Hotel Daimon

5. Helló bátyó!

- Fiúk! Várjatok egy kicsit! - Állok fel, mikor meglátom a négy norvégot Kvasir nélkül. Gondolom éppen reggelizik az ember.

- Igen? - Pislog rám meglepetten a legkisebb, de az arckifejezésén mind a négyen osztoznak.

- Csak szólni akartam, hogy péntekre találjatok magatoknak helyet a szállodán kívül. - Mondom komolyan.

- Miért? - Kérdezi őszinte érdeklődéssel a hangjában a legmagasabb.

- Újhold lesz. - Mondom ki az egyértelműt, de mikor látom, hogy nem értik sóhajtok egy nagyot. - Mivel vámpírok vagytok és azok újholdkor nem bírnak magukkal ezért a vendégek biztonsága érdekében, aki nem a párjával jön annak húzás van a szállodából arra a napra. - Mondom komolyan.

- És ezt eddig miért nem mondtad? - Hápog az arany szemű vámpír.

- Általában elmondom, mikor megjönnek a vendégek, de reméltem, hogy ti eddigre már rég leléptek. - Mondom szemem forgatva.

- Akkor szólunk a főnöknek, hogy a havi szabadnapunk máshol töltjük. - Vonja meg a vállát a két színű szemekkel megáldott vámpír.

- Szabadnapotok? - Nézek rájuk értetlenül, ők meg csak bólogatni kezdenek.

- Havonta van egy szabad napunk, amikor azt csinálunk, amit akarunk. - Neveti a legkisebb.

- A főnök olyankor inni jár. - Mosolyodik el gonoszkásan a legmagasabb.

- Gondolom stresszes lehet titeket folyton elviselni. - Mondom ajkaimon egy gonosz mosollyal, amivel elérem, hogy elnevessék magukat.

- Szerintem nekünk nehezebb dolgunk van! - Teszi homlokára színpadiasan a jobb kézfejét az arany szemű.

- Persze! - Kuncogom. - Akkor most nagyon boldogok vagytok, hogy én foglalkozom vele helyettetek. - Forgatom meg a szemem és fonom össze magam előtt a kezeim.

- Ne mondd, hogy ennyire idegesít! - Lepődik meg a legkisebb, én meg csak kuncogok.

- Volt már idegesítőbb lénnyel is dolgom. - Vonom meg a vállam.

- És mondd csak mit is gondolsz a főnökről igazából? - Szólal meg hirtelen a legmagasabb vámpír és fogja meg az államat. Egyenesen a szemembe bámul és elfog egy furcsa érzés, mintha bármit elmondhatnék neki.

- Én... - Kezdek bele, de a tudatom hátuljában ott van a gondolat, hogy nem mondhatom el. Nem! Még Athy se tudja, sőt Marsall se, pedig ő áll a bátyámon kívül a legközelebb hozzám. Nem mondhatom el neki, hogy mit gondolok Kvasirról.

- Ugyan, Louki te is el akarod mondani. - Suttogja a vámpír közelebb hajolva hozzám.

- Áskell! Azonnal engedd el! - A szemeim kitágulnak a hangra és mit sem foglalkozva a vámpírral felé fordulok. Kvasir ökölbe szorult kezekkel és izzó tekintettel néz a vámpírra, majd mély levegőt vesz. - Hvis du berører det som er mitt igjen, vil jeg rive hjertet ditt ut. Forstår du? (Ha még egyszer hozzáérsz ahhoz, ami az enyém, kitépem a szívedet. Értetted?) - A norvég szavakra csak pislogok, én nem tudok norvégul. Bezzeg, ha Athy itt lenne ő tudná miről van szó.

- Értettem! - Húzza ki magát a legmagasabb vámpír.

- Na tűnjetek el! Látni se akarlak titeket estig. - Mondja az ember jeges hangon.

- Itt se vagyunk. - Fogja meg a legmagasabb karját az arany szemű és elkezdi az ajtóhoz húzni.

- Kvasir? - Szólalok meg alig hallhatóan, mire a férfi ijedt és aggódó tekintettel fordul felém.

- Ugye nem jöttem későn? - Kérdezi szinte könyörögve, én meg elmosolyodok, ahogy mellé lépek és megveregetem a vállát.

- Ne aggódj pont időben vagy. - Mondom kuncogva.

- Hála Odinnak. - Suttogja, amire elnevetem magam.

- Na, gyere te viking! - Intek neki, hogy kövessen a helyemre. Ezután a napunk teljesen átlagosan telik, mint mindig és nagyokat nevetek az emberen, ahogy általában, de ő is sokat nevet velem, ami igazán jól esik.

- Louki gondoltam szólok, hogy pénteken nem foglak követni. - Kezdi másnap reggel ezzel a mondattal, miután köszöntünk egymásnak és már kényelembe helyeztük magunk a recepciós pult mögött. Viszont szavai furcsa reakciót váltanak ki belőlem. Elszomorodok? De miért?

- Sejtettem. A talpnyalóid mondták, hogy ilyenkor szoktál iszogatást tartani. - Mondom felé se nézve, nem akarom, hogy lássa a tekintetem. Aggódom, hogy látszik benne, hogy mit gondolok.

- Oh, értem. - Mondja halkan. - Louki kérhetek tőled egy szívességet? - Erre meglepetten fordulok felé.

- Mit szeretnél? - Biccentem oldalra a fejem.

- Ha egyszer lesz egy kis időd... - Itt elkezdi piszkálni a tollakat a tartójukban. - Lehetne, hogy... Izé... - Tekintete kerül engem, én meg úgy döntök nem erőltetem a dolgot, megvárom, amíg kimondja. - Tudod, most vagyok először itt és gondoltam... - Egy pillanatra rám néz, de már fut is tovább a tekintete a falon függő kulcsokra. - Lehetne, hogy megmutatsz nekem valami olyan helyet, amit szeretsz? - Kérdezi, nekem meg kitágulnak a szemeim.

- Azt akarod, hogy idegenvezető legyek? - Kérdezem, de ő megrázza a fejét.

- Valami olyan helyet szeretnék látni, amit te szeretsz. Elmehetnénk egy ilyen helyre, mint barátok? - Látom rajta, hogy aggódik, ami megmosolyogtat, ez nem az a Kvasir, akit ismerek. Gondolkodni kezdek, hogy vajon mi lehetne jó hely, mikor csillogni kezdenek a szemeim. Megvan a tökéletes hely.

- Akkor vasárnap elmehetnénk egy helyre, barátom. - Nyújtom felé a kezem, amivel meglephetem a férfit, mert egy percig csak bámul a kezemre és utána is csak lassan fogja meg.

- Komolyan? - Pislog a szemembe reménykedve.

- Halálosan komolyan! A szavamat adom rá. - Rázom meg a kezét. - Vagy ne legyek Louki Cosse. - Kacsintok rá, majd a fülem mögé teszem a hajam, hogy a kezem csináljon valamit, mielőtt megint hozzáérne.

- Jé! Olyan a fülbevalód, mint a 111-es kesztyűjén a minta. - Pislog a fülemben lógó kis háromszögre hasonlító jelre, aminek hiányzik az egyik szára, a másik két oldala derékszögben össze van kötve és a szabad oldalon egy félkör van. Én elnevetem magam az arcát látva.

- Ez egy ilyen csapatjelzés. - Mondom kuncogva.

- Csapatjelzés? - Kérdez vissza, én pedig biccentek.

- Igen, én a 111-es, a 666-os, meg egy másik visszatérő vendég. - Legyintek egyet.

- Te jóban vagy a 111-essel? - Lepődik meg de annyira, hogy majdnem el is tátja a száját, amivel csak azt éri el, hogy hangosan felnevessek, de annyira, hogy látom, ahogy a terem másik felében Marsall értetlen arccal néz felénk.

- Igen. Jó barátok vagyunk. - Mondom mikor már lenyugodtam annyira, hogy tudok beszélni rendesen.

- Te aztán nem vagy semmi. - Rázza meg a fejét még mindig hitetlen tekintettel. Így az elkövetkező órákban nyugodt és kellemes hangulat lesz rajtam úrrá. Aztán kora délután nyílik a szálló ajtaja és belép rajta egy barna hajú férfi, körülötte rózsaszín folttal, én viszont csak szélesen elmosolyodok. Rápillantok barátomra, aki kétségbeesetten és szinte remegve nézi a közeledő férfit.

- Üdv Kvasir! - Szólal meg a férfi, mikor elénk ér.

- Üdvözletem Valeriu. - Nyel egy nagyot az ember.

- Ismeritek egymást? - Nézek rájuk kíváncsian, mire a vámpír elvigyorodik, Kvasir meg biccent.

- Munka ügy öcsi! - Legyint egyet, mire én megrázom a fejem.

- Mintha nem mindig az lenne, bátyó! - Nyújtom ki a vámpírra a nyelvem.

- Bátyó? - Néz rám kikerekedett szemekkel Kvasir.

- Valeriu Cosse, a kis Louki bátyja a szolgálatodra. - Vigyorodik el fogadott testvérem, ahogy bejön a pult mögé és átkarolja a vállam. Én szemem forgatom majd Kvasirra nézek, akinek kis híján megint leesik az álla.