Please don't touch me✔

26.

A szemét kezdi forgatni, de végül enged a kérésemnek és hátat fordít, hogy meg tudjam nézni, megsérült-e. Leveszi a fejéről a bordó kendőt, hogy ne zavarjon. Nem is értem, miért vette fel. Azt sem tudom, mikor.

Hagyja, hogy elkezdjem piszkálni a fejét. Kicsit beletúrok a hajába, tapogatom a fejbőrét. Szerencsére vérbe sehol nem nyúlok bele, ami jó jel, de aztán találok egy púpot és amikor hozzáérek, Ari felszisszen. Remek, mégis sérülést okoztam neki. Bántottam őt.

– Tudod... – suttogom, amíg még háttal van nekem. Nem tudnék beszélni, ha rám nézne. – Nem szerettelek volna bántani. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. Megijedtem, de ez nem mentség arra, hogy lelöktelek az ágyról. Komoly bajod is eshetett volna.

Nem felel. Felém fordul és törökülésbe helyezkedik. Egy darabig az arcomat vizslatja, aztán végigsimít rajta, mintha egy kibuggyanó könnycseppet törölne le, pedig nem is sírok. Még nem, vagy már nem, nem tudom. De a szemem úgy szúr, mintha épp most fakasztottam volna egy új Niagarát a könnyeimmel.

– Nincs gáz – mosolyog rám. – Plusz az én hibám. Néha elfelejtem, milyen kibaszottul sebezhető vagy. Szóval ha legközelebb faszfejként viselkedek és valami olyat akarok tenni, ami neked nem tetszik, engedélyt kapsz, hogy tökön rúgj. Áll az alku?

– Nem – nevetem el magam. – Nem foglak bántani. És tényleg nagyon sajnálom. Elég rossz éjszakád lehet anélkül is, hogy én bántalak.

– Nincs rossz éjszakám, mivel gyakorlatilag nappal van – vigyorog rám. – De ne aggódj! Kemény fából faragtak, elbírok egy kis visszautasítást és fájdalmat.

Csak nézzük egymást, egyikünk sem mozdul. Azt hiszem, kezdem megérteni őt. Retteg. Jobban, mint én. Retteg, mert ő hat éve nem engedett közel magához senkit, hat éve csak a nővérére számíthat, erre hirtelen belecsöppentem az életébe én, és valamiért közel engedett magához, most pedig fél attól, hogy akárcsak a szüleit, engem is el fog veszíteni. Vajon Millára is szokott úgy nézni, ahogy most rám? Ennyi félelemmel a szemében?

Annyira szeretném, ha végre megértené, hogy nincs mitől félnie. Nem fogok eltűnni, nem fogom magára hagyni és reményeim szerint meghalni sem fogok.

Vicces. Első ránézésre senki nem gondolná, hogy kettőnk közül Ari töröttebb, de az igazság az, hogy az én haptefóbiám és a múltam semmi ahhoz képest, amit ő átélt. Végignézni a szüleid halálát szinte gyerekként, amikor még nem vagy elég idős ahhoz, hogy erős legyél, de nem vagy annyira kicsi sem, hogy ne fogd fel, mi történik körülötted... Azt hiszem, ennél rosszabb a világon nincs. Amikor tizennégy évesen hirtelen felnőtté kell válnod, amikor a megszokott életed felborul... Ha mindezt végiggondolom, nem lep meg, hogy Ari a flegmaságával csak védi önmagát. Én is védem magam, csak én máshogy.

– Én nem foglak elhagyni, Ari – mondom ki, mielőtt átgondolhatnám. Összevonja a szemöldökét.

– Mi a faszról dumálsz?

– Semmi. Mindegy. Felejtsd el!

Nem erőlteti. Azt hiszem, sejti, mire gondoltam, de nem szeretné, hogy tovább beszéljünk erről. Talán azt is el szeretné felejteni, hogy kimondtam. Én is elfelejteném.

– Kipróbálhatok valamit? – siklik az ajkára a tekintetem.

– Ja.

– Ha megmozdulsz, a világ végéig futok – nézek mélyen a szemébe, mire alig észrevehetően bólint. Látom a tekintetében az értetlenséget, látom, hogy fogalma sincs, mi következik, de nem kérdez és nem mozdul. Csak ül és vár, én pedig egy darabig figyelem az arcát. Szép arca van. Most, hogy nem mosolyog olyan flegmán, ahogy mindig, kifejezetten barátságosnak tűnik. Vagy talán csak azért látom barátságosnak, mert velem tényleg az, nem úgy, mint másokkal. Mivel érdemeltem ezt ki? Mit láthatott meg bennem, amit másokban nem? Miért pont én vagyok a kiválasztott, akiben Ari Kuosmanen megbízik? Persze talán ugyanezeket kérdezi magától ő is velem kapcsolatban. Csak trágár szavakkal tarkítva.