Kazumi és Kodama ("Amaterasu" második fejezet)

21.

Kazumi
Utolsó emlékem az volt, amikor a háború végén a kimerültség és chakra veszteség miatt elvesztettem az eszméletem. Fájdalmasan nyitottam ki a szemeimet, mert rosszul esett a szobába beszűrődő napfény. A nyitott ablakon keresztül beáramlott hozzám a friss, hideg kinti levegő, amibe azonnal beleborzongtam. Reflexből felhúztam az államig a takarót, de erre a mozdulatomra fájdalom nyílalt a csuklómba, így felszisszentem.
- Csak óvatosan- szólt rám aggódva az ágyam melletti széken ülő Kagami, majd mosolyogva megpuszilta a homlokom.
- Hol vagyok?
- A szobádban, nem ismerős?- kérdezte szórakozottan, mire elvörösödve megforgattam a szemeimet.
- Nem néztem körül rendesen... Hogyhogy nem vagyok kórházban?
- Ott voltál. Megvizsgáltak, aztán hazaengedtek, mert csak pihenned kell. És egy darabig bánj óvatosan a jobb kezeddel, megsérült a csuklód.
- Értem... Meddig voltam kiütve?- ültem fel az ágyban, így Kagami is mellém tudott telepedni.
- Négy napig. Nem értem, hogy tudtál olyan sokáig aludni.
- Ez a tehetségem- vontam vállat mosolyogva, majd a pólójánál fogva magamhoz rántottam.
Amint ajkai elkezdték hevesen falni az enyémeket, egyszerűen hátradöltem az ágyon magamra húzva őt. Fél karjával mellettem támaszkodott, míg a másikkal az oldalamat simogatta, egy percre sem szakítva meg a csókot. Mindkét kezem átfontam a nyaka körül, miközben levegőért kapkodva elváltunk egy pillanatra, de már húztam is vissza magamhoz.
Végül Kagami agya kapcsolt először és egy hosszú csók után leszállt rólam. Először összeráncolt homlokkal néztem rá, mire kínosan felnevetett.
- Tudod, a szüleid itthon vannak. Ha pedig véletlrnül betoppannának... még nem akarok meghalni- kezdett magyarázkodni, mire egyetértően bólintottam.
Ha apa meglátna ilyen testhelyzetben, drága barátom biztos halott lenne egy pillanat múlva. Visszafogva magunkat inkább tisztes távolságban ülve beszélgettünk, amíg Kenji be nem rontott hozzánk és halálra nem ölelgetett. Kagami végül lehámozta rólam, amiért végtelenül hálás voltam neki. De ő sajnos nemsokára távozott, a helyét pedig felváltotta apám, aki hullafáradt arccal kedvesen érdeklődött a hogylétem felől. De elnézve őt, inkább nekem kellett volna megkérdeznem, hogy még él-e.
Anya már egy fokkal jobb állapotban volt, úgy látszik ő jobban bírja a háború utáni ügyek rendezését. Kodama csak este toppant be, de miután elmesélte, hogy a napot Izumival töltötte, már nem haragudtam rá.

Amikor kibotorkáltam vacsorázni, még Izuna és Tobirama is megérkezett. Leültem velük szemben és falatozni kezdtem, miközben a mesélésüket hallgattam.
- Itama hol van?- kérdeztem belekortyolva a teámba.
- Becsajozott, biztos randizik- mondta Izuna visszafojtott röhögéssel, nekem pedig abban a pillanatban rossz helyre folyt a folyadék.
Legalább két percig röhögve köhögtem, majd csak simán fulladoztam egy kicsit. A két nagybátyjám összenézett, majd Tobirama egy erélyes mozdulattal hátba veregetett, mire a haldoklásom abbamaradt.
- Mi van?!- nyögtem ki rekedtes hangon az első gondolatomat.
- Ennyire nem kell meglepődni azon, hogy barátnője lett- sóhajtott fel mosolyogva Tobirama.
- De, ez teljesen normális reakció- jegyezte meg Izuna.- Mellesleg a lány Uchiha- tette hozzá, mire megint köhögni kezdtem, ezúttal az étel döntött úgy, hogy megakad a nyelőcsövemben.
Amikor sikeresen túléltem ezt a rohamot is, megfogadtam magamban, hogy soha többet nem fogok a társaságukban enni. Meg úgy senki társaságában, az a legbiztosabb.
- Most lesokkolódtam- tápászkodtam fel kábán.- De legalább nagyi nem fogja többet szivatni szegényt.
- Amíg unokája nem lesz, addig biztos nem száll le róla teljesen- nevetett fel Tobirama. A testvéri szeretet csodái...
- Most megyek aludni. Majd holnap találkozunk- indultam el a szobám felé, mire döbbenten néztek utánam.
- Négy napig aludtál!
Csak annyira fordultam vissza, hogy sértődötten kiöltsem a nyelvem, majd iszkoltam is be a szobámba. Az ágyamba vetettem magam és pár perc múlva el is nyomott az álom. Kiélvezem ezt az utolsó nyugodt éjszakát, mert holnap már bele is vetem magam az edzésbe.

Itama
Idegesen járkáltam fel-alá a lakásomban, mielőtt Yahikohoz indultam volna. El akartam mondani, hogy mit érzek iránta, de egy olyan embernek, mint én, ez nem könnyű. Hozzászoktam ahhoz, hogy elnyomjam az érzelmeimet, és bár ez a szokások az utóbbi időben kezdett elkopni, még mindig nem vagyok az a fajta, aki gyakran mondja ki azt a bizonyos szót, de soha nem is leszek.
Végül elindultam hozzá. Habár nem beszéltünk meg mára találkozót, mosolyogva beinvitált magához. Az elején csak beszélgettünk, ahogy eddig minden alkalommal, amikor találkoztunk. Arra gondoltam, hogy milyen könnyű lenne, ha ő vallaná be először az érzéseit, nekem pedig csak rá kellene vágnom, hogy "én is" és probléma megoldva. De sose voltam a türelem megtestesítője, így most se bírtam várni. Ám szavak helyett beszéljenek a tettek!
Anélkül, hogy bármit mondtam volna, csak odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Meglepődött, de nem ellenkezett, hanem amikor pár pilanat múlva feleszmélt, visszacsókolt. A mosoly aznap este levakarhatatlan volt az arcomról.