Hotel Daimon

9. Szívroham

Kvasir POV

A hétvége életem egyik legjobbja volt. Még sose éreztem magam ilyen boldognak senki mellett és még sose volt, hogy ennyire vágytam volna arra, hogy valaki hozzám érjen, mégis amikor ő hozzám ért, az olyan kellemes volt, hogy azt kívántam, bár sose múlna el a pillanat. Láthattam az én Loukim egy másik oldalát, ami ugyanannyira tetszett, mint az az oldala, amit ismerek is.

Így hát nem csoda, hogy az elkövetkező napokban igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá. Olyan dolgokról beszélgetni, amikről eddig nem, lopva hozzá érni, vagy csak bámulni őt, ahogy a dolgát végzi. Bármit, csak hogy a közelében legyek. A legjobb pillanatok azok, amikor csillogni kezdenek a szemei. Azzal el tudja csavarni a fejem úgy, hogy azt se tudom, hol vagyok.

Nem érdekel már a feladatom, csak az, hogy mellette legyek, hogy meg akarom szerezni. Észre veszem magamon a változást, vadászom és nem tudok mit tenni ellene. Folyton a kétségek közt hányódom. Már azon gondolkodom, hogy tanácsot kérek a rejtélyes vámpírtól, hátha hallott már ilyen helyzetről, de a férfi a héten folyamatosan egy fehér hajú egyénnel beszélgetett, így képtelenség volt megközelíteni. Aztán pedig, hogy megtudtam ki a fehér hajú, őrültség is lett volna. A fene gondolta, hogy az a 666-os lakója.

Szóval nem elég, hogy sokkot kaptam, hogy kik az én Loukim barátai még meg kellett jelennie neki is. Úgy sétált be, mintha az egész hely az övé lenne, arcán egy széles mosollyal. A nagytanács legfőbb démoni képviselője Lucifer Morningstar, és az én Loukin mit csinál, na mit? Vigyorog rá és csak annyit kérdez.

- 666 vagy 111? - Mire a férfi kuncogni kezd, mintha ez teljesen normális beszélgetés lett volna kettőjük között.

- 666. Legutóbb a 111-en volt a sor! - Mondja komolyan, Loukim pedig a kezébe ejti a kulcsot.

- Jut eszembe üzenem neki, hogy ha megint meglátom a társalgó kanapéján kibelezem! - Mondja szerelmem csillogó szemekkel, mire a démon hangosan felnevet.

- Átadom! - Biccent egyet és el is indul fel a lépcsőn.

- Te... te letegezted Lucifer Morningstart, a legnevesebb mágnást a világon? - Hápogom mikor végre szóhoz tudok jutni a fiú mellettem pedig csak elneveti magát.

- Persze! Visszajáró vendég, havonta egyszer megfordul nálunk! - Vonja meg a vállát, én meg azt hiszem éppen lábon hordtam ki egy infarktust.

- Először Valeriu, most meg Lu... Lucifer Morningstar? Nem semmi ez a szálloda! Szokott még valami híresség ide járni? Csak, hogy ne kapjak még egyszer szívrohamot! - Nézek rá könyörgőn, de ahelyett, hogy megnyugtatna csak elgondolkodik.

- Tudtommal nem. Most viszont dologra jön egy vendég. - Fordul az érkező felé és folytatja a munkáját. A nap további része gondtalanul ment, már azt hittem elfelejthetem a reggeli esetet, amíg Lucifer meg nem jelent újra, ezzel elrontva a tervemet.

- Valami baj van? - Kérdezi Louki kíváncsian, ami kicsit zavar, miért érdekli ennyire őt a démon. Az viszont csak megrázza a fejét.

- Úgy döntöttem maradok estére. - Mosolyodik el, Louki pedig gondolkodás nélkül leakaszt egy kulcsot és a kezébe nyomja. Jól láttam, hogy azon nem volt szám? - Jut eszembe. A 111-ben leszünk. - Mondja a démon majd se szó, se beszéd elsiet.

- Ez furcsa volt. - Jegyzem meg, rossz szájízzel, amivel elérem, hogy a fiú mellettem, kuncogni kezdjen.

- Annyira nem furcsa, ha már ismered egy kicsit. - Vonja meg a vállát, viszont a beszélgetésünknek az újabb vendégek vetnek véget és egészen estig nyugton se hagynak minket.

- Szóval esti körök? - Lépek Louki mellé mikor visszaérek a vacsoráról, ő viszont a szokásos széles mosolyával ellentétben, ami mindig megmelengeti a szívem, most nemlegesen megrázza a fejét.

- Te ma nem jössz velem. - Mondja nyugodt hangon, de a szavak a szívembe döfnek. - Holnap reggel találkozunk. Jó éjt Kvasir! - Néz rám egy kedves mosollyal, de én érzem, hogy összeszorul a szívem, ilyenkor szoktunk teljesen kettesben lenni. Mégis mi a fene veszi el tőlem ezt a lehetőséget? Miért nem mehet minden úgy, mint szokott?

- De miért nem? - Bukik ki belőlem a kérdés akaratom ellenére is és csak reménykedni merek, hogy a kétségbeesésem nem hallatszott a hangomon.

- Csapat találkozóm van. - Válaszol, amivel egy kicsit megnyugtat, ha ez a helyzet annyira nem is idegesít... Na jó kinek hazudok? Nagyon idegesít!

- Akkor hagylak is. Neked is jó éjt Sverrir. - Nézek végig rajta és képtelen vagyok elnyomni magamban a vágyat, így azonnal sarkon fordulok és felsietek a szobámba, de még ott se sikerül megnyugodni és a többiek is csak idegesítenek, így végül úgy döntök járok egyet a szabad levegőn. Így kötök ki végül egyedül az udvaron egy padon ülve és bámulva ki a fejemből.

Lehunyom a szemeim, hogy eltereljem a gondolataim arról, hogy az én Loukim most éppen három férfi társaságában a fene tudja mit csinál és én nem tehetek ellene semmit. A tehetetlenség érzése szinte az őrületbe kerget. Érzem, hogy a fogaim a számba vájnak, minden porcikám fel akar menni a 111-esbe és kihozni onnan a fiút, aki elvette az eszem, de nem tehetek semmit. Nem tudja, hogy vámpír vagyok és ez jól is van így. Ha megtudja nem lesz okom itt maradni, akkor nem láthatom többet, nem ezt nem kockáztathatom.

- Főnök? - Hallom meg Áskell hangját, mire teljesen ösztönből reagálok és rávicsorgok. Ő védekezőn emeli fel a kezeit, mire én sóhajtok egyet és lehunyva a szemeim elfordulok tőle. - Mi a baj főnök? Nagyon feszültnek tűnik. - Mondja.

- Örülök, hogy látszik. - Próbálok meg értelmes szavakat kipréselni magamból.

- Mi a baj főnök? Ki vele! - Ül le mellém, én meg rámarkolok a padra, olyan erővel, hogy attól félek eltöröm.

- Ott van három férfi társaságában és nem tudom mit csinál! - Morgom.

- Ki? - Játssza az idiótát.

- Louki! - Sóhajtok fel a szemeimet is lehunyva, de ezzel csak azt érem el, hogy a fiú arca megjelenjen az elmémben.

- Epekedik érte, igaz? - Kérdezi a férfi, én meg lassan biccentek egyet.

- Igen. - Mondom ki, de csak alig hallhatóan.

- Minden rendben lesz főnök. Lefogadom, hogy ő is kedveli önt. - Vereget vállba, de én csak felsóhajtok.

- Remélem. - Suttogom és meg kell hagyni az éjszakám további része se volt valami kellemes élmény, egy perc nyugtom se volt, így másnap reggel elég borzalmasan festhettem. Sőt nem is kicsit, mert az ismeretlen vámpír a 111-esből úgy ment el mellettem a szokásos reggeli találkozásunknál, hogy "Vegyél kettőt, úgy nézel ki, mint akinek kell!" Hát jól tippelt nagyon is kellett. Főleg miután megláttam, hogy Luciferrel és a 666-ossal reggelizik és a két démon minden szégyenérzet nélkül úgy bámul rám, mintha valami kiállítási tárgy lennék.

- Jó reggelt Louki, van ötleted, hogy a két haverod, miért néz rám úgy, mint egy antik szoborra? - Kérdezem igyekezve megtartani a hangom semlegességét, ahogy helyet foglalok a fiú mellett és a szívem és az éhségem is szépen lassan lenyugszik. Nincs furcsa illata, minden rendben van.

- Valószínűleg érdekled a Denevért, ami annyit jelent, hogy a többieket is érdekled. Ritka, ha a Denevér valakit kedvel, a családomon és a csapaton kívül mással még nem is láttam beszélni, úgyhogy biztos kedvel. - Kuncogja a fiú.

- Hát jobban örülnék neki, ha te kedvelnél helyette. - Motyogom az orrom alatt.

- Mondtál valamit? - Hajol az arcomba Louki, én meg nagyon nyelek.

- Nem, semmi fontosat, csak hogy remélem nem megyek az agyára. - Mosolyodom el, amivel elérem, hogy elnevesse magát.

- A Denevérnek? Ne aggódj, ha az agyára mennél arról tudnál! - Rázza meg a fejét mosolyogva, majd a vállamra rakja a kezét. - De ha megnyugtat én megvédelek. - Kacsint rám, ezzel elérve, hogy minden gondolatom egy pillanat alatt elszálljon.