Hotel Daimon

1. Bajos vendégek

Egy átlagos nyári szerda délelőtt, ma még egy olyan vendég se jött, akit ki kellene paterolnom a hotelből, mert igen ez az én feladatom. A mi hotelunk egy különleges szálloda, ahova csak teremtmények járhatnak. Bár a családomnak van egy titka, amit még a vendégek előtt is titokban tart. Anya szerint addig vagyunk biztonságban, amíg a teremtmények nem tudják, hogy mi is azok vagyunk.

A világunkon az emberek mellett számtalan teremtmény él, országonként is rengeteg fajta van, viszont van egy, ami már a kihalás szélére került. Vagyis anya szerint inkább az történt, hogy a mi fajunk annyit keveredett emberekkel, hogy lassan elvesznek a képességei. A mi családunk ebből a szempontból nagyon különleges. Mi mind a négyen, anyám, apám, én és a húgom is ennek a fajnak a képviselői vagyunk.

Négy isten az utolsó istenek közül, akikben az isteni erő újra feléledt. Apám például láthatatlanná tud válni, bár én néha inkább azt hiszem, hogy csak nagyon gyorsan tud mozogni. Anya minden problémát pillanatok alatt képes megoldani és senki se tud neki hazudni. A húgomnak olyan a memóriája, hogy azzal senki se tud vetekedni. Aztán itt vagyok én, aki azzal van megáldva, hogy látja a teremtmények igazi arcát. A családom többi tagja is érzi, ha teremtmény van a közelében, de én vagyok az egyetlen, aki látja is őket. Ezért is lettem én a portás, mivel már abban a pillanatban tudom milyen teremtménnyel van dolgunk, amikor belép a főajtón.

Persze a családom nem lenne az enyém, ha nem lenne még valami. Mondjuk mióta Marsallt örökbe fogadták apának sikerült leállítania anyát, de előtte mindig azt nézte, hogy kit vehetne örökbe, ezért van a húgomon kívül még három fiú testvérem is, akik mind valamilyen teremtmények. Hát igen, azt hiszem meg se kell lepődni, hogy ilyen furcsa család ez a mi családunk. Félre értés ne essék szeretem a családom, de néha az agyamra tudnak menni, apró hátrányai annak, ha a családod egy hotelt vezet. Ahogy az is, hogy halálra unja magát az ember, ha nincsenek vendégek.

Most is hatalmasat ásítok az unalmamban, ahogy a számítógépemen kattintok egyet, hogy megnézzem, hogy mikorra várhatóak legközelebb vendégek. Már éppen megtalálnám az oldalt, amin meg tudom ezt nézni, mikor kinyílik a hotel fő ajtaja. Azonnal felkapom a fejem és mivel találom magam szembe, na mivel? Négy rózsaszínes lilás folttal!

- Vámpírok! - Motyogom az orrom alatt, fintorogva. Utálom a vámpírokat minden teremtmény közül ők a legidegesítőbbek. A démonoknak szarvuk, meg szárnyuk van, a nekóknak meg a vérfarkasoknak látszanak a füleik meg a farkuk, ezek meg. Ezek körül a rohadékok körül vibrál ez az idegesítő fény.

"Mindegy is, a vendég az vendég, kiadom a szobájuk és már nem is kell velük..." Megakad a gondolatmenetem, mikor észreveszek valami érdekeset, a négy vibrálós vámpír között egy az emberek felfogása szerint tipikusan vámpírnak kinéző alak áll, aki körül viszont nincsen vibráló fény, ami azt jelenti. "Mit keres négy vámpír mellett egy ember?" Lepődöm, meg viszont mikor a pultom elé érnek kedvesen mosolygom rájuk.

- Jó napot kívánok! Köszöntöm önöket a Kastélyhotel Daimonban. A nevem Louki Cosse, én leszek a segítségükre. A nevüket, ha szabad kérnem! - Emelem fel a tollam, hogy felírjam a neveket. Az ember szólal meg először.

- Kvasir Fjeld. - Mutatkozik be a férfi.