved ma balettot nézni?
– Tréfálkodik itten velem – horkantott fel sértetten. – Ugyan minek?
– Szemmel tartani a két gyereket – felelte, miközben levette szemüvegét, ezzel felfedve bíborvörös fényben égő íriszét, amiben pupillája sárgán izzott. – Vétek lenne hagyni, hogy elragadják őket a lidércek. Az erisient nem féltem, a szeménél már csak a karmai lehetnek élesebbek... a barátja miatt viszont aggódom.
– Legyen úgy, ahogyan gondolja, Uram... megkeresem a szebbik felöltőjét – sóhajtott fel Engel megadóan, majd a csigalépcső fele vette az irányt.
– Engel, egy pillanatra még – szólt utána az öreg, így az inasa kérdőn visszafordult feléje. Travers arcán átsuhant egy mosoly. – Keresd meg nekem azt a kesztyűt, amit pár éve félretettünk.
– Pontosítson, Uram, az elmúlt száz évben igencsak sok szerkezeten dolgozott – felelte csipkelődve, amin az öreg jót mosolygott.
– Az ezüstös páncélkesztyű... amelyiken a karmok vannak.
– Hatvan éve fogtam a kezemben utoljára – horkantott fel Engel nemtetszően. – Minek az most magának?
– Eljött az ideje, hogy befejezzem.
~˘~˘~˘~
Lewis Carroll: Alice Csodaországban
*Krume: morzsa (német)