Egy nappal később
Még tegnap este kihallgattak a rendőrségen. Legalábbis szerettek volna, hiszen akkora méretű megrázkódtatások értek, hogy egy árva szó sem jött ki a számon. Miután rájöttek arra, hogy valószínüleg nem fogok beszélni, azonnal a kórházba szállítottak, ahol megvizsgáltak és ellátták a sebem. A történtek óriási traumaként értek, ezért amikor egy férfi orvos hozzám akart érni, hangos sikításban és sírásban törtem ki. Izzadt testtel markolásztam a takarót és jobban magamra húztam. Akkor Owen belökte az ajtót és megkérte az orvost, hogy hagyjon minket magunkra. A göndör hajú férfi fel-alá járkált a letisztult, fehér szobában. Volt, amikor megállt a hatalmas ablak előtt és mélyet sóhajtva a hajába túrt. Nem szólt hozzám, időt hagyott nekem arra, hogy felemésszen a dolgokat és az agyam is felfogja azt, ami velem történt. Ebben az egy hétben több dolgot is elvesztettem. Újra annak a nőnek éreztem magam, akit annak idején Dominick feleségül vett és rettegésben tartott. Nem voltam más, csak egy sérült rongy darab, ami többé nem forrhat össze.
Owen olvasott bennem. A fejét csóválta. Volt, mikor leült, és olyan is volt, amikor csípőre helyezett kezekkel sétált. Nem közelített, hiszen tudta, hogy félek, hogy senkit nem engednék magamhoz közel. Féltem? Rettegtem. Rettegtem a történtek óta. Még mindig éreztem a durva érintéseket és az erőszakot, amit ellenem próbáltak elkövetni. Nem erőszakoltak meg, nem bántották a nőiességem, de a történtek nekem felértek egy erőszakkal is. Nem tudtam, ki hogy él át egy traumát, de ennél rosszabb érzést elképzelni sem tudtam. Folyamatosan vert a víz, minden neszre és apró hangra felkaptam a fejem. Tudtuk, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy befogadjam a történteket. Mert nekem nem volt könnyű. Taylor eltűnésével pedig minden reményem elszállt. Owen órák óta próbálta elérni a parti őrséget, hogy nézzenek körül, hiszen eldöntötte, hogy Taylor a tengerben van.
Ő is reménykedett és küzdött azért, hogy legjobb barátját megtalálja.
Miután Owen sikeresen elérte a parti őrséget, bemutatkozott, elmondta a pozícícíóját és részletesen beszámolt a történtekről. Egy pillanatra megnyugvást és reményt láttam a szemében, hiszen bólogatva mosolyt erőltetett magára. A hallottak alapján egy mentő csapat Taylor után ment. Én is csak fohászkodtam és reménykedtem abban, hogy időben megtalálják. A tenger nagy úr. Nem tudni, hogy mit rejt a mélye és milyen vizekre visz. Én pontosan egy kilátástalan, kék színű pokolnak hívnám. Miután Owen bontotta a vonalat, bólogatva felém pillantott. - A parti őrség keresni kezdte. Értesítenek, ha találnak valamit.
A kijelentésére csak a fejemet csóváltam, hiszen még mindig nem jutott el az agyamig az, hogy Taylor a tengerbe zuhant. Miért? Miért védett ennyire? Nem így kellett volna történnie!
- Még mindig nem fogom fel - motyogtam magam elé. Forró könnycseppek csöpögtek a szememből és a sebes arcomat mardosták. - Belehalnék, ha valami történne vele - lassan pillantottam Owen felé, aki fáradtan és elkerekedett szemekkel az infúzió felé bökött.
- Pihenj. Nem sokára hat a nyugtató és aludni fogsz.
- Te mégis hogy lehetsz ennyire nyugodt?
Az ajtó felé sétált, de fekete egyenruhában megállt, majd teste mellett ökölbe szorította kezét. A fejét lógatta. Vele eddig még nem beszéltem, ezért kicsit furcsának hatott a pillanat. A válla felett felém pillantott. Találkozott a tekintetünk, majd a fejét csóválta. - Muszáj nyugodtnak lennem. Nem eshetek szét. A legjobb barátomról van szó. A testvéremről. A társamról. És pont ez miatt kell erősnek maradnom. És te is maradj erős - mielőtt kilépett volna, keresztbe fontam a kezem.
- Mi lesz holnap? - motyogtam könnyeim között.
Másnap reggel egy olyan helyre vitt, amire én nem számítottam. Szívem szerint Taylor lakásán lennék, de az elrablóim pusztításai és az emlékek miatt Owen egy olyan helyre vitt engem, ahol senki sem talál rám. Belvárostól öt kilométerre található, enyhén zsúfolt tengerpart szakaszán állt Taylor nyaralója. Egy hófehér, két emeletes ház. Elegáns, fekete korlátos erkéllyel, sötétkék cserepekkel és szintén kék színű verandával. Mosolyt erőltettem magamra, amikor a fehér terepjáróval ráhajtott a tömény homokra, majd néhány fűszál csomó társaságában leállította az autót. A ház magányosan állt. Azonnal a szívemhez közel éreztem, hiszen tudtam, hogy Taylor tulajdona. Az övé. - Taylor akarta, hogy ha megmenekülsz, akkor ide hozzalak. A nyaralóról senki nem tud - suttogta, majd kormányra helyezte a kezét és lesütötte a szemét. Furcsa volt így beszélni róla. Mintha mindenki tudná azt, hogy már nincs köztünk. Nagy csend telepedett ránk. Csak a tenger hang zöreje, a hullámok susogása és a közelben repülő zaja törte meg a csendet. Sok könnyem kifolyt, de valamiért úgy éreztem, hogy ez lesz a szívem helye.
A tenger...
A hullámok...
A fehér, kék cserepes ház...
- Ez itt mind Taylor. Igaz? - suttogtam könnyeim között. Tenyerembe temettem az arcomat. Zokogni kezdtem. Nem tudtam visszafojtani. Szétmart a tudat, hogy az új életem háta egy olyan tenger mellett van, ami elnyelte őt. Rossz érzés így gondolni, de ezen a helyen közel éreztem őt magamhoz. A ház mintha hivogatott volna. - Owen, találd meg őt! Szépen kérlek - suttogtam sírva. - Nem tudok nélküle élni.
- Megígérem, hogy mindent megteszek. Mindent - szorította meg a kezem, majd a kormányra csapott és hátra felé bökött. - Szedjük ki a csomagjaid - azzal a lendülettel kiszállt, majd én is követtem őt. Becsaptam magam mögött az ajtót és egyenesen a tenger felé néztem. Sírásra tartottam ajkam, hiszen csak most szembesültem azzal, hogy mekkora hatalmas, mennyire kilátástalan. Ritmusra jöttek a partra a hullámok, és azzal a lendülettel húzódtak is vissza. A hínár és a só illata az orromba szökött. Szabadság. Pontosan ezt éreztem. De milyen szabadság ez Taylor nélkül? Owen mellém helyezte a bőröndöt, majd átadta a kulcsokat.
- Te nem jössz be velem? - suttogtam magam elé. Owen összehúzott szemekkel pillantott a fehér ház felé. A szél ereje összeborzolta haját, ezért férfias kezével hátra túrta. - Kérlek...
- Taylor mindent eltervezett azon az estén, amikor elment érted. Arra is gondolt, hogy mi lesz akkor, ha valami balul sül el, és ő... - beharapta az ajka szélét. Nem fejezte be, inkább tenyerébe temette az arcát és a ház felé mutatott. - A lényeg, hogy írt neked egy levelet - bólogatni kezdett.
- Tessék? - böktem ki és újra sírni kezdtem. Maradék erőmmel elvettem tőle a kulcsot, majd a vastag homokban a ház felé sétáltam. Nem néztem vissza. Eleve olyan érzés volt, mintha tonna súlyt húznék a bokámmal. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben lezuhanhatok a mélybe. A kezem remegett amikor kinyitottam az ajtót és könnyeim között belöktem. A ház magányosan állt, a nappali mégis tele volt fehér, és sárga bútorokkal. Szőnyeggel, tükörrel, és fehér, hosszú függönnyel. Barátságos és tengerparti hangulata volt. A fehér színű falakon szörföt ábrázoló képek, és díszek voltak. Még csak most vettem észre, hogy az egész lényét kifejezte a ház. Az illata nem terjengett bent, de tudtam, hogy ő itt van. A legközelebbi dohányzóasztal felületén láttam egy fehér lapot. Mellette volt egy toll. Elengedtem a bőröndömet és számra helyeztem a kezem. - Istenem... - motyogtam, amikor lassan lesültem a fa székre és kezeim közé vettem a levelet. A levél tömör, mégis lényegre törő volt:
Freja!
Ha minden jól ment, akkor most a tengerparti házban vagy. Ha minden jól alakul, akkor egyszer megtalállak. Nem tudom, hogy mikor, de visszamegyek hozzád. Érted megyek és ebben a tengerparti házban fogjuk nevelni a gyerekeinket. Mert számomra a jövő nem létezik nélküled. Várj türelemmel és bízz abban, hogy minden úgy fog alakulni, hogy mi ketten együtt legyünk. És ha esetleg, máshogy történnek a dolgok, akkor annak úgy kellett lennie. Várj rám kicsim...de ha rossz hírt kapsz, ígérd meg, hogy nem leszel örökké szomorú. Akkor az azt jelenti, hogy nem leszek ott veled.
Még valami! Fogadd el Owen segítségét, mert jelenleg ő az egyetlen ember, akiben te megbízhatsz. Ne lökd el magadtól és ígérd meg, hogy nem fogsz miattam sírni! Mindegy, hogy történnek majd a dolgok!
Könnyes szemmel szorítottam mellkasomhoz a levelet és lehunyt szemmel megfordultam. Kifutottam az ajtón és megtorpantam a verandán. Owen ott állt és a fehér autónak támaszkodva, szomorúan nézett rám. Nem mondott semmit, csak közelebb sétált. Én is megindultam felé, majd sírva a karjai közé vetettem magam. Nem erre számítottam, de egy baráti öleléssel megsimogatta a vállam. Zokogva karoltam a derekát és sírva suttogtam. - Keresd meg őt! Szépen kérlek!