- Bátyó! - Kiáltok Valeriu után, mikor az újhold estéjén a munkám végén meglátom a folyosón, ő mosolyogva fordul meg és int nekem egyet.
- Igen, öcsi? - Kérdezi, én pedig mély levegőt veszek.
- Mondd, hogy nem csináltál vele semmit! - Nézek mélyen a szemeibe, ő pedig meglepetten pislog rám.
- Kivel? - Billenti oldalra a fejét, én meg megforgatom a szemem.
- Kvasirral! - Teszem csípőre a kezeim.
- Miből gondolod, hogy csináltam vele valamit? - Tudakolja, én meg elfordítom a fejemet és összefonom magam előtt a karjaim.
- Ma veled volt és mikor visszajött alig akart rám nézni. - Morgom az orrom alatt.
- És ez téged ennyire zavar öcsi? - Teszi vállamra a kezét, én meg kérdőn nézek fel rá.
- A barátom, persze, hogy zavar. - Forgatom meg a szemeim és rázom meg a fejem.
- Mesélte, hogy elmentek valahova a hétvégén. Hova viszed? - A kérdés meglepetésként ér, és hogy őszinte legyek egy kicsit kellemetlenül is érint a dolog. Nem akartam, hogy bárki is megtudja, de ha már így alakult nincs mit tenni.
- A szentélyhez akarom elvinni. - Mondom szinte alig hallhatóan, de tisztában vagyok vele, hogy így is tökéletesen hallott és erről az arca is meggyőz.
- Miért oda? - Jön a jogos kérdés, én meg elmosolyodok.
- Olyan helyre akart menni, ami nekem kedves. Ez jutott eszembe egyedül. - Kuncogom.
- Örülök, hogy boldog vagy öcsi. - Veregeti meg a vállam és elindul az emelet felé.
- Üdvözlöm Vladot. - Mondom még testvérem után, ahogy én is elindulok a szobámba, hogy nyugovóra térjek.
A vasárnap a kelleténél jóval lassabban jött el, mint ahogy akartam, de legalább szombaton kiderült, hogy Kvasir még mindig barátjának tekint és akármiről is beszéltek a bátyámmal az nem befolyásolja, hogy hogyan viselkedik velem, ez pedig nagyon megnyugtatott. Rosszul esne, ha elvesztenék egy barátot, még akkor is, ha tudom, hogy csak azért van itt, mert tudni akarja hogyan választom ki azokat az embereket, akiket megviccelek.
- Készen állsz Kvasir? - Kérdezem vasárnap reggel, mikor találkozunk.
- Mennyire, hogy készen Sverrir! - Mosolyog rám, én meg oldalra biccentem a fejem.
- Mi ez a név? - Pislogok rá, ő meg csak legyint egyet.
- Ne is foglalkozz vele! - Kuncogja. - Szóval, hova megyünk? - Hallom az izgatottságot a hangján, én viszont csak szám elé teszem a mutató ujjam és kacsintok egyet rá.
- Meglepetés. - Mondom, majd az ajtó felé biccentek. - Na menjünk. - Nevetem, ahogy elindulok. Levezetem a férfit a városba, ahol felszállunk egy buszra és már utazunk is.
- Kezdem azt hinni, hogy meg akarsz ölni. - Suttogja alig hallhatóan mellettem az ember, én meg csak kuncogom.
- Hogy is mondanád? Kiszipolyoznának a gorilláid, ha nélküled mennék haza. - Kacsintok rá. - Ne aggódj nem lesz semmi baj. Kivéve, ha nem bírod a sétát. - Nézek rá aggódóan, ő meg elmosolyodik.
- Akkor semmi baj se lesz. - Biztosít, így már nyugodtabban tudom kivárni, hogy megérkezzünk a buszállomásra. - Most merre? - Tudakolja Kvasir, mikor leszállunk a járműről.
- Arra! - Mutatok fel a hegy felé.
- Ugye nem akarod megmászni? - Kerekednek el a szemei, én pedig szélesen elvigyorodok. - Meg akarod mászni. - Jelenti ki és szó szerint látom, hogy elfehéredett az arca.
- Ne izgulj, nem a kaptatón megyünk. - Kuncogom, ahogy elindulok előtte. Egy darabig követjük a túra utat közben beszélgetve mindenféléről, olyanokról is, amikről eddig nem, minthogy miket szeretünk csinálni, mik a kedvenc ételeink, milyen zenét szeretünk, sőt még arról is hogy hova szeretnénk még életünkben eljutni.
- Biztos jó ötlet letérni az útról? - Áll meg mellettem Kvasir, mikor egy kanyarnál lelépek a kitaposott ösvényről.
- Tudom merre megyek. - Kacsintok rá. - Bízz bennem! - Mosolygom rá kinyújtva felé a kezem, látom, hogy hezitál egy ideig, de végül mély levegőt vesz és biccent egyet, mintha eldöntött volna valamit magában. Egyenesen a szemembe néz, ahogy megfogja a kezem, én meg lehúzom az ösvényről és elengedem a kezét. Mintha valami szomorkás csillogást látnék a szemében erre, de mivel gyorsan visszatereli a figyelmem az előbbi beszélgetési témánkra, így nem is foglalkozom a dologgal.
Két órás séta után végre megérkezünk egy tisztásra, minek a közepén egy fehér építmény áll, ami kinézetre leginkább a Parthenonra hasonlít, csak sokkal kisebb. Arcomra felszalad a mosoly, mikor meglátom a helyet, mélyen beszívom a tisztás levegőjét, majd barátom felé fordulok, aki tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel nézi a helyet.
- Megjöttünk. - Mondom halkan és ezzel elérem, hogy rám nézzen.
- Ez csoda szép! Mi ez a hely? - Kérdezi, ahogy felveszi a séta tempómat, amivel indultam a szentély felé.
- Ez egy régi ógörög szentély maradványára épített szentély. A családom ide szokott járni, hogy köszönetet mondjon az isteneknek, hogy megvédenek és segítenek minket. - Mondom, ahogy leveszem a táskámat és előkészülök az áldozatomhoz.
- Az isteneknek? - Kvasir kérdésére felpillantok rá és biccentek egyet.
- Az átlaggal ellentétben az én családom még mindig az ókori isteneket tiszteli. - Mondom egyszerűen.
- Máris kevésbé érzem magam különcnek. - Kuncogja, én pedig meglepetten nézek fel rá.
- Te is a saját isteneitekben hiszel? - Kérdezem, ő pedig a fejem felett néz el a távolba, mintha valami régi emlék pörögne vissza a szemei előtt.
- Igen. Ők még sokkal emberibbek voltak. - Mondja egy szomorú mosollyal az ajkain.
- Ahogy mondod sokkal emberibbek. - Biccentek és végzem el az áldozatomat. - Én készen vagyok, meg akarod nézni a kilátást az Olympos tetejéről, vagy inkább induljunk vissza? - Kérdezem ezzel kirángatva őt a gondolataiból.
- Én úgy tudtam, hogy oda nem lehet felmenni! - Lepődik meg, én pedig megvonom a vállam.
- Nem is szabad, magánterület. - Mondom komolyan.
- Akkor, hogy akarsz felmenni? - Kérdezi, én pedig elmosolyodok.
- Ott van a szentély mögött. - Bökök a hátam mögé. - A miénk a hely. - Billentem oldalra a fejem, barátom pedig megint kitátja a száját.
- Ti nem vagytok semmik. - Jegyzi meg végül. - Ez esetben szeretném megnézni a kilátást. - Néz el oldalra és látom, hogy hófehér arcán halvány pír jelenik meg.
- Akkor gyere! Előre szólok lélegzetelállító. - Nevetem, ahogy megfogom a kezét és magam után húzom ki a kis tisztás másik végére, ahonnan le lehet látni a hegyről. A lábunk alatt terül el a világ. Elengedem Kvasir kezét és kitárom a karjaim. - Íme a világ. - Jegyzem meg, a férfi viszont csak csillogó szemekkel bámulja a kilátást, majd lassan rám néz és még mindig pirospozsgás arccal szólal meg.
- Köszönöm, hogy elhoztál Louki. - Suttogja, én pedig átkarolom a vállát, majd el is engedem.
- Ugyan semmiség. - Teszem csípőre kezeim. - Én köszönöm, hogy elkísértél. Most viszont ideje, hogy haza induljunk, mert a végén lekéssük a buszt és itt kell aludnunk. - Sóhajtok egyet, a férfi biccent, majd mellettem elindul az erdő felé, de még visszapillant a válla felett.
- Lehetne, hogy máskor is elkísérjelek ide? - Kérdezi alig hallhatóan, én meg boldogan mosolygom rá.
- Annak nagyon örülnék.
YOU ARE READING
Hotel Daimon
General Fiction"Kastélyhotel Daimon ★★★★ Görögország északi részén, nem messze Kalambaka városától, több mint 300 méterre a tengerszint felett, a meteora képződmény egyik szikláján helyezkedik el négycsillagos szállodánk, ahonnan festői kilátás nyílik egy felől a...
