-Őrültebb vagy, mint hittem, hogy ilyesmivel próbálkoztál! -csattant fel Crowley Lenshez bandukolva a még mindig rá támaszkodó angyallal az oldalán. A szőkeség elnyomta magában a kényszert, hogy kínos mosolyban törjön ki, helyette halálosan komoly ábrázatot erőltetett magára.
-Crowley... Érezted, hogy mekkora erő van benne? -tudakolta fürkésző szemekkel. A démon gyanakvón vörösbe fordította a szeme fehérjét, de aztán beletörődve, hogy semmi furcsát nem lát a Winchester lányon, hosszasan kifújta a levegőt.
-Igen és minél távolabb vagyunk tőle, annál biztosabb, hogy túléljük!
-Ekkora erővel, ha mellénk állna, legyőzhetnénk Lucifert, de legalábbis lassíthatnánk! -vágta rá a halandó oly mértékű csalódottságot megütve, hogy még Thor is nyelt egyet a hallatán. Crowley viszont túllépve a meghökkentségén, fedőn nézett le a lányra.
-Soha ne bízz démonokban és egyelőre örüljünk annak, hogy nem áll Lucifer mellett! -kétség sem fért hozzá a jelenlévők szemszögéből, hogy a diskurzus melyik fél igazáról tanúskodik, mégsem vágtak közbe, mikor Lens fellebbezni készült.
-Benned megbízom és épp ez a lényeg, ha mellénk állt volna...! -kezdett magyarázatba vadul gesztikulálva a kezeivel mellé, de Crowley szavai hamarost visszatérítették a józanész útjára.
-Rá is fizettél, nem igaz? -Lens amint lesütötte a tekintetét, aztán újra felnézett, ismét az égbolt kékjét kölcsönzött íriszeivel meredt a vele szemben álló démonra. -Csak egyszer tanulj belőle, nagyon kérlek! -a lány bólintott, nem látta értelmét tovább vitázni ezen a halott ügyön, jobban zavarták a szörnyeteg utolsó hozzájuk intézett szavai.
-Legalább azt már tudjuk, hogy mindenki élve bejutott... -mondta végig nézve a társaságon, majd fennhangon elmélkedett tovább, de így sem jutott zagyva beszédnél tovább. -Boszorka... Miféle szelencét kell keresnünk? -vállvonásnál és tanácstalan tekinteteknél többet senkitől sem kaphatott, hát nem is kutatott tovább, inkább javaslatot tett. -Hülyén hangzik, de azt javaslom, váljunk szét és fele csapat keresse a többieket és a szelencét, a másik pedig Odint és a kicsit. -a pillanatnyi, de annál frusztrálóbb csendet végül a villámok ura törte meg.
-Nem... -mondta egyszerűen. -Igaza van! Annak semmi értelme, hogy mind egyirányban kavarogjunk. Minél előbb ki akarok jutni innen, ahogy szerintem mindannyian. Ez a leggyorsabb módja. -a szavalatát egyetértő pillantások követték, mire az egykori démonkirály adta meg a kezdőlöketet a csapatrabomláshoz.
-Akkor osszuk fel! -Lens egyből a számára ismeretlen nő felé fordult és igyekezett nem tolakodó módon feltenni a kérdéseit vele kapcsolatban.
-Hogy van az angyal? -Crowley megvonta az üresen maradt vállát, de az angyal megemelte a fejét barnás zöld szemei pedig a halandóéba fúródva tanúskodtak a szavai igazáról.
-Sokkal jobban, mint voltam... -Lens mosolyogva biccentett a hír hallatán, majd bátyjai anyja felé fordult.
-Mary? -a nő a fejét rázta.
-Kutya bajom... -felelte és látta, hogy a fiatal lány ezt is vidáman nyugtázta, majd körbe tekintet a jelenlévőkön és kinyilatkoztatta az elhatározását.
-Rendben. Akkor menjetek négyen, mi elleszünk így, mint eddig. Beliál miatt nem kell többé aggódnunk, de legyetek résen, nem ő volt az egyetlen veszélyes alak itt... -ecsetelte, de Crowley idejét látta közbe szólni valami félcsípős megjegyzéssel karöltve.
-Ne félj, babám, felvilágosítottam őket. -ám mialatt a többiek néhány röpke szót váltottak egymással a többiek jóllétével kapcsoltban, Lens Tabrissal próbált beszélgetést kezdeményezni. Zavarta az angyal jelenléte, mert nem vehette biztosra, hogy Beliál hozta őt ide, márpedig, ha más démon is volt hasonló képességekkel, mint az a félig angyal, akkor nagyobb veszély leselkedett rájuk, mint azt valaha képzelte. Nem kertelt, egyszerűen rákérdezett hát:
-Ne haragudj, de Beliál a kegyet tőled szerezte? -az angyal kissé megtörten vizslatta a talpuk alatti földet szorosabban kapaszkodva a démonba mellette. Szégyent és fájdalmat érzett az emlékektől, amit az a szörnyeteg tett vele és alig jutott szóhoz. Mikor viszont megtalálta a hangját, szakadozva sorolta csupán a szavakat.
-Sosem vette el az egészet, mindig csak kis darabokat... -azonban látva az aggodalmat a Winchester lány szemében, sietve egy erőltetett mosollyal hozzátette: -Még néhány nap és teljesen felépülök. -Lens habár nem úgy nézett ki, mint aki az utolsó frázis bármely betűjét is elhitte, mégis belenyugodva sóhajtott.
-Rendben... Legyetek óvatosak! -kérte aggodalmas, kerek szemekkel. A csapat tagjai egyöntetűen bólintottak, aztán a két további járat közül elindultak azon, amelyik kelet felé vezetett, már ha a pokolban hihet az ember az égtájaknak.
Nagyjából néhány méterre lehettek a háromfős csapattól, mikor Lens, mint akit utolért az úgy nevezett aha-élmény a démonkirály után kiáltott.
-Crowley, várj!- Crowley Thorra bízva az angyalt szapora léptekkel indult meg a felé közelítő Lenshez, akivel így fél úton, tehát éppen hallótávon kívül esve mindkét csoporttól találkozott. A lány lábújhegyre ágaskodva színpadiasan átkarolta a nyakát és miközben a démonkirály kezei a derekára kulcsolódva viszonozták a nemvárt gesztust, a lány a füléhez hajolva olyan feltűnés mentesen súgta a szavakat, ahogy csak bírta, hiszen Rowenának tett egy ígéretet és mindent megtett, hogy be is tartsa azt. - Ne bízz Maryben, esélyes, hogy ő ölte meg Bennyt és eltűnt a Colt... -Crowley arca megrándult, s hogy ezt senki ne vegye észre, a szőkeség hajába fúrta arcát, amivel gyilkos pillantásokat zsebelhetett be a félistentől. Talán a tudatra még kedve is támadt játszadozni egy keveset, ezért mikor már gyanúsan minden szem rajtuk függött, kissé eltávolodott a lánytól és egyenesen a kékségeibe bámult, miközben két tenyere közé fogta az arcát. Lens Meglepetten fogott rá a démonkirály kezeire, de nem tudott elég gyorsan reagálni, mert a következő pillanatban a férfi szájon csókolta. Hosszan és olyan szenvedéllyel, hogy a lány belenyögött volna akkor is, ha nem ellökni akarja a démont magától. Aztán az egész csak úgy véget ért. A fiatal vadász pedig értetlenül bámult a vöröslő szemekbe, mikor Crowley fél kézzel megsimogatta az arcát és jólesőn felkacagott.
-Én is aggódtam érted, kedvesem. De most már jobb, ha indulunk, nem üdülni jöttünk ide. -a végső szavakat szigorral fűszerezte és komoly kötelességtudat bujkált az előtte lévő játékosság fölé furakodva.
Aztán a döbbenetében lefagyott halandót hátrahagyva visszatért az angyal mellé, akinek az arca sokkal szomorúbbnak látszott, mint ezelőtt, bár lehet, hogy csak a gyertyák fényében táncoló árnyak túlozták el a kifejezését. Crowley ebben reménykedett, mikor újfent átvetette a válla fölött a még gyengén reszkető kart, hogy ezzel nyújtson támaszt neki.
Mikor a kvartett távozott, Lens még sokáig nézett utánuk a nyakát nyújtogatva az alagút veszélyt hordozó árnyai közt, mígnem a kanyarodás már akárhogy nyújtózkodott utánuk, eltakarta a látványt, így őt magát megfosztva a bámészkodás céljától.
Végül már hallotta azt a hangot, amire még a vaksötét folyosón várt. Jack lejelentkezett végre, Leni érezte, hogy ott van és némán vár. Rá várt, hogy beszédbe kezdjen, olyanba, amelyről mind a ketten tudták, mit fog feltárni a másik.
-Az az alak nincs Luciferrel, de az nem azt jelenti, hogy nem fog nekünk ártani, ha újra belefutunk... -elmélkedett a lány, mire a paca arcú egyetértő bólintások sorozatát zúdította rá a karjait összefonva a mellkasa előtt.
-A számból vetted ki a szót. -Lens arca kívülről és belülről is kifürkészhetetlenné vált. Olyan volt, mint aki minden téren elveszett a gondolatai szökőárjában és hiába tud úszni, innen már nem képes kitörni.
-Veszélyes, vagy sem, kénytelen leszek rájönni, hogyan hívjam elő azt a valamit, amivel legyőztem Beliált. -ismerte be a másik nagy örömére és önmaga nagy riadalmára.
-De ezt már tudtad, épp úgy, ahogy én is. -felelte a férfi és valahol mégis csak büszkeséggel töltötte el, hogy képes volt meggyőzni a lányt.
-Viszont most éreztem is valamit... -vallotta be a szőke és visszagondolt rá, mi zajlott le benne, mikor Malebolgia megjelent. Látta az életét hajszálon függve leperegni. Azt a mértékű rettegést semmihez sem tudta volna hasonlítani és akkor, ott érezte, hogy megváltozik benne valami, valami, ami nem fél, de legalábbis nem válik tehetetlenné a rettegéstől. -Döntöttem. -határozta el magát, de azért Jack még gyanakodott.
-Ez mind szép és jó, feltéve, hogy képes vagy végig csinálni. -aztán a lány arcába hajolt és úgy akart biztosra menni. -Képes vagy? -Lens félre húzódva vállat vont.
-Majd elválik. Jobb előbb, mint később. -a gondolataiból pedig azon szent pillanatban zökkentették ki az idő közben mellé sétált Peter őt szólongató szavai.
-Huh? -kérdezett vissza, mert nyilvánvalóan lemaradt arról, amit a fiatal fiú mondandóul szánt neki. Peter a kezébe nyomta az érmét, amely így visszakerült az eredeti tulajdonosához. Lens meglepetten kereste a választ a fiú szemeiben, mire ő kissé szégyenlősen hozzátette:
-Inkább legyen nálad... Az az alak veszélyes volt... Nem lett volna szabad közel menned hozzá. -Leni kissé mérgesen, de valahol megértve a gyerek aggályait próbálta megmagyarázni az álláspontját.
-Nem akart ártani nekünk... Talán... -de a fiú számára lényegtelen volt, mit akart mondani, egyszerűen lezárta a beszélgetést ennyivel:
-Nyugodtabb vagyok, ha az nálad van... -Lens behunyt szemmel bólintott, majd elindult a fiú és a félisten után. Tudta, hogy minden sarokban veszély leshet rájuk éles karmokkal és fekete szemekkel, de képtelen volt erre összpontosítani, mert egyre -másra az járt a fejében, miféle boszorkáról beszélhetett Malebolgia. Pandora jutott eszébe, már csak a szelence miatt is, de valahogy mégsem akart összeállni a kép kerek egésszé. „Mi köze lehet Pandórának a pokolhoz?" De akárhogy erőlködött semmi ép ésszel felfoghatóval nem sikerült előállnia. Annyira elveszett a talányokban, hogy sokadjára sem reagált a félisten egyre csípősebb megszólításaira.
Nem is csoda, hogy a férfi azt hitte, a lány szándékosan nem felel neki. Türelmetlenségében finoman meglökte a vállát, tényleg csak annyira, hogy felhívja magára a figyelmet és habár Lens felnézett rá kissé esetlenül megtorpanva, minekutána nem tudta, mire kellene válaszolnia, csendben várt, hogy az áz megismételhesse a kérdését.
-És még én vagyok a gyerekes! -jött a fekete hajútól epésen. Lens értetlenül ráncolta a homlokát. -Ha azt hiszed büntetsz a hallgatásoddal... -kezdett bele a férfi, de a szőkeség nem volt olyan hangulatban, hogy az alaptalan vádakozását hallgassa, ezért hasonló stílusban vágott vissza.
-Az túlzottan a te szinted lenne, nem? -Loki méregtől elfúló hangon vörös derengéssel a zöld szemeiben sziszegett, mint valami támadni kész kígyó.
-Az apád halott. Nem fog visszatérni! -Lens sóhajtva realizálta, hogy a férfi, ahogy manapság az elég gyakran előfordult, természetesen megint félreértette, azonban, ha már témánál voltak, gondolta, nem fogja kikerülni. Előbb vagy utóbb úgy is sort kellett volna keríteniük rá.
-Kérlek, mondd, hogy ezt a nornák árulták el neked! -incselkedett szarkasztikus élt megütve.
-Nem... -sóhajtotta a férfi, majd, habár együtt tudott érezni a lánnyal, nem akarta, hogy lehetetlenségeket kergessen, ne adj' Isten még az életét is kockáztassa értük. -Mégis mit gondolsz, mennyi ideje volt már itt? -vetette fel kissé talán hevesebben is, mint szerette volna, de Lensnek, mint mindenre, erre is volt válasza.
-Beliál azt mondta...
-Nyilvánvalóan hazudott! -vágta rá a félisten. Lens lesütött fejjel igyekezett megőrizni a hidegvérért. Sem a hangját nem emelte fel, sem a fejét. A földet mustrálta, amin éppen jártak, miközben alig rebegte a szavakat.
-A fejedben volt... Az egyetlen, aki jelenleg hazudik nekem, te vagy! -nem vádolta a férfit, szárazon mondta, mintha meghazudtolhatatlan tény lenne, mire Peter döbbenetére Loki megragadta a lányt és a vállainál fogva szembe penderítette magával, majd jobb kezével megemelte az állát, hogy fenntarthassa a szemkontaktust.
-Az az izé... Az. nem. ő. volt. -minden szót tagoltan ejtett ki, mintha szuggerálná a lányt velük, viszont dühösebb lett, mikor a szöszi ráfogva az állát tartó kézfejére lerázta magáról az érintését.
-De Maryt felismerte... -ez a tudat pedig, akármit is gondoltak, cáfolhatatlanul igaznak bizonyult. Emiatt pedig egyszerűen lehetetlennek látszott meggyőzni a halandót az ellenkezőjéről. Loki megelégelve a dolgot vágta oda neki a következőt:
-Azt hittem már nem vagy olyan ostoba, mint annakidején... Ha minden ilyen trükknek naivan bedőlsz, akkor tudod mit? Meg is érdemelted, amit Beliáltól kaptál! -Lens eleinte arra gondolt, hogy bármennyire is fájó elengedi a füle mellett, mert tudta, hogy az áz nem azért mondta ki, mert ártani akart neki, éppen ellenkezőleg, de esélyt is látott a veszekedésben. Tudta, hogyan hozza felszínre Loki legrosszabb énjét. Ez is közös volt bennük, még a purgatóriumban sok mindent titkoltak el egymás elől az életüket illetően, pont azért, mert tudták, hogy a másik képes azt úgy felhasználni, hogy amellett nehéz volna megőrizni a hidegvérüket.
Most azonban Lensnek éppen erre volt szüksége, hogy kísérletet tegyen.
-Tudod, mit mondj! -türelmetlenkedett Jack is, aki ezúttal nem szándékozott háttérből figyelni az eseményeket, főleg, mivel érezte, mire készül Lens.
-Ez igazságtalan lenne! -futott át a szőkeség agyán, de Jack szigorral szólt rá.
-Elő akarod hívni, vagy sem? -még utoljára körbenézett a sárga sziklafalak és a poros föld közt, hogy kibúvót találjon.
-Talán nem kell életveszélyben lennem hozzá... Talán... -próbálkozott, de legbelül, akár csak Jack, tisztában volt azzal, hogy nincs más lehetősége.
-Most, vagy soha! -buzdította az arc nélküli férfi. Lens szomorúan a szeme sarkából Lokria sandított, aki fújtatva haladt mellette.
-Gyűlölöm, hogy ezt tesszük vele! -és a gondolataiban valósággal sikoltott az idegtől. Jack a fejét csóválta.
-Mintha nem tudnám... -mondta és Lens akkor úgy formálta a szavakat, mintha már jóideje a félisten arcába kívánta volna vágni őket.
-Vigyázz, mit mondasz, mert sosem tudhatod, melyek lesznek az utolsó szavaid hozzám! -mikor a férfi, aki már feladta, hogy választ kapjon a lánytól döbbenten, kerek szemekkel bámult oldalra, Lens csak tetézte a bajt a folytatással. -Azt hiszed én nem tanulok, de te vagy az, aki az édesanyád után sem tanultad meg, hová vezet ez a gőgös odamondogatás. -Lens arca égett, miután mindezt az áz szemére vetette és a csattanás még sokáig vízhangzott a kihalt járatban csengést hagyva a lány fülében, ahogy lassan visszafordította oldalra billent fejét és jobb kezét a vörös bőrfelületre szorította.
-Kérlek, hagyjátok abba! -könyörgött Peter, mikor realizálódott benne, hogy a félisten koránt sem tette még túl magát az indulatain, ahogy Leni üveges szemekkel bámult őrá.
-Abba fogom, amint megtanulta a szajha végre, hogy kivel beszél! -azzal pedig újra lecsapott. A jobb keze egyre közelített a lány arcához, ő pedig mintha az egészet lassításban élte volna meg. A világ minden apró rezdülését érezte abban a pillanatban és tudta, hogy közel jár ahhoz, amit akkor vélt érezni, mikor Beliállal harcolt. A bal kezét felemelte, de nem az arca elé vonta, ahogy az várható lett volna, hanem a félisten csuklóját kapta el vele, ezzel pedig le is fékezte annak támadását.
Míg az áz próbálta feldolgozni, miért is nem mozdul a keze, amin olyan erős szorítás ült, amilyet emberrel szemben sosem érzett még. Döbbent bénultságában Lens a jobb kezét ökölbe hajlította és úgy lendítette a férfi mellkasához, hogy az egészen megtántorodott.
-Ha én szajha vagyok,- kezdett rá szokatlan magabiztossággal, mégis nyugodtan, mint aki csak tényeket elemez, -akkor te meg egy kurvapecér... -az áz ajkai elnyíltak, látta azt az idegenséget a nő szemében, amelytől úgy rettegett és az a mosoly, amit villantott felé... Az életét tette volna rá, hogy a halandó nem képes így játszani az arcizmaival és a szavak, amik elhagyták a száját csak jobban alátámasztották, hogy aki előtte áll, az nem az a lány, akiért meghalt volna, ha kell. -Sigyn vajon mit szólna ehhez? -és a mosoly nem tűnt el, akkor sem, amikor Loki dühében fokozatosan erősebb támadásokat vitt be, amelyeket a lány nem volt képes kivédeni. Mégis mosolygott, pedig vér csorgott le a szája sarkából mind két oldalon a mellkasát ért ütések miatt. Az utolsónál pedig egészen hátrazuhant, ha Peter nem lő hálót mögé, a lány mindenét összetöri a fallal való találkozásakor. Így viszont csak lerázta magáról a háló néhány a vállára tapadt cafatát és öklével letörölte a vért az arcáról feltápászkodva a földről, ahová féltérddel érkezett.
-Ezzel akarod felhozni? -hallotta meg Jack kíváncsi mély basszusát a fülében. Nehéz volt megállnia, hogy hátra forduljon leellenőrizni, amiről tudta, hogy lehetetlen, hogy az elmosódott arcú férfi mögötte áll.
-Egyszer már működött, meglátjuk... -felelte, majd futva lendült a félisten felé. Talán már nem tudta megtántorítani, de azért minden ütéssel célba talált, még ha a másik mérföldekkel erősebbnek is bizonyult nála. Lens pedig, hiába a férfi minden támadása, csak nem akart megállni, vagy egyáltalán jelét mutatni annak, hogy fárad, vagy nem bírja tovább, úgy küzdött, mint egy fékevesztett vadállat. Küzdött, amivel csak érte az ázt, hol a fogát, hol a körmét mélyesztette bele, mert tudta, hogy noha közel jár, ez még távolról sem az a szint, amit akkor érzett a magáénak, mikor a féldémon fölé kerekedett. Mindez pedig azért maradt így, mert az asgardi nem vetett be több erőt ellene a szükségesnél, végtére is nem akarta kioltani az életét, pusztán a dühét kívánta levezetni rajta.
Mikor újabb csapást vitt volna be a szőke hasa tájára, a pók fiú elkapta a karját és minden erejével megszorította, miközben a félisten lassan, dühtől ittasan ráemelte a tekintetét.
-Sajnálom, de nem engedhetem! -motyogta a fiú és ezúttal a vadász helyett ő támadt. Elég erősen ahhoz, hogy a fekete hajú férfi közel egy métert csússzon hátrébb Lenstől a homokon.
-Peter, hagyd! Nem ér ennyit...! -kiáltott rá a lány és minden erejével igyekezett visszafogni a fiút, de a korábbi ereje már sehol sem volt. A szemei aggodalomtól váltak könnyessé és már nem érezte, hogy feljuthat jelen állapotában arra a szintre, hol az a titokzatos erő lakozik. Veszített és abból, ahogy Loki ezúttal megragadta Petert a nyakánál fogva felkenve a falra, tudta, hogy nem maradt más választása. Odarohant hozzájuk és lépten nyomon elbotlott ugyan, de nem törődött vele. Ráfogott a félisten fiút tartó kezének csuklójára és mindent megtett, hogy lefeszegesse a gyerekről. -Kérlek, kérlek, ne bántsd! -könyörgött, de a férfi tudomást sem vett róla és Lens jól tudta ezt. Látta már ilyennek és ezt is akarta elérni, de azt remélte, hogy ellene fogja használni, nem Peter ellen. Két tenyere közé fogva fordította saját maga felé az áz vérben forgó szemekkel ékesített arcát. -Rám vagy dühös... Rám vagy... -zihálta és az egyetlen dolog, ami visszarángatta elködösített gondolataiból a félistent az a lány éjkék tekintete volt, ahol a korábbi zöldnek megint fikarcnyi maradékát sem vélte látni. -Sajnálom, hogy felhoztam... -folytatta Lens szín tiszta megbánással az arcán. Peter lehetetlenül kapálózott, de aztán nagy levegőt vett, mikor a férfi keze eleresztette és ő maga pedig a porba zuhant lilához közeli arcszínnel.
-Ennyit erről! -köpte szemrehányóan Jack és Lens megértette, mégis határozott maradt vele szemben.
-Nem teszem kockára az ő életét is, majd kitalálunk mást! -de nem hatotta meg a szavaival a paca arcút.
-Nyilván ráérünk az időt húzni...! -fakadt ki, mire Leni is üvöltött már legbelül.
-Ide figyelj, egyáltalán örülj, hogy megpróbálom, de megmondtam, nem? Az erő addig kell, amíg nem ártok vele a környezetemnek! -a könnyes arcából a másik is jól láthatta, ahogy a nyakába szakad a bűntudat, mind az elhangzottak, mind Peter bajba keverése miatt. Mégsem lehetett gyengéd vele, egy jó esélyt halasztottak el azzal, hogy megállt. Majdhogynem könnyebb lehet minden éjjel tudatosan álmodni, mint elérni azt az állapotot, vagy akármicskét is visszaráncigálni az emlékeiből, amelyek olyan ismeretlenül, mégis a tudni akarás vágyát keltették benne. itt volt az esélye és elszalasztotta és még a fiút is kishíján megölette.
-Akkor tedd, amit mindig, adj igazat neki, könyörögj a bocsánatáért és légy megint az a gyenge kis senki, aki mindig is voltál! -ezzel még közelebb taszította az összeomláshoz a szőkét, aki, noha vicsorítva hallgattatta el a másikat, ezzel egyidőben zökkent vissza a valóságba, ahol vádló zöld szemekkel találta szemben magát.
-Ne merészeld még egyszer! -fenyegetőzött Loki és Lens cselekvésképtelenségében megadón leszegte a fejét.
-Nem fogom többé... -sóhajtotta. A férfi serényen bólogatott, majd erélyesen megjegyezte:
-Egy ilyen utolsó kis cafka ne vegye Friggát és Sigynt a szájára, világos? -Lens összerezzent a szégyentől, a bűntudattól és a tehetetlenségtől, de mert nem ezt a reakciót várta az áz, újra kérdezett. -Világos? -akkor a szőke halványan bólintott, mire a másik dühödten nyúlt az álla alá és megemelte az arcát, hogy a szemébe bámulhasson. -Szavakkal! -parancsolta, ahogy a lány elveszetten nézett fel rá.
-Mint a Nap... -nyögte ki végül, azzal pedig az asgardi hagyta lebicsaklani a fejét és elfordult tőle. Igyekezett olyan nagy távot hagyni közte, a lány és a fú közt, amennyire csak lehetett és belül átkozta magát, amiért nem a fivére csapatával tartott. Azok az átkozott szemek lebegtek a tekintete előtt akármerre nézett és a fülében dörömböltek a lány szavai. Félt tőle, mert ismerte őt, mert most bebizonyította, hogy szavakkal is képes ártani neki és ahogy küzdött... Hiszen ő tanította néhány dologra odaát, de ezek a mozdulatok ismeretlenek voltak, szokatlanok a lánytól és már-már állatiasak.
Nem akart a közelében lenni, nem akarta látni s mégis mindezen felül képtelen volt nem aggódni miatta. Valami távolról sem volt rendben vele és nem értett, ha ezerszer születne újjá, akkor sem bírná megérteni. Legalábbis akkor ezt érezte.
-Jól vagy? -vetette fel Peter suttogva a lánynak, mikor egy ideje már meneteltek méterekre lemaradva az áztól. Lens néha sántított, de próbált természetesnek látszani, mint aki nem érzi úgy, hogy bármelyik pillanatban összeesik, vagy belefullad a saját vérébe, amit nyeldekelt egy ideje. Most mégis a legbíztatóbb mosolyát erőltette magára, ami csak létezett.
-Persze, semmi baj. -a fiú hökkenten nézett ré, mintha szellemet látna, de mikor az a mosoly meg sem rezzent, elhitte a lány szavait, aki aztán elfordulva tőle még elhalón megjegyezte: -Peter, ne csinálj, ilyet többet, jó? Ígérd meg nekem... -nem kellett kifejtenie, mire gondol, a fiú értette. Ne avatkozzon közbe, ezt kérte tőle a vadász és bár bólintott, tudta, hogy a válasz könnyebben jött, amilyen betartani lesz az ígéretét. Azért a kíváncsiság kisördöge mégis benne bujkált.
-Miért nem mentél a másik csoporttal, ha mindig ilyen veled? -Lens tudta, hogy egynap felelnie kell minden kérdésre és habár nem most akarta megtenni, mikor végig nézett a fiún, belátta, hogy ez a minimum, amivel tartozik neki, hát felelt, olyan őszintén, amennyire csak telt tőle.
-Valami nem stimmel azzal, ahogy legyőztem Beliált... -rekedt volt a hangja, ezért megköszörülte a torkát, na nem mintha sokat segített volna rajta. -Ki kell derítenem, de úgy aligha fog menni, ha nyugiban menetelünk kifulladásig, csak ne lépj közbe legközelebb, mert van egy tervem, csak még nem vagyok biztos benne, hogyan kivitelezhetném... -a fiú megértőn tekintett rá, aztán némán halad tovább mellette a végtelen folyosók labirintusában, ahol most már őrjítően sok üvöltés szegélyezte útjukat.
Lens és Loki pedig egyöntetűen érezték, hogy ez már az a pokol, ahonnan szökniük kellett. Vége az illúzióknak, az üres, össze-vissza tobzódó tereknek, ez már a jól ismert, régi kíntelep volt, ahogy annak idején megszokhatták...