FREJA MEDWIN egész házasságát a túléléssel töltötte, hiszen düh problémákkal küzdő férje kiszámíthatatlan, és soha nem lehet tudni, hogy mikor telik be nála a pohár. Az ártatlan fiatal nő rettegésben él, de férje bántó karjai között elfogadta sorsát...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Nagyon köszönöm! - szép szolid sminkben és elegáns ruhában léptem ki az öltözőből. Miután elrendeztük a számlát, az összes készpénzem ráment, ezért most valóban pénz nélkül fogok elmenni a kávézóba, ahova elhívtak az állásinterjúval kapcsolatban. Az első és a legfontosabb az, hogy nem láthatják rajtam azt, hogy össze vagyok törve. Próbáltam kevesebb sminket felvinni az arcomra, de muszáj volt eltüntetni a lila sebeket és a monoklit. Pont a kórház recepciója felé tartó folyosón sétáltam, amikor váratlanul az a kedves pincérnő sétált felém, akivel a kávézóban találkoztam. Ő volt az egyetlen, aki látta rajtam azt, hogy valami nagyon nincsen rendben. Amikor megpillantottam a ragyogó szemét és a kedves mosolyát, majdnem elsírtam magam, hiszen úgy éreztem, hogy sok mindent köszönhetek neki. - Üdv! - mosolygott. - Gondoltam, hogy meglátogatom magát!
- Nagyon kedves - mosolyogtam. - Köszönöm, hogy gondoltál rám - helyeztem vállamra a mintás Prada táskát.
- Hogy érzed magad? - fürkészte az arcomat, hiszen már a kávézóban nem néztem ki túl jól. Néha az embernek muszáj hazudni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne Egyszerűen csak azért, mert nem lehet tudni, hogy mi történne utána. Talán a volt férjem rám talál. Talán elmegy a rendőrségre és körözést ad ki rám. Nem! Azt biztos, hogy nem tenné! Ezt leszámítva próbáltam a legkevesebb információt kiadni magamról.
- Nagyon jól vagyok! És hálásan köszönök mindent - fogtam meg a kezét. - A közelben kaptam egy nagyon jó munkát - mondtam el neki, hiszen ez részben az ő érdeme is. - Ha beválik és a közelben maradok, akkor találkozunk még - szorítottam meg a kezét.
- Úgy legyen, kedvesem - köszönt el, majd elsétáltam mellette és megigazítottam a fekete bélézeremet. A szökés közben kevés ruhát tudtam a bőr táskába nyomni, ezért nagyon megkönnyebbültem, amikor megláttam a sötétkék farmerem és a fekete blézeremet. Miután kiléptem a kórház üvegajtaján, hevesen dobogó szívvel megindultam a kávézó felé, amit a tegnapi hívás után egy cetlire írtam.
A kávézóban sokan ültek, az emberek pedig jókedvűen beszéltek. Az egyik letisztult, és kávé matricákkal ellátott ablak mellett egy gyereksarok volt. A vasútmintás szőnyegen kicsi csúszda, több színes párna és műanyag játékok voltak. Én csak szomorú mosolyra húztam az ajkam, és alhasamra simítottam a kezem. Baba! Volt egy babám. De nem voltam elég erős ahhoz, hogy kitartsak mellette. A szívem mélyén sejtettem, hogy miért ment el. Az a rohadék...még szex közben sem bánt óvatosan velem. Talán neki köszönhetem, hogy elment a baba. Talán a sors akarta így. Azt hiszem, hogy ezt már nem fogom megtudni.
Akkor kaptam fel a fejem, amikor az ajtón belépett egy középkorú hölgy és egy barna hajú, folyton vigyorgó kislány. A kislány hófehér fogai és csillogó zöld tekintete azonnal levett a lábamról. Fehér szoknyát és rózsaszín pólót viselt. Okosan fogta a hölgy kezét, akinek tekintete komoly és kimért volt. Sötétbarna haját szoros kontyban hordta. Fehér blúzt és fekete ceruza szoknyát viselt. Amikor felém pillantott, a szemöldökét felvonta és mondott valamit a kislánynak. Én lassan felálltam és az asztal széléhez álltam. Talán ezen a találkozáson múlhat az új életem. Alaposan végig néztem a kislányon, akinek kezében volt egy rózsaszín varázspálca. Hm! Azt hiszem, hogy most már tudom, hogy fogom magam belopni a szívébe. - Nagyon örvendek! A nevem...
