Kapcsolatpróba | taekook

4. fejezet

Jungkook szemszöge

A reggel túl hamar eljött, és ahogy néztem a reggeli fényeket és a bútorokat, szüntelenül az járt a fejemben, hogy csak álmodtam a tegnapi napot, ugyanis nem akartam, hogy valóság legyen, mert nem kezeltem jól az ilyen helyzeteket. Gyűlöltem, ha feszültség van köztünk, pedig nálunk megszámlálhatatlanul sok ilyen indulat volt, mégsem tudtuk ezeket elengedni, talán mert nem voltunk hozzá elég érettek. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a tőlünk fiatalabb lányok, akik úgy érzik, hogy már készen állnak egy kapcsolatra, és majd később jönnek rá, hogy nem. Azonban mi idősebbek voltunk, ráadásul nem volt lány a kapcsolatban, mégis rosszabbak vagyunk néha, legyen szó bármiről.

Nem mertem megmozdulni, mert éreztem magam körül Taehyung karját, és csak idők kérdése, mikor kel fel álmából, majd ha ez megtörténik, zúdultan jönnek rá az emlékképen és még nem akartam ezt. Kellett még egy kis idő, ahol gondolkodhatok árgus szemek és frusztrált sóhajok nélkül, csendben, ahol csak magam vagyok.

A tekintetem cikázott a szobában, amikor meghallottam ásítását, majd egy pillanatra erősebben szorított magához, mielőtt újra elernyedt tartása. Én egyből feszült lettem, vártam, hogy mi lesz ez után, majd amikor elhúzta rólam a kezét, tudtam, hogy még csak ébredezik, és hiába tud ő sokkal tovább aludni, mint én, most fel fog kelni. Lehunytam szemeimet, próbáltam nyugodtan lélegezni és egy rezdülést sem mutatni, de éreztem magamon a tekintetét, még az után is, hogy felült. Egy kicsit megcsapta a hátamat a hidegebb levegő, legalább is én úgy éreztem a meleg takaró miatt, ahogy húzta magával, amikor felkelt. Hallottam a lépteit, éreztem, ahogy betakar, majd kimegy a szobából. Kifújtam a bent tartott levegőt, majd a hátamra fordultam, hogy a plafonnal szemezgessek.

Most mit tegyek?

Nyílván felfújjuk a dolgot, mint mindent magunk körül, és ő hiába állítja, hogy ez azért van, mert szeretjük egymást, tudom, hogy valami más is van a háttérben. Régebben is, ha az érzésekről volt szó, figyeltem, mert akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy miként állok dolgokhoz, hogy ő mit is jelent nekem valójában; egy idegent, egy ismerőst, vagy talán többet. Mint kiderült többet, jóval, hiszen szerettem őt és nem úgy, mint egy barátot, azon már túlnőttek az érzéseim, ezért sem akarom hagyni, hogy kicsusszanjon a kezeim közül, ha már viszonzásra talált.

Ha még egyszer elölről kezdhetném a kapcsolatunkat, talán máshogy csinálnék dolgokat, de akkor most lehet, hogy nem lennék itt a szobája falain belül, nem ebben a helyzetben, ezekkel a gondolatokkal. Még ha visszakaphatnám azt az időd, amit Taehyunggal a veszekedésekkel és haraggal töltöttünk egymással, nem fogadnám el, mert nem tudom, mi lenne akkor. Most velem van, ez számít, nem is akarok másra gondolni.

Felkeltem, gondolván, felöltözök, hiába nem tudtam a hétvége ellenére, hogy mikor és hova akar menni azzal a két bolonddal, inkább kész leszek órákkal előbb, minthogy késsek és akár egy perccel is többet legyen velük nélkülem. Ugyanazokat a dolgokat vettem fel, amiben tegnap jöttem, mert Taehyung ruháit hordani nyilvánosan ismerősök előtt elég nagy hiba lenne, ráadásul a stílusunk is eltér valamennyire, szóval nem akartam kockáztatni.

– Felkeltél? – kérdezte, amitől megugrottam, ugyanis nem hallottam bejönni, még az ajtó jellegzetes nyikorgása sem jutott el hallójáratomba. Bólintottam egyet, majd felvettem a pólómat is, ami gyűrött volt, és hiába simítottam rajta kettőt, nem lett jobb.

– Mikor indulunk? – néztem rá, majd visszasétáltam az ágyához, hogy bevessem. Míg a párnákat rendeztem, addig ő megnézte az időd a telefonján, amit futólag láttam, amikor néha odapillantottam.

– Egy óra múlva – vonta meg a vállát, majd csendben nézett tovább nekidőlve az ajtókeretnek. Igazán segíthetett volna, de úgy voltam vele, hagyom, csináljon, amit akar, addig sincs feszültség közöttünk, legalább is én próbáltam elhinni, viszont tudtam, hogy folyamatosan húzzuk a veszekedéseket, halogatjuk, ami egyszer robbanni fog. A sok kis dolog is felgyülemlik egyszer. Legalábbis én nem tudtam annyira lazán élni, mint ő.