Please don't touch me✔

22.

LAURI

Elég furcsa a kialakult helyzet. Az, hogy Ari nálunk van és nézegetjük a gyerekkori képeimet, az, hogy apával úgy beszélgetünk, mintha az elmúlt két év nem is lett volna. Egyszerűen szokatlan. Most túl jó minden és azt hiszem, félek, hogy ennek hamarosan vége lesz. Elvégre az elmúlt két évben soha semmi nem volt jó és az, hogy most egy csapásra boldognak érzem magam, csak egy ócska viccnek tűnik. Biztos, hogy nemsokára történik valami rossz és újra padlón leszek. Talán Ari lök el magától megint, talán Niklasszal történik valami, talán apa fog megint úgy viselkedni velem, mintha nem is a fia lennék, de az is lehet, hogy nemsoká felébredek és kiderül, hogy az egész nyár, ez a néhány hét csak egy álom volt és Ari a valóságban nem is létezik. Furán hangzik, de lehetséges, nem? Ahogy az is, hogy teljesen megkattantam, valami pszichés betegségem van és Ari nem más, csak a beteg elmém szüleménye, egy hallucináció, amit az agyam azért hozott létre, hogy legyőzze az engem ért traumát. Őrület lenne, nem?

– Lau! – jön be a szobámba a srác, aki talán valós, talán csak képzelem. Már néhány perce itt vagyok, pakolászok a cuccaim közt, ő pedig apával volt a nappaliban. Beszélgettek. Valószínűleg rólam.

– Igen?

– Visszajössz hozzám? Vagy maradsz itthon? – kérdezi. A hangja halk, kissé félénk, ami szokatlan Aritól, de most valahogy mégis érthető. Hiszen az utóbbi pár napban a fiú nem beszélt velem, aztán egy csapásra mégis minden oké lett. Valószínűleg nem tudja, tényleg rendben vagyunk-e, vagy csak úgy tűnik. Meg tudom érteni.

– Nem tudom – kuporodom le az ágyamra. Intek neki, hogy tegyen ugyanígy, de ő ahelyett, hogy leülne, beljebb jön és az íróasztalom felett lévő könyvespolcot kezdi vizslatni. Kicsit oldalra billenti a fejét, mintha a könyvek gerincéről szeretné leolvasni a címeket, én pedig hagyom, hadd csinálja. – Most minden jónak tűnik itthon, tudod? Úgy néz ki, apával rendeződnek a dolgaink. Olyan, mintha az elmúlt két év nem is létezett volna, mintha egyszerűen túlléptünk volna az egészen. De tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű – teszem hozzá, mikor Ari hitetlenkedve felém fordul. – Tudom, hogy egyikünk sérelmeit sem lehet csak úgy eltörölni, hanem le kell ülnünk megbeszélni a történteket. Amire most még nem állunk készen, szóval marad ez a látszólagos béke. Az a baj, hogy nem tudom, milyen hatással lenne erre az, ha visszamennék hozzád. Azt sem tudom, miért kéne visszamennem. Hiszen eleve azért mentem el, mert apa rosszul bánt velem. Ez már nem áll fenn. Meg aztán...

– Parázol, mi lesz, ha megint bekattanok és egy fasz leszek – vág közbe.

– Olyasmi.

– Hát... Nem tudok segíteni a döntésben – vesz le egy könyvet a polcról. Belelapoz, majd visszateszi a helyére. – Te tudod, mi a legjobb neked, tőlem akár Inarihoz is visszamehetsz, bár az kurva biztos, hogy darabokra szedem a srácot ma este.

– Ari! – szólok rá, mire elvigyorodik.

– Komolyra fordítva a szót... Nem leszek görény veled még egyszer. Ez tuti. Akkor sem, ha jössz, és akkor sem, ha maradsz. Jó agyalást, szöszke! – indul el kifelé a szobámból.

– Ne hívj így! – szólok utána.

Amint Ari becsukja maga mögött az ajtót, egyedül maradok a gondolataimmal, én pedig úgy döntök, hogy nem szeretném ezt, nem szeretnék gondolkozni. Az ágyamon lévő ruhák kupacára nézek, amit nemrég vettem elő a sporttáskámból, majd hátradőlök, előveszem a telefonomat és hogy kikapcsoljam az agyam, nekiállok közösségi oldalakat böngészgetni. Végiggörgetem a Facebook kezdőlapját, megnézem az ismerőseim posztjait – na nem mintha olyan sok ismerősöm lenne –, ahogy az általam követett hírességekét és magazinokét is, majd áttérek az Instagramra és azt is végiggörgetem. Unalmas. Az egész hírfolyam unalmas. Ugyanolyan képek ugyanolyan emberekről, sehol semmi egyedi. Hol vannak az egyedi emberek?