Please don't touch me✔

2.

LAURI

Szeretném megmondani a pultosnak, hogy esély sincs arra, hogy megvárjam, amíg végez a műszakjával, pláne azért nem, hogy „durva legyen velem", ahogy ő mondta, de esélyem sincs reagálni a kérdésre, egyszerűen elsétál és nekiáll kiszolgálni valaki mást, mintha a kis kérdését csak egy tökéletes végszónak szánta volna. Igazából az is volt és hiába van rá millió flegma válasz a fejemben, nagyon jól tudom, hogy egyiket sem fogom kimondani. Nem az a típus vagyok, aki gonoszkodna vagy viccelődne az emberekkel, de ha mégis az a típus lennék, valószínűleg akkor sem merném kimondani, ami a nyelvem hegyén van, szóval csak belekortyolok a kólámba és az előttem lévő felespoharat kezdem figyelni. Még mindig tele van a srác által beletöltött vodkával, ami így valószínűleg meg fog melegedni és még rosszabb lesz, mint hidegen, de nincs sok kedvem ahhoz, hogy megigyam. Nem is értem, miért kértem röviditalt, mikor egyáltalán nem szeretem az alkoholt. Kezdhettem volna mondjuk sörrel, esetleg borral, ehelyett valami erős piát kértem. Jellemző rám. Belevetem magam valamibe, ami hirtelen jó ötletnek tűnik, aztán szép lassan – vagy éppen eszméletlenül gyorsan – kihátrálok belőle.

Felemelem a poharat és az orromhoz emelve beleszagolok. Borzasztóan erős szaga van, tényleg olyan, mintha méreg lenne benne, ami, ha úgy vesszük, tulajdonképpen igaz. Az alkohol egy lassan ható méreg, nem?

– Ha szagolgatod, valószínűleg nem fogsz berúgni tőle – ül le mellém egy lány. Ne! Könyörgöm, menj innen! Nincs kedvem beszélgetni.

– Nem szeretnék berúgni – teszem le a poharat. Kimondtam egy mondatot. Reagáltam neki. Szuper, most már biztos, hogy nem fog békén hagyni.

– Akkor majd én berúgok helyetted is – mondja és mielőtt felfognám, mi történik, felveszi a pultról a poharamat és lehúzza a vodkát.

Nem értem. Hogy meri ezt megtenni? Nem feltétlenül azért, mert valaki másnak az italát itta meg – jelen esetben az enyémet –, és bár ez is durva, inkább az aggaszt, hogy ő nem is tudja, mi van a pohárban. Honnan veszi, hogy nem egy perverz vagyok, aki randidrogot tett a piába és csak arra várt, hogy valaki megigya? Érdekelné egyáltalán, ha így lenne?

– Hű, köszi, ez jólesett – törli meg a száját, majd a karom felé nyúl, de mielőtt megérinthetne, elhúzom a kezem a pultról és inkább az ölembe ejtem, mire ő is visszahúzza a kezét. Így máris jobb. – Egyébként Lilja vagyok. Nincs kedved táncolni?

– Bocsi, másik csapatban játszom – mondom monoton hangon, bár az igazság az, hogy akkor sem mennék vele táncolni, ha történetesen érdekelnének a lányok. Nem mintha csúnya lenne, mert egyáltalán nem az, csak a tánc és én rémes párosítás vagyunk. Nagyjából, mint egy hal és a fáramászás.

– Akkor meg miért hagyod, hogy flörtöljek veled? – mérgelődik, de valahogy nem tudom komolyan venni. Talán a szemében lévő huncut csillogás miatt. Az elárulja, hogy egyetlen szót sem gondol komolyan. – Perverz.

– Ó, Lil, drágám, ha ezt te flörtölésnek tartod, akkor valamit nagyon elcsesztél – tesz le egy pohár valamit a pultra a srác, aki az előbb engem is kiszolgált. Láthatóan ismerik egymást a lánnyal, aki egyből felveszi a poharat a pultról és azt az italt is lehúzza.

– Most miért? – nyafog aztán. Látszik rajta, hogy ezt sem gondolja komolyan. Inkább olyan, mintha parodizálna minden más lányt ebben a kocsmában. – Még a karját is meg akartam érinteni.

– Bámulatos – bólint a pultos komolyan. – Igazán lenyűgöző teljesítmény. Most pedig húzás a pult mögé, mert Inarival már nem bírjuk sokáig ketten. Te pedig – néz rám –, ha kérsz valamit, inkább tőlem kérd, ne Liljától, mert még a végén megmérgezi a piádat. Rosszul kezeli a visszautasítást.