A közeli erdőből az énekesmadarak dala mellett galambok turbékoltak és egy harkály kopácsolt a tölgyökön. Friss, harmatos fű illata terjengett a levegőben, a nap kezdte visszanyerni erejét az éjszakából.
Keletre, a kastélyt egy mohás kerítés választotta el a mező vadságától. A falap tetejére horpadt fémdobozokat és borosüvegeket állítottak, a nap villogva megcsillant fényes felületükön.
A lövész felemelte magaelé puskáját, megtámasztotta a vállán. Először hunyorogva belepillantott a célzóba, majd oldalra döntve fejét, felmérte az előtte álló célpontot. Puskát tartó kezét lejjebb csúsztatta a fán, ujjait megmozgatva rajta ellazította.
- A lábad is! - hangzott mellőle az utasítás. Ő oldalra sandított, majd le a cipőorrára. Sarkát elcsúsztatta a füvön, elegyengetve a talajt maga alatt és újra pozícionálta a fegyvert. Vett egy nagy levegőt, megmerevedtette karjait és meghúzta a ravaszt.
Egy jobb szélen lévő üveg pattant szét hangosan, zöld szilánkot szórva magaköré.
- Ez szép volt! Fejlődsz, Violett! - tapsolt elismerőn Garret, majd letette a széle mellett álló asztalkára kávés csészéjét, s felkapta saját fegyverét, egy revolvert. - Cseréljünk helyet.
- Nem is hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz célba lőni! - libbent a kávézó asztalhoz a lány. - Olyan, mint a bazári célba lövés!
A mellettük álló, második széken ülő gúnyosan felnevetett, majd elnémult. Garret és Olett aggódón összenéztek, majd társuk felé fordultak.
Marissa az elmúlt napokban kezdett teljese egy újságbéli fotókópiára hasonlítani. Hanyagul befont, fekete hajához azóta nem nyúlt, mióta ott járt, a fonat kezdett szétesni. A napközben hordott, színes ruháit is száműzte a gardróbjába, csak szövetingben, mellényben és nadrágban látta Violett mostanság, s ezzel aggasztóan kezdett híres bátyjára hasonlítani, Sherlockra. De nem csak öltözködésében válik azonossá a férfival.
A lány arca szürke volt, beesett, szemei alatt lila karikák sötétlettek, és Violett nagyon is jól tudta, miért kezd barátnője egy élő-halottá hasonlatos lenni.
Stanhel-nél tett látogatása nem csak Marát gyötörte meg, hanem mindenkit körülötte. Violett két napig próbálta nyugtatni és csitítani, mikor síráson kapta a lányt, a tetőn vagy a padlón ülve. De abban a két napban, legalább beszélt hozzá Marissa. Aztán, a harmadik reggelen nyugtalanító némasággal és nemtörődömséggel köszöntötte őt, s azóta alig eszik, alig szól valamit és alig él barátnője.
Mikor pedig szól is valamit, az a legkevésbé sem nevezhető megnyugtatónak Violett számára.
Ahogy elnémult a nevetése, újra felvette azt a szomorkás, ám érdektelen kinézetet, amivel eddig maga elé bámult.
Violett tett egy lépést felé, szólni akart valamit, valami felvidítót vagy biztatót, de Marissa megelőzte.
- Épp hogy csak súrolta az üveget, ha egy támadó lett volna, csak karcolást okoznál neki, ellenben ő már rég megölhetett volna. Ha egyszer már vesszem a fáradtságot, hogy lőni tanítsalak titeket, a legkisebb az lenne, ha odafigyelnétek mit csináltok és nem csak elröhögitek az egészet. - morogta, mintha mérget köpött volna rájuk és Violett még inkább sajnálta a lányt.
- Sajnálom Mari, a következő lövésnél megígérem pontos leszek! - erőltetett egy mosolyt az arcára Violett, és leülve Marissa mellé a lány kezére tette a sajátját. - Megígérem, hogy a tanításod nem lesz hiábavaló.
Marissa összevont szemöldökkel elhúzta a száját és a mező felé fordult.
- Tudom....- bólintott lefolytot hanggal. - Sajnálom.
Olett megszorította a kezét, majd figyelmét Garretre terelte.
Tudta, mennyire fájdalmas most ez barátnőjének, és hogy dühe nem rá irányul. A lány szíve vérzett és idő kellett neki, míg újra rendbe jön. Azt pedig, hogy megsértődjön, amivel csak szította volna Marissa önhibáztatását mindennél jobban el akart kerülni.
Nemsokára túlteszi magát, és minden rendben lesz.
- A bal felőlit célozd! - irányította inkább Garret figyelmét az egyik konzervre. - Az ott!
Az este volt a legrosszabb. Az éjszaka. A sötétség. Rettegni kezdett a lefekvés gondolatától, minden egyes nap, mikor el kellett oltani a gyertyát. A világot átveszi a sötét, az áthatolhatatlan fekete és megszűnik körülötte minden. A színek, a formák, az emberek. Nem marad más, csak ő maga. Ő és a gondolatai. Nem, nem is az éjszakától félt a legjobban.
Hanem a gondolataitól.
A "mi lett volnátol" a "mi lesz hától" és az állandó harctól önmagában. Két hang volt. Az egyiket ismerte, az a saját hangja volt, egy riadt, szerencsétlen, gyenge kis hangocska. A másik égette és kínozta és behatolt teste minden porcikájába, ahogy ontotta rá a szitkokat és az ócsárlásokat. Ahogy minden egyes éjszaka azt bizonygatta neki, hogy semmit sem ér, hogy senkinek sem kell, hogy egy csalódás és hiba az élete. Nem akart rá hallgatni, de nem tudta kiűzni a fejéből, csak napközben. Nappal mindig volt valami, amin elbíbelődhetett egy bizonyos fokig, ami megakadályozta a hang erősödését.
Este semmi.
Ahogy ott ült a konyhaszékén, és halkan fűzte a cipőjét a hálószoba ajtó felé pillantott. Violett már biztos alszik, a kutyákkal együtt.
Elszégyellte magát és újra előjött a viaskodás.
Megérdemli, hogy Violett ilyen kedves és türelmes legyen vele, mikor ő így viselkedik? Szabad lenne neki elfelejtenie Jesse-t? Szabad lenne neki bűntudat nélkül néznie előre? Neki volt igaza?
Tudta, hogy a válasz igen. Igen, igen, igen, de mégis ott volt. Ott motoszkált a sötétben. Hátul bökdöste a tarkóját. Mentőhálóként gondolt az igenekre, és oly kétségbeesetten kapaszkodott beléjük, oly buzgósággal, mintha az élete múlna rajta.
Megérdemlem, hogy szeretve legyek.
Megérdemlem, hogy igazam legyem.
Megérdemlem, hogy ne nézzek vissza.
...Vagy mégsem?
Olyan erővel hunyorított, hogy bele fájdult a feje is. Hirtelen ledermedt és pislogott párat.
"Most más gondjaid vannak Marissa." gondolta. "Elkell, hogy menj hozzá. Beszélned kell vele. Tenned kell a munkád, tenned kell a kötelességed és hidd el, minden rendben lesz."
Rántott egy utolsót a fűzőn, majd felkelt és a hálószoba felé vette ez irányt.
Violett az ágy szélén feküdt az ablakhoz fordulva, mellette a kutyák szuszogtak, elfoglalva az ágy nagyobb részét. Némán, hogy fel ne keltse az ebeket, becsukta rájuk az ajtót, s felkapva kabátját kiosont a lakásból. Hiába gyűlölte a helyet, ahová most menni készült, annyiért hálás volt, hogy egy darabig így elvonódik a figyelme. De semmi másért.
Most kifejezetten sokan voltak a kocsmában. Felfigyelt pár vöröst és feketét viselő bandatagra, de arányuk eltörpült az idegenek forgatagával. Elsétált némán a pult mellett, de David-nek nyomát sem látta, ami kellemetlen szorongást ébresztett benne.
"Ismeretlenek mindenhol." pillantott gyorsan magaköré.
Felsétált az emeletre, ám a szokásos félhomályt felváltotta a gázlámpák zöldes-sárga fénye, végig a folyosó mentén.
Úgy érezte, mintha egy teljesen idegen helyen lenne, egy rideg, veszélyes, számító helyen, ahol minden pillanatban a halál les rá.
Lackwood irodaajtaja előtt két lila bőrkabátos fickó állt, gallérjukat a tarkójukra simítva, eltakarták félig arcukat.
A bal szélső előre lépett és tenyerével megálljt intett a lánynak.
"Lecserélte az őröket is? ..Megint." villant meg szeme, mikor elkapta a fickó arcának vonalát. Ennek az újnak már nem bika képe volt, inkább hasonlított egy patkány hosszú pofájához.
Marissa mellkasa köré fonta karjait és az utasítás szerint némán várt. Egy percet, kettőt, aztán ötöt, tízet. Ahogy teltek a percek, úgy fogyatkozott a lány türelme is. Lassan olyan erősen szorította össze álkapcsát, hogy úgy érezte szét fognak törni fogai.
Végül, egy élethossznak tűnő idő elteltével egy koppanást hallott belülről a fán, mire a két őr arrébb lépett az útból és kinyitotta előtte az ajtót.
Marissa nagy levegőt véve belépett a jól ismert irodába, ahol mindig kedvet kapott embert ölni. Az asztal mögött ülő férfi alattomos vigyorából ítélve, ma sem lesz ez másképp.
- Drágaságom! Milyen rég láttalak! - köszöntötte Lackwood elégedetten hátra dőlve a székben. - Bár szerencsére nem annyira, hogy bármi járna utánna... - egy pillanatra megállt, kezét összekulcsolva az álla alá dugta és a lány reakcióját figyelte a kijelentésre.
Marissa lábában és hasában megfeszültek az izmok, de nem mert arcán bármiféle mozgást mutatni, így csak a nyelvét tudta a szájpadlására szívni.
"Légy te fölénybe! Ne engedd neki! Ne engedd senkinek!"
Helyette elnéző félmosolyt erőltetett magára és az előtte álló székre mutatott.
- Valóban sok teendőm volt mostanában, de itt vagyok. Leülhetek?
- Csak tessék! - bólintott a férfi és beletúrt lenszőke fürtjeibe. - Remélem jó hírekkel szolgálsz ma nekem. Elég szép napom volt, és kellemetlen lenne, ha elszomorítanál a kudarcaiddal.
Amennyire vágyott a férfi kellemetlenségeire, tudta, ő is pórul járna vele.... Így még nem...
- Az emberük. Akinek a megkeresésével bíztak meg, hogy megmutassam odaadásom a bandáért. - kezdte, a jobb oldalt álló polcon sorakozó könyvek gerincét olvasgatva.
- Griswold kisasszony...? - tudakolta Lackwood türelmetlenül dobolva az íróasztalon.
- Halott. - fordult Mara a férfi felé. - Holtan találtam rá. Valószínűleg ellenállt, vagy összetűzésbe keveredett a felvigyázóival és... Ő húzta a rövidebbet.
Martyn Lackwood maga elé meredt a falapra, beharapta ajkát, ujjai dobogása még gyorsabbá váltak.
- Halott? - motyogta maga elé. - Hogy-hogy halott?
Marissa tanácstalanul megvonta a vállát.
- Sajnos nem volt lehetőségem kikérdezni az őreit. - Látva a férfi növekvő dühét, és hogy nem sokára elpattan benne valami, gyorsan hozzátette. - Ám megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet. A hulla megvan, még mindig ott hever a fűrésztelepen, ahol felvigyázták a munkáját. Mivel élve, vagy holtan akarták,- bár az első mód lett volna nekik a legmegfelelőbb, a holttestét eltudom vinni nekik bizonyítékként, hogy én mindent megpróbáltam. Ám törekvéseim ellenére, már nem tudtam időben odaérni.
- Így sokkal nehezebb lesz az egész. Kétlem, hogy így megbíznának benned. - mondta halkan a férfi, a hangja remegett. Marissa nyelt egyet.
- Még mindig tudok mást is ajánlani nekik. Tudni fogják, hogy képes vagyok a feladataik elvégzésére.
- Csak azt fogják látni, hogy képtelen voltál a feladat elvégzésére! - csattant fel Lackwood.
- Látni fogják odaadásom, a banda ügyéért, mivel felajánlom, hogy elsimítom nekik az ügyet. Bármi elvarratlan szálat.
Lackwood felugrott a karosszékből és az asztalra csapott.
- Hónapokkal hosszabbítottad meg nekem az egészet! -ordította.
- Időt nyertem magam számára, hogy még elkötelezettebbnek láttassam magam! - vágott vissza Marissa visszafogottan, lent tartva hangerejét.
- Rohadtul nem érdekel, hogy elkötelezettnek látnak téged vagy nem. Engem a banda érdekel! Mégpedig most! - morogta elsötétedő tekintettel. Marissa minden izma, minden idegsejtje megfeszült és készenlétet riadóztatott. - Azt ajánlom piszkosul igyekezz megszerezni nekem a vezetését, különben újabb komplikációk léphetnek fel a kapcsolatunkban!
Marissa érezte tarkóján a verejtékcseppeket végig csurogni. Soha többet nem lesz olyan. Inkább meghal, de még egyszer nem!
- Meglesz a Feketeviperák vezetősége. - válaszolta halkan, próbálva elrejteni hangja remegését. - Ígérem!
- Jó. - sóhajtott a férfi lehunyva szemét. - Jó, nagyon jó. - újra beletúrt hajába, majd felkelve székéből a lányhoz sétált. Marissa felegyenesedett a székben, megragadva a karfákat. Mintha tűző vasat emeltek volna felé. Vagy mintha egy mérges kígyót tartanának az arcához, olyan érzést keltett benne a férfi közeledése.
- Számold meg jól a lépteidet drágaságom. - duruzsolta, ahogyan elkapta a lány állát és maga felé emelte. - Úgy hallottam még mindig fent áll annak a veszélye, hogy a fenyegetésem igazzá válhat.
Összeszorította a száját, Marissa fájdalmasan hunyorított.
- Ha Stanhel nem volt rá megfelelő, hogy egyes dolgokba bevezessen, én még itt vagyok, hogy véghez vigyem.
Lackwood szája undormányos mosolyra görbült, ahogy pár pillanatig még markában tartotta a lányt, és az arcát vizsgálta. Marissa összeszorította szemeit, hogy ne láthassa, hogy fél.
Mert igenis félt. Félt ettől a helytől, félt ettől az embertől és félt a fenyegetéseitől, hogy megvalósítja őket.
- Elmehetsz. - engedte el hirtelen a lányt visszafordulva íróasztalához.
Marissa kissé előrehanyatlott, megkapaszkodva felhúzta magát a székből és munkáltatóját figyelve kiaraszolt az ajtóhoz.
Eddig milliárdszor gondolta el, és fogadta meg magának, ezt az undormányos féreget darabokra szaggatja, szétzúzza, tönkreteszi, mielőtt kínjai végén megöli, de a lépcsőn lefele menet még egyszer megesküdött magának.
Akár jól sül el, akár balul.
Akár épp bőrrel megússza, akár a saját vesztét okozza ezzel.
Martyn Lackwood-ot semmivé teszi.