A város az éjszaka leplébe burkolódzott, és nagy pelyhekben hullott a hó. A téren kivilágított, óriási karácsonyfa tündökölt, aminek árnyékában kórus énekelt. Körülöttük gyerekek játszottak, hóembert építettek, míg az utcákat víg csengettyűszó és patkók dobogása töltötte meg. Három gyerek egy nagyobbacska hólabdát görgetett, míg egy annál sokkal hatalmasabb gömbbel, ami a hóember pocakja lesz majd egy szőke kisfiú küzdött. Egymaga feszült neki a hatalmas pocaknak, hogy a kijelölt helyére görgesse. Sieghard halkan nevetett a barátja igyekezetét látva, vidáman melléje sasszézott, hogy segítsen neki. Arnfried örömmel fogadta a segítséget, a többiekkel ellentétben az úrfit nem üldözte el. Ezúttal ketten feszültek neki a nagydarab labdának, Arnfried a hátával tolta, míg barátja két tenyérrel nekitámaszkodva próbálta kimozdítani beragadt pozíciójából a pocakot. Nemigen akart arrébb gurulni, mintha jót szórakozott volna a két gyerek igyekezetén. Aztán mikor megelégelte a játékot, olyan gyorsan gurult a helyére, hogy a gyerekek a földre pottyantak. Sieghard félig eltűnt hason fekve a vastag hórétegben, míg Arnfried a tomporára zuttyant és meglepetten pislogott maga elé. Ő volt az első, aki kettejük közül felnevetett, vidám kacagását hallva már az úrfi és a többi gyerek is nevetni kezdett.
Aztán a kacagás hirtelen elhalt, amikor az egyik utca felől hangos dobogás hangzott fel. Kíváncsian figyeltek, várták, hogy vajon mi fog felbukkanni az utcasarkon. Kisvártatva katonás díszlépésben érkezett meg egy seregnyi, óriási diótörő katona. Egyenruhájukon és aranyozott gombjaikon csak úgy csillogott az utcalámpák fénye. Az élen haladó kapitány a magasba csapta karját, a sereg megtorpant, de alig lett csend, amikor trombitaszó hangzott fel a semmiből. Egy másik utcán maga Käse jelent meg, hatalmas volt, mint egy ló, díszegyenruhát viselt ő is, akárcsak a mögötte felsorakozó többi rágcsáló. Sieghard félve elbújt barátja mögött, de nem is a két sereg, hanem sokkal inkább a két félszemű csendőr ijesztette meg őt. Egy harmadik utca sarkán látta meg a két férfit, az egyiknek karmolások nyoma futott végig bal arcán, a másiknak sötét monokli csúfította el bedagadt jobb szemét. A két csendőr sapkája alól ördögszarvak bukkantak elő, és a lábuk kecskepatává alakult, míg a kezükben fekete szigony tűnt fel. Aztán megjelent egy bibircsókos vén banya is, egy igazi boszorkány, aki seprűnyélen lovagolt és kacagásától megfagyott az ember ereiben a vér. Amikor a banya ott landolt a két ördög mellett, ismét felhangzott Käse seregének kürtje és a diótörő katonák is nekiindultak.
Hangos csörömpölés ugrasztotta ki Sieghardot a furcsa álomból. Ijedten ült fel az ócska matracon, kicsi szíve olyan hevesen dobogott, hogy majd' kiugrott a helyéről. Rémülten nézett körbe, ki is ment a fejéből, hogy a kis, dohos pinceszobában lett elszállásolva egy szőke fiú által. A házigazda nem sokkal előtte, a földön ülve morgott magában, majd belerúgott a felborult hokedlibe. A borzalmas csatazaj is tőle származott, amikor háborúba szállt a gaz székkel, aki olyan ádázul az útjába mert állni, hogy elkerülhetetlenné vált a párbaj.
– Reggelt! – szólt vidáman csengő hangon, majd felpattant a hideg padlóról. Sieghard végigmérte kis barátját, aki tiszta volt, szép ruhát viselt és még meg is fésülködött. Sehol egy folt vagy maszat, ami bemocskolta volna őt.
– Reggelt – biccentett kissé összezavarodva, majd ismét körbe nézett. – Hány óra van?
– Négy. – Az információ hallatán Sieghard elszörnyedt. – Az újságos fiúk ilyenkor kelnek, át kell venni a napilapokat. Nekem is mennem kellene, de nem fogok, mert téged haza kell vinni. Ha sietünk, reggelire otthon leszünk.
Az úrfi nem szerette volna lelombozni a lelkesedését azzal az információval, hogy ő reggel nyolc előtt nem szokott felkelni, pláne nem reggelizni. Arnfried túlságosan is izgatott volt, mintha olyan nagy kaland lenne, hogy haza vigye a barátját.
– Pattanj, indulunk – adta ki a parancsot a szőke. Sieghard bólintott.
Elrendezte gyűrött kabátkáját és ujjaival átfésülte a haját. A matracon mellette ott hevert a szőrmesapkája, érte nyúlt, hogy felvegye, de amikor fel akarta emelni, a sapka sokkal nehezebb volt, mint emlékezett rá. Nem tudta mire vélni a dolgot, így megrázogatta a fejfedőt. Minderre éles, visító cincogás volt a válasz, aminek halltán Sieghard ijedtében eldobta a sapkát. Arnfried a fejéhez kapta két kezét, amikor a fekete usánka nagyot csattant a földön, majd kisvártatva egy morcos Käse mászott ki belőle, aki cifra cincogás közepette megrázta öklét a báró úrfi irányába.
– Jaj, most nagyon dühös – sápítozott a szőke. – Nagyon, nagyon dühös...
– É-én igazán sajnálom – hebegett az úrfi megszeppenve. Még soha senki nem rázta feléje az öklét. Ő igazán nem akarta sem megbántani, sem ártani ennek a szegény patkánynak. De ki gondolta volna, hogy Käse az ő sapkájában aludt? A patkány még sértetten puffogott és kis öklét rázta, majd visszamászott a sapkába.
– Én igazán röstellem, kérlek... bocsáss meg – kérlelte őt a fiú. Käse puffogva ismét elő mászott, majd valamit cincogott, végül ráharapott a sapkára és visszavonszolta az usánkát Sieghardhoz.
– Még mindig mérges, de megbocsájtott szerintem – tolmácsolt Arnfried, de a patkány cifra cincogása egészen mást jelentett. A szőke megrázta a fejét, míg barátja behúzta a nyakát. – Nem, nem bocsájtott még meg. Ne morogj, Käse, Sieghard igazán nem akart bántani.
A patkány nem volt olyan biztos ebben, de végül megbékélt a helyzettel. Arnfried mellé kocogott, majd felmászott a lábán, míg be nem tudott bújni a kabátja alá. Sieghard sűrű pislogás közepette nézte, ahogyan az a hatalmas dudor végig mászik a barátja hasán, majd kidugja kis fejét a kabát nyakánál.
– Indulhatunk? – kérdezte Arnfried, amikor a patkány kényelmesen elhelyezkedett.
Az úrfi nem szólt semmit, jobb ha nem is szól, mert a végén még megsérti őket. Bólintott és felkapta szőrmesapkáját. Sietve követte a szőkét, aki leemelte a viharlámpát a falról és a kijárat fele indultak. A lépcsőt elérve most nem kapaszkodott bele Arnfriedba, felfelé menet csak nem fog elesni. Látta ahogyan a fiú fél szemmel feléje pillant, talán még egy pimasz kis vigyor is megbújt a szája csücskében, de nem tette szóvá a tegnap este történteket. A kis ajtót elérve megálltak, Arnfried eloltotta a lámpát, így a hirtelen sötét miatt Sieghard kissé megijedt. Félt a sötétben, néha szemeket látott felvillani, máskor furcsa hangokat hallott. Most is, alig aludt el a lámpa fénye, máris valami furcsa zajt hallott, mintha valaki a nyakába lihegne, bűzös, rothadó szagot érzett, amitől kirázta a hideg. Hiába volt kuksötét, látni vélte, ahogyan Arnfried hirtelen feléje pördült és zöld szemei felvillannak. Olyan ádáz tekintettel nézett el őmellette, mintha valakit meg akarna ölni. Sieghard összerezzent, amikor egy hideg fuvallat elsuhant a tarkójánál, a bűz eltűnt és a lihegés is abba maradt.
– Takarodj vissza a föld alá – morgott Arnfried a sötétben, majd kinyitotta a titkos ajtót. A kinti utcalámpák barátságos fénye beszűrődött az ajtót elrejtő kuka mögül. A fényt látva az úrfi ismét megnyugodott, most már nem bánthatta senki.
– A város tele van gonosz dolgokkal, ez egy fránya lidérc volt – szólt hátra a válla felett, majd óvatosan félre tolta a kukát és körbenézett. Senkit nem látott a kisutcában, így mégjobban félretolta a szemetest és kilépett a szabad ég alá. Sieghard követte őt, arcát csípte a fagyos, hajnali levegő. Arnfried gyorsan becsukta az ajtót és ismét visszatolta a kukát a helyére, majd átdörzsölte kezeit. Kabátja zsebéből egy lapos vászonsapkát vett elő és fejére kanyarintotta. Az úrfi követte a példáját és maga is felvette sapkáját. Nagyon hideg volt.
Hosszú utcákon sétáltak végig, valahol találkoztak egy kóbor kutyával, máskor egy macska surrant át előttük. Találkoztak egy munkába siető férfival és egy árva konflissal is, ahol a fogatos ló vastag takaróba bugyolálva sétált és húzta maga után fáradhatatlanul a kocsit. Talán hazafelé igyekeztek vagy éppen otthonról indultak el a hajnali órában. Az egyik sarkon egy hóember fogadta őket, szénből volt a szeme, az orra egy sárgarépa volt, míg a szája egy törött gereblye. Vígan mosolygott a hóember, fa karjában seprűt tartva, fején egy igazi cilinder díszelgett. Sieghard elmosolyodott, eszébe jutott az álma, amiben együtt építettek hóembert, aztán nagyot estek, mikor elgurult a pocakja.
– Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! – szólt vacogva.
Arnfried átdörzsölte felkarját, majd kezeit is összedörzsölte, mielőtt rálehellt volna fagyos ujjaira. A ház falának lapulva leskelődött, a felbojdult városiakat figyelte, több tucat csendőrt látott, és azt a szemüveges férfit, aki az este az úrfit kísérgette. Sieghard szíve összeszorult, amikor meglátta drága inasát, aki a szemét törölgette, amikor úgy vélte, senki nem látja őt. Holzmann szörnyen aggódott a kisfiúért, magát okolta, amiért felügyelet nélkül hagyta szegény gyereket. Az úrfi szeretett volna odafutni hozzá, megölelni, hogy semmi baja és igazán nincs miért aggódnia.
– Ha most odamész... akkor mi többet ne fogunk találkozni... – szólt suttogva Arnfried. Már nem hangzott jókedvűnek, már-már olyan volt a hangszíne, mint Braunfels bárónak, amikor tavaly fontos levelet kapott, amiből megtudta, hogy a nénikéje meghalt.
– Ezt honnan tudod? – kérdezett vissza értetlenkedve. A szőke vállat vont.
– Egy érzés, tudom, hogyha most elengedlek, akkor többet nem találkozunk. Én azt nem élném túl.
– Ezek komoly és kemény szavak egy nyolc éves szájából.
– Ha nem lenne komoly, akkor te sem vennél komolyan.
– Hát ti meg mit csináltok, pöttömök? – szólt egy idősebb fiú hangja, amire Sieghard ijedten ugrott egyet, míg szőke barátja csak pofákat vágott és hátrafordult.
Egy tízes évei közepén járó fiú állt mögöttük, zsebre vágott kézzel a házfalat támasztotta, nehogy az kidőljön a helyéről. Sötét szövetkabátjához szürke mellény és nadrág társult, lábait fekete, vaskos bakancs fedte, míg nyakát mohazöld sál ölelte körbe. Barna tincseit nagyrészt egy szürke, kockás sapka fedte el, amin megragadt a hó, akárcsak a vállain. Barna szemei pimaszul csillogtak és arcára egy sunyi mosoly kúszott. Sieghard csupán megszeppenve pislogott, amiért pöttömnek nevezte az idegen, míg barátja kiötölt egy jó kis tervet és hirtelen fityiszt mutatott a fiúnak.
– Visszahoztam az orrodat, Kóbor! Most találtam, bele volt ütve mások dolgába – tette hozzá pimaszul. Ezúttal Kóboron volt a sor, hogy fintorogjon egyet.
– Fogd be a csőröd, Arni, mielőtt nyakon hajintalak... – szólt figyelmeztetően, de a szőkét nem rémísztette meg. Arnfried válaszul kiöltötte a nyelvét és szamárfület mutatott a fiúnak, akinek kissé elálló fülei voltak. – Pimasz. De ide figyelj, ugye nem te forgattad fel a fél várost?
– Én biza nem forgattam fel semmit – vágta rá habozás nélkül. – Tiszta a kezem, ha felforgattam volna valamit, akkor biza koszos lenne és nem is kicsit – bizonygatta ártatlanságát, miközben megmutatta Kóbornak a szép, tiszta kezeit. Sieghard vitatkozhatott volna vele ezen a kijelentésen, de végül mégis csendben maradt, amikor az idősebb fiú gyanakvóan végigmérte őt.
– Téged keresnek, igaz-e?
– Mondhatni... – felelte halkan, amire Kóbor bólintott egyet. Nem lepte meg a tény, hogy az eltűnt úrfit pont Arnfried társaságában találta meg.
– Ide figyelj, Kóbor... szükségem lenne a segítségedre – vágott közbe a szőke sietve.
– Add elő. Mit forgatsz már megint abban a te tökfejedben? – kérdezett vissza a fiú, amiért cserébe kiérdemelt egy durcás pillantást.
– Mikor megy szekér a kastélyba?
– Tudtommal hétfő van, márpedig, ha hétfő van, akkor a zöldséges megy, ötkor indul a bolt mögül. Minek az neked? Netán két fej saláta közé akarod bújtatni az úrfit és becsempészni a saját kastélyába?
– Szerintem a fuvarozni szót kerested – helyesbítette ki őt Arnfried. Kóbor ezen jót mosolygott, míg szegény Sieghard elszörnyedve gondolt bele abba, hogy neki két fej saláta közé kellene bújnia.
– Egye fene, gyertek – biccentett egyet. Arnfried szemei felcsillantak, karon ragadta barátját és az idősebb fiú után lódultak.
Az említett zöldséges szekér láttán viszont Sieghard igencsak elbizonytalanodott, hogy talán mégis két saláta között fog kikötni, ugyanis a kocsi roskadásig volt pakolva ládákkal. Az viszont méginkább aggasztotta, hogy a két utcagyerek halkan sutyorogva beszélt. Kóbor ismét a falat támasztotta, mintha minden ház ebben a városban ki akarna dőlni a helyéről, és őneki szent feladata lenne támasztani őket.
– Úgy legyen – bólintott végül a fiú és kezet rázott a kis szőkével. – Figyelj a jelre – tette hozzá egy kacsintás közepette, majd lazán, zsebre vágott kezekkel elindult a zöldséges irányába.
– Mégis milyen jel? – kérdezte Sieghard bizonytalanul. Barátja melléje lépett, Käse halkan cincogott a kabátja nyakában.
– Azt majd meglátod. Ha megkapjuk a jelet, akkor halkan oda szaladunk a kocsihoz és felkapaszkodunk a két alsó rúdra. De aztán nagyon kell kapaszkodni, nem ám lepottyansz nekem félúton.
– Kapaszkodni fogok! – vágta rá a fiú elhatározottan. Arnfried bólintott, majd karon fogta kis barátját. Így álltak a sötétben, miközben az utca túloldalán beszélgető pocakos, bajszos kocsist figyelték, akit lefoglalt a Kóbor. Óráknak tűnő percek teltek el, a két gyerek idegesen várt, Arnfried erősebben megszorította Sieghard karját, amikor az idősebb fiú arca hatalmas grimaszba torzult. Kóbor akkorát tüsszentett, hogy még két sarokkal arrébb is ijedten szaladtak el a macskák, míg az az egy-két járókelő ijedten felkapta a fejét attól tartva, hogy egy bolond lakó kidobott egy szekrényt az ablakon. Ugyanis erre volt már példa azon a környéken, ahol a zöldséges boltja is állt.
A két kisgyerek szaladni kezdett, ez a tüsszentés volt a jel, amire vártak. Arnfried elől, Sieghard pedig mögötte lobogott, próbálva a lépést tartani a szőkével, de a futás még mindig nem az ő sportága volt. A szekeret elérve térden kúszva másztak tovább. Arnfried segített barátjának felkapaszkodni a bak alatti rúdra, és halkan a lelkére kötötte, hogy jó erősen kapaszkodjon. Sieghard bólintott és olyan erősen kapaszkodott, hogy ujjai kifehéredtek tőle.
– Isten önnel, bátyja, akkor holnap jövök – szólt Kóbor emeltebb hanggal, hogy figyelmeztesse a fiukat, indul a kocsi.
Sieghard elmosolyodott, amikor barátja is gyorsan felkapaszkodott a másik rúdra, ami a hátsó kerekeket kötötte össze. Olyan volt, mint az a furcsa szőrös lajhár, akiről képeket mutatott neki az egyik unokatesója, aki Berlinben az állatkertben látta ezt a furcsa lényt. De a mosoly hamar lehervadt az arcáról, amikor rájött, hogy ő is hasonlóan lóg most ott ebben az igencsak nevetséges pózban.
A pocakos kocsis alatt megnyekkent a szekér, amikor felült a bakra és ostorával odacsettintett a két fekete lónak. A kocsi megzökkent, majd nyekeregve elindult a macskaköves úton. Arnfried lekapta sapkáját és azzal integetve búcsúzott az utca közepén álló Kóbortól, aki csak nevetett, de olyan vidáman, mint soha eddig.
~˘~˘~˘~
Hans Christian Andersen: A hóember