Hotel Daimon

6. Újhold

Kvasir POV

Kora délután nyílik a szálló ajtaja és belép rajta egy barna hajú férfi, akiről minden vámpír tudja, hogy ki. Ő Valeriu aki, a nagy Vlad Dracul képviselője a tanácsban, a férfi, akinek akkora a hatalma, hogy attól, mindenki retteg. A vámpír, aki már ötszáz éve nem használta az erejét és még ennek ellenére is képes mindenkiben egy pillantással megfagyasztani a vért. Mi a fenét keres ő itt, egy görögországi hotelben? Valamit elrontottam és a tanács őt küldte?

- Üdv Kvasir! - Szólal meg a férfi, mikor elénk ér.

- Üdvözletem Valeriu. - Nyelek egy nagyot, de többet nem is merek mondani, ha bármit mondanék leleplezném magam az ember előtt, amit nem lenne a legokosabb dolog, ha kockáztatnék.

- Ismeritek egymást? - Néz ránk kíváncsian az ember fiú, mire Valeriu elvigyorodik, én meg csak biccentek, mert a hangomban nem vagyok biztos.

- Munka ügy öcsi! - Legyint egyet a vámpírok egyik legnagyobbika.

- Mintha nem mindig az lenne, bátyó! - Nyújtja ki rá a nyelvét Louki.

- Bátyó? - Kérdezem és szinte tisztában vagyok vele, hogy kikerekedtek a szemeim, nem akarom elhinni, amit látok.

- Valeriu Cosse, a kis Louki bátyja a szolgálatodra. - Vigyorodik el Valeriu, mintha nem ő lenne az egyik főnököm, ahogy bejön a pult mögé és átkarolja a fiú vállát, amivel eléri, hogy furcsa érzések fussanak végig rajtam. Nem tetszik, hogy hozzáér a fiúhoz. Louki csak forgatja a szemét, mintha már hozzá lenne szokva az ilyenekhez, de engem akkor is irritál.

- Kvasir Fjeld, szintúgy! - Biccentek végül, mikor a vámpír férfi elengedi az ember fiút.

- Anya és a denevér is hiányolt bátyó. - Néz fel mosolyogva Valeriura Louki, én pedig összeszorítom a számat, azt akarom, hogy rám mosolyogjon a fiú, ne másra.

- Akkor meglátogatom őket. - Kuncogja.

- Valeriu! - Szólok utána, mikor elindulna, mire meglepetten fordul vissza hozzám.

- Igen? - Kérdezi kíváncsi szemekkel.

- Eljönnél holnap velem egyet inni? - Teszem fel a kérdés egyenesen a szemébe nézve, hogy jelezzem neki, hogy a fiú nem tud róla mi vagyok.

- Ezer örömmel. - Biccent egyet. - Vigyázz magadra öcsi! - Borzolja össze a fiú haját, minek az lesz az eredménye, hogy képtelen vagyok levenni a szemem a fiúról.

- Utálom, mikor ezt csinálja. - Forgatja meg a szemeit Louki. - Szóval hogy ismerted meg a bátyám? - Kérdezi mosolyogva.

- Nem olyan nagy dolog, egy konferencián voltam, akkor találkoztunk. - Vonom meg a vállamat, amivel elérem, hogy kuncogni kezdjen.

- Akkor nem a jobb oldalát ismered, igaz? - Néz csillogó szemekkel az én szemembe.

- Nem éppen. - Értek vele egyet.

- Azért vigyázz vele, szereti megijeszteni az embereket. - Mondja komolyan, én pedig megveregetem a vállát.

- Megleszek Louki! - Mosolygom rá, kicsalva belőle egy halvány mosolyt. Amivel megint feldobja a kedvemet, ahogy mostanában mindig. Így a napom további részét boldogan töltöttem el a fiúval, majd eljött a másnap reggel. Az újhold reggele. Ahogy a farkasok a vámpírok is a holdhoz vannak kötve, havonta egyszer muszáj valamilyen teremtményből, vagy emberből vért innunk, ez a nap pedig az újhold napja. Ilyenkor nehezen türtőztetjük magunkat. Remélem Valeriu tud valami helyet, ahol tudunk mind a ketten táplálkozni.

Idegesen megyek le a recepcióra, ahol tekintetem azonnal megtalálja Loukit. A torkom kiszárad és a szemeim a nyakára tapadnak, a nyál összefolyik a számban. Szinte a világ is megszűnik körülöttem, csak én vagyok és a fiú. Vajon milyen lehet a vére? Vajon olyan édes, mint a hangja? Hogy nézhetnek ki azok a szemek felhősen? Akaratom ellenére indulok meg felé, talán a kelleténél egy kicsit gyorsabban is és már majdnem hozzá is lépek, mikor egy erős kéz markol a vállamra és elrángat a fiútól. Tekintetem azonban még mindig Loukin van, szinte érzem, hogy megnyúlnak a szemfogaim, minden izmom vissza akar hozzá menni.

- Ne akard, hogy megszegjem az ígéretem és megkínozzalak! - Hallok meg a fülem mellett egy jeges hangot, ami eléri, hogy kitisztuljon az elmém és a szám elé kapjam a kezem. Majdnem megtámadtam Loukit. - Üdv újra az értelmesek között Kvasir! - Kuncog mellettem Valeriu. - Na, gyere! Szerzünk enni, utána meg menjünk el inni egyet. Végül is meghívtál, ha jól emlékszem. - Én csak biccentek a szavaira, majd követem őt. Az egyik kolostorban vettük magunkhoz a havi véradagunk, majd lementünk a sziklák lábánál lévő faluba, ahol egy kocsmába tértünk be.

- Szóval Kvasir mit keresel te a Daimonban? - Kérdezi hirtelen a férfi, amivel eléri, hogy majdnem félre nyelem a sörömet. Köhögések között nézek rá értetlen tekintettel, hiszen ott volt a megbeszélésen, hogy nem tudja.

- Minket küldtek, hogy jöjjünk rá hogyan tudják az emberek, ki a teremtmény ebben a szállodában. - Erre a férfi értetlen tekintettel néz rám, majd kuncogni kezd.

- Sok szerencsét hozzá, nem fog menni! - Jegyzi meg.

- Ha ebben olyan biztos vagy, miért nem mondtad a tanácsnak? - Kérem számon, engem ugyan nem fog alábecsülni senki, akkor sem ha az a valaki maga Vlad Dracul.

- Már rég nem figyelek egy ülésen se, mindig ugyanaz megy. Mondjuk, ha tudtam volna, hogy rá akarnak állítani valakit anyáék szállójára szólok, hogy felesleges. Senki se fog rájönni arra, amit tudni akartok. - Mondja komolyan.

- Te komolyan a családjuk tagja vagy? - Lepődöm meg, azt hittem ez csak ilyen baráti dolog közte és Louki között.

- Igen! Az ezred fordulón vettek örökbe. Gaiana szerint úgy néztem ki, mint akinek szüksége van egy családra. - Vonja meg a vállát. - De élvezem, a Cosse család érdekes család. - Kuncogja.

- Hát, ha Loukiból indulok ki nem lehet más. - Értek egyet, ahogy megint eszembe jut a barna hajú sárga szemű fiú. Csakhogy ezzel együtt megint rám tör a szomjúság is, ami kifejezetten zavaró érzés, még egy teremtmény se váltott ki belőlem ilyet. Lehet a többieknek igaza van és túlságosan komolyan veszem a munkát, már megszállott leszek.

- Apropó Louki! - A nálam valamivel fiatalabb, de veszélyesebb képességű vámpír hangjára felkapom a fejem.

- Mi van vele? - Kérdezem hirtelen egy kicsit nagy adag idegességgel a hangomban.

- Kvasir Fjeld, ha össze mered törni az öcsém szívét, vagy bántani mered őt, a szavamat adom rá, hogy úgy megkínozlak, hogy azt se fogod tudni, hogy ki vagy! - A fenyegetés éle olyan, hogy akaratlanul is hatalmasat kell nyelnem miatta. Mégis mit akar ez jelenteni? Hiszen alig ismerem két hete a fiút, miért bántanám? Semmi okom sincs rá, egy nagyon kedves és vicces gyerek. - Oh, még neked se esett le! - Neveti el magát. - Pedig azt hittem már tudod, főleg azután, hogy reggel szó szerint el kellett tőle rángassalak. - Néz mélyen a szemembe.

- Mi nem esett le? - Kérdezem értetlenül, mire ő feláll, majd mellém lép a vállamra teszi a kezét és a fülemhez hajol.

- Egyetlen egy eset van, hogy egy vámpírt ennyire megbolondít a vér iránti vágy és te is pontosan tudod melyik ez az eset. - Itt megveregeti a vállam és magamra hagy. Én csak pislogok magam elé igyekezve értelmet adni a szavainak. Igaza van, egyetlen eset van, hogy egy vámpír úgy vágyik egy teremtmény vagy ember vérére, hogy minden más értelmét veszti, hogy minden elveszik körülötte és én pont ezt éreztem reggel. Pedig biztos voltam benne, hogy velem ez sose fog megtörténni, hogy velem ez nem eshet meg. Kitágult szemekkel bámulok a sörömbe, mikor felfogom mit jelentenek az érzéseim.

- Szeretem őt! - Suttogom magam elé, ez a két szó azonban most égető szomjúságot hagy maga után a torkomban. Elvesztem, ez innentől már nem munka, ez egy pillanat alatt lett magán ügy.