Please don't touch me✔

26.

LAURI

Kirohanok a szobából és becsapom magam mögött az ajtót. Lilja, aki eddig a kanapén aludt, felriad, de nem foglalkozom vele. Elmegyek mellette és az éppen a konyhából belépő Niklas és Maija mellett, bemegyek apáék régi szobájába és becsukom az ajtót. Tudom, nem kéne ide bejönnöm, elvégre Niklas és Maija valószínűleg szeretnének majd aludni lassan, de nem érdekel. Nem tudok máshova menekülni.

Ari ezt mégis hogyan gondolta? Nem csinálhat ilyet, nem csókolhat meg, mikor tudja, hogy az érintéseit is épphogy elviselem. Miért gondolta, hogy ez más? Miért próbálkozott? Egyáltalán miért akart megcsókolni? Jó, az utolsó kérdésre tudom a választ, legalábbis azt hiszem. Biztos nem csak szórakozni akart velem, túl jól ismer ahhoz, hogy ezt tegye. Talán csak ki akarta deríteni, kibírnék-e egy ilyen intim érintkezést, talán ő is valami hasonlót érez irántam, mint amit én érzek iránta. Ki tudja.

– Nem kellett volna lelöknöm az ágyról – motyogom. Az, ahogy hátraesett, mikor ellöktem, ahogy beütötte a fejét a falba... Utálom, hogy ezt csináltam vele. Annyira megrémültem, hogy valami baja esik, annyira rosszul érzem most magam miatta. Muszáj volt eltűnnöm. Muszáj volt bezárkódnom ide. Mi van, ha valami komoly bajt okoztam? Ha... Ha annyira beütötte a fejét, hogy agyrázkódása lett, vagy ha pont az ablakpárkány sarkába verte be és vérezni kezdett?

– Lauri – hallom Niklas halk, mégis kétségbeesett hangját. – Mi történt?

– Nézd meg, kérlek, hogy Arival minden rendben van-e! – suttogom és az egyik kissé állott szagú párnáért nyúlok. Belefúrom az arcomat. Azt hiszem, így próbálok láthatatlanná válni, ami határozottan jobb annál, mintha egy szűk helyen kuksolnék. Mondjuk egy szekrényben.

– La...

– Csak nézd meg, jó? – vágok közbe. – Én jól vagyok.

Vicces, de tényleg jól vagyok. Talán azért, mert nem is az jár a fejemben, amit Ari csinált, hanem az, amit utána én tettem. Az, ahogy lelöktem őt az ágyról, ahogy miattam beverte a fejét. Gyűlölöm magam ezért. Hiszen maga alatt volt! A szüleiről álmodott, izzadtságban úszva ébredt fel, remegett, mint a nyárfalevél, én pedig megnyugtattam, majd még egyet rúgtam belé. Mintha nem lenne elég rossz éjszakája enélkül is.

– Nem hiszem el – suttogom, amikor már néhány perce egyedül vagyok. Vajon Ari jól van? Nem ájult el, nem lett semmi komoly baja? Arról Niklas vagy valaki már szólt volna, nem igaz?

Nyitódik és csukódik a szobaajtó, majd néhány halk, bizonytalan lépést hallok, és kicsivel később besüpped mellettem az ágy. Amikor megérzem, hogy valaki végigsimít a térdemen, már tudom, hogy Ari jött be. Niklas, Lilja vagy Maija nem érne hozzám.

– Ne haragudj! – suttogom. – Megütötted a fejed?

– Annyira nem vészes. Megérdemeltem. Nem kellett volna... Tudod. Hülye voltam.

– Mégis mit... Mit gondoltál, Ari? – nézek rá és azonnal azt kívánom, bár ne tettem volna. A mindig magabiztos Ari arcán most millió kételyt látok, a tekintetében bűntudatot vélek felfedezni, ugyanakkor csalódottnak és megbántottnak is tűnik. Ennyi érzelem ki sem ülhetne egyszerre egy ember arcára.

– Azt gondoltam, hogy megcsókollak – nevet fel keserűen. – Azt gondoltam, tök rendben van, hogy bejössz nekem és mivel már egész jól elvagy az érintésekkel, sőt, meg is ölelhettelek, akár le is smárolhatlak, miért ne? Egy kibaszott idióta vagyok.

Azt mondta, tetszem neki? Tényleg azt mondta?

– Nem vagy idióta. Csak meggondolatlan. Mutasd a fejed!