Hotel Daimon

2. Hogyan?

A nap további része unalmasan telt, semmi izgalmas sem történt, egy ember se tette be a lábát a szállodába és semmilyen balesetet vagy hibát nem kellett elhárítani. Tehát minden egyhangú volt, egészen addig, amíg el nem jött az idő, hogy elérjem, hogy a legújabb vendégeink elhagyják a hotel területét. Az ember kinézetéből ítélve, nem szabad könnyelműen kezelnem őt, úgyhogy azonnal a legdurvább praktikámmal kezdek, pedig általában végig szoktam menni az öt fokú trükk létrámon. Ma viszont nagyot kell alkotnom. Így amíg a 232-es lakói vacsorázni vannak, én bemegyek a szobába és elkezdem átrendezni a helyet. Éppen felrajzolnám a falra az ördögűző mintát, mikor kinyílik a szoba ajtó. A hangra azonnal oda fordulok és tátott szájjal nézek az ajtóban álló férfire, aki nem más, mint a vámpírok főnöke, az ember.

- Maga mit keres itt? - Billenti oldalra a fejét és mér végig szúrós tekintettel. Szerencsére a vámpírjai nincsenek mellette, akkor igazán nagy bajban lennék.

- Én csak... - Dadogom, még sose volt, hogy lebuktam, mindig időben észre veszem, hogy jön valaki. Ötletem sincs hogy lehet, hogy most fogalmam sem volt róla, hogy közelít, pedig a folyosó végéről meg szoktam érezni. Ráadásul egy ember, egy rohadt ember, akit nem vettem észre.

- Ezért fel is jelenthetném, ugye tudja? - Kérdezi a férfi komolyan, amivel eléri, hogy a vér megfagyjon az ereimben és hatalmasat nyeljek.

- Kérem csak azt ne! Mindent visszapakolok! - Leszek hirtelen olyan ideges, mint még soha. Ha feljelentene, a mama engem megölne puszta kézzel, jobb esetben. Erre az ember mit csinál, na mit? Elvigyorodik, egy olyan széles vigyorral, amit a nekók és a vérfarkasok is megirigyelnének.

- Mindenkinek így könyörög, ha lebukik, vagy speciális eset vagyok? - Erre ökölbe szorul a kezem.

- Nem szokásom lebukni! Általában senki sem veszi észre, mikor ezt csinálom. - Fordítom el a fejem balra. - Ez az első, hogy a kiszemeltem észre vett. - Morgom az orrom alatt.

- Tudja mit? Elfelejtem az ügyet, ha engedi, hogy megfigyeljem önt és rájöjjek, hogy miért választott ki pont engem! - Először értetlenül pislogok rá ezt nem mondhatja komolyan, biztos csak blöfföl. Végül mikor nem tesz hozzá semmit, mégis elmosolyodok, ha ennyire akarja, én nem rontom el a játékát. Azzal nyugodtan próbálkozhat, hogy kitalálja az okot arra, hogy miért ő lett az áldozat, úgyse jön rá. Ki gondolta, hogy ilyen könnyen megúszom a dolgot! Valamelyik ősünk figyel rám odafentről.

- Áll az alku! - Nyújtom felé a kezem. - Reggel hatkor kezdődik a munkaidőm. - Mondom, mikor megfogja a kezem. - Hívj Loukinak és tegeződjünk! - Nézek mélyen a szemeibe, amik lila színben pompáznak. Ez az ember szeretheti a kontaklencséket, ez egyáltalán nem természetes szín.

- Ott leszek. - Biccent egyet. - Hívj Kvasirnak Louki. - Alakul át arcán a vigyor egy kedves mosollyá.

- Azért, ha már így lebuktam összepakolok. - Engedem el a kezét és forgatom meg a szemem, ahogy nekikezdek a munkának.

- Segítek. - Lép mellém a férfi és kezdi el pakolgatni a bútorokat. Először csak értetlenül pislogok rá, végül viszont elmosolyodok és folytatom a dolgom.

- Köszönöm. - Mondom halkan, de válaszul csak egy újabb kedves mosolyt kapok. Ketten már alig tíz perc alatt összepakoltunk és minden úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna.

- Akkor reggel találkozunk Louki. Kellemes estét. - Köszön el tőlem a férfi, én pedig biccentek egyet.

- Holnap reggel, Kvasir. Legyen nyugodt estéd. - Hagyom el a szobát és megyek le a recepcióra, ahol egy hatalmas sóhaj társaságában rogyok le a székemre.

- Hát neked meg mi bajod bátyó! - Jelenik meg a vérfarkas kisöcsém Marsall.

- A 232-es. - Mondom morogva.

- Mi a baj a Norvég vámpírokkal? - Billenti oldalra a fejét.

- Van velük egy ember. - Fintorodok el.

- Akkor hamarosan távoznak. - Forgatja meg a szemeit.

- Pont ez a baj Marsall. Nem távoznak. - Ejtem a fejem az asztallapra. - Lebuktam. Rámnyitott, fogalmam sincs hogyan csinálta! - Szorulnak ökölbe a kezei.

- Ajjajj! - Hallom a választ, mire megforgatom a szemem.

- Úgyhogy maradnak. - Mondom egyszerűen.

- Ezt nem értem, miért? Miért nem kérte a panaszkönyvet, vagy valami? - Jön a kérdés, mire elmosolyodok és felemelem a fejem.

- Rá akar jönni, hogy választok áldozatot. - Ahogy ezt kimondom a fiú szemei kitágulnak, majd ő is elmosolyodik.

- Az nehéz lesz. - Kuncogja. - Egy ember nem fog rájönni, hogy látod a teremtmények jegyeit is. - Emeli a szája elé a kezét, közben pedig a többi fajnak láthatatlan farka felemelkedik és ide-oda kezd mozogni, ami azt jelenti nála, hogy valamint nagyon humorosnak talál.

- Én is pontosan erre gondoltam, mikor kimondta. Megegyeztünk, ő nem jelent fel, én meg hagyom, hogy megfigyeljen engem. - Vonom meg a vállam.

- Hogy fogod ezt elmondani anyunak? - Kérdezi halkabban.

- Mit hogy mondd el?! - Jelenik meg hirtelen anyám, csípőre vágott kezekkel.

- Kellett neked emlegetni, most megidézted! - Morgom öcsémre, aki lejjebb csúszik a pult mögött és a füleit is a fejére szorítja, hogy anya ne lássa.

- Louki! Kérdeztem valamit! - Mordul rám anya, én meg nagyot nyelek.

- Egy darabig lesz egy ember vendégünk! - Húzom össze magam és szorítom össze a szemeim.

- Lebuktál? - Jön a meglepett kérdés, én meg elképedve pislogok fel rá. Nem szokása, nem leszidni.

- Rámnyitott munka közben. - Fordítom el a fejem.

- Értem. Azért legyél vele óvatos. Nem tudhatja meg, hogy mi ez a hely. - Mondja anya komolyan. - Amúgy miért nem azonnal engem kért?

- Megegyeztem vele, hogy megpróbálhat rájönni hogyan szemelem ki akiket meg akarok ijeszteni. - Pirulok el, mire anyu elmosolyodik.

- Hát sok sikert neki. Menjetek nézzétek meg az éjjeli ebédlőt aztán irány az ágy!
- Mondja, ahogy elfordul és könnyed légies léptekkel elhagyja a termet.

- Nem szedte le a fejed? - Emelkedik lassan feljebb Marsall és a fülei is visszaállnak az eredeti állapotukba.

- Nem. - Bámulok még mindig abba az irányba, ahol anya eltűnt a folyosón.

- Apa ajándékot adott neki? - Billenti oldalra a fejét testvérem.

- Nem tudok róla. - Gondolkodom el, majd lassan felállok. - Azt viszont tudom, hogy ha nem nézzük meg az éjjeli ebédlőt, akkor megnyúz minket. - Kuncogom, amibe Marsall is beszáll.

- Amúgy képzeld Vera meg Athy új kirándulást akarnak szervezni. - Mondja lelkesen, ahogy elindulunk a kastély keleti felébe.

- Komolyan? Merre? - Fordulok a farkas felé.

- Nem mondták meg, csak annyit mondtak, hogy nagy dobás lesz! - Mutat a kezével valami robbanás szerűt.

- Azért remélem nem akkora, hogy apa megint egy hétig idegbeteg legyen. - Forgatom meg a szemem.

- Majd csak tanultak a múltkoriból. - Rázza ki a hideg a fiút.

- A lányokról beszélünk, Marsall. Nem tanulnak semmiből! - Rázom meg a fejem, ahogy elérjük az éjjeli ebédlőt. - Enyém a konyha, tiéd a teríték. - Adom ki a feladatot és sietek el a konyha felé.

- Csaló! - Hallom még távolról halkan a hangját, ahogy becsukódik mögöttem a konyhaajtó.