Kazumi és Kodama ("Amaterasu" második fejezet)

18.

Kazumi
Ma a korosztályomból több ninját a Hokage irodájába hívattak, köztük az én csapatomat is. Amikor beléptünk, akkor vettem észre Kodama teljes csapatát, de nem voltunk ott mindannyian. Apa arcáról ezúttal semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, ami nem jelent jót, általában akkor vág ilyen fejet, amikor valami baj van.
- Akik most itt vagytok, mind sikeresen átmentetek a vizsgán és megfeleltetek az elvárásoknak. A mai naptól fogva mind chunninok vagytok!- jelentette be, mire a teremben mindenki boldogan ölelte át csapattársait, ismerőseit.- Ami azt jelenti...- folytatta apa, mire mindenkinek leolvadt a mosoly az arcáról-... hogy ma délután háborúba indultok.
- Egyedül?- rezzent össze azonnal az egyik lány.
- Nem, a csapataitokból összevont hadtestnek én leszek a vezetője, illetve néhány magasabb rangú ninja is velünk tart- mondta anya.- Délután 3-ra mindenki legyen a főkapunál és egy percet se késsetek.
- Igenis!
- Apa nem jön?- kérdeztem hirtelen, mire a teremben tartózkodó összes ember felém fordult.
- De igen. Készüljetek fel életetek legvéresebb csatájára.
- Ha a Hokage is csatlakozik... akkor elég nagy a baj- állapította meg Saru.
- Ez enyhe kifejezés- mosolyodott el anya, majd kitessékelte a társaságot és a lelkünkre kötötte, hogy meg ne próbáljunk késni.
Ezt jó lesz észben tartania Sarunak...
Mi Kodamával természetesen maradtunk egy kicsit, ennyivel nem ráznak le.
- Mi kell még?- kérdezte apa szórakozottan, kitalálva a gondolataimat.
- Minden ninja elmegy a faluból? Nem fog itt maradni senki?
- Dehogynem, nem hagyhatjuk védtelenül Konohát, főleg azért, mert nem tudjuk, hogy mikor jöhetünk vissza. Itt marad egy csapat shinobi a biztonság kedvéért.
- Nem tudjátok mikor lesz vége?- kérdezte Kodama.
- Ez nem olyasmi, amit dátumhoz lehet kötni. Szerintem még elhúzódhat pár hétig- magyarázta anya.
- Tobiramáék ugye jól vannak?
- A jelentések szerint igen- mondta apa.
- Még valami?- vonta fel a szemöldökét anyám.
- Ennyi- vigyorodtam el.
- Remek, keressétek meg Kenjit és mondjátok el neki, mi a helyzet. Délután találkozunk.
- Oké!- kiáltottuk vissza az ajtóból, majd rohantunk is a kisöcsénkért.
Az edzőpályán találtunk rá a csapatával együtt, szerencsére pont pihenőt tartottak.
- Nocsak, itt vannak az újonc chunninok- köszöntött Jin mosolyogva.
- Sziasztok- mosolyodtam el.- Válthatnánk pár szót Kenjivel?
- Persze.
A kisöcsénkkel együtt elsétáltunk egy kicsit messzébb, hogy a többiek ne hallják, amit beszélünk. Kenji gondterhelt arccal meredt ránk, valószínűleg megérezte, hogy nincs minden rendben.
- Ti is elmentek anyáékkal, igaz?- kérdezte sokat sejtően.
- Honnan tudsz erről?- ámult el Kodama.
- Apa tegnap elmondta, hogy ma ő és anya is harcolni mennek. Ezért gondolom ti is.
- Igen, de hé...- gugoltam le hozzá.- Nem lesz baj! Ne szomorkodj, inkább szurkolj nekünk- mosolyogtam rá.
- Pontosan- borzolta össze a haját Kodama.
- Rendben, legyetek ügyesek- ölelt át mindkettőnket hirtelen.- És üdvözöljétek Gyuukit helyettem!
- Mindenképpen, csak ne üvölts a fülembe- motyogtam szórakozottan.
Ezután hazamentünk, hogy felkészüljünk az indulásra. Még van addig pár óra és az út is beletelik majd egy kis időbe, de már most nagyon izgatott vagyok. Remélem nem vallok majd kudarcot és segíteni tudok, hogy együtt legyőzhessük az ellenséget.

Délután mindannyian készenlétben állva vártunk anyáékra a megbeszélt helyen. Még Saru sem késett el, ami nagy szó.
- Indulhatunk?- ugrott elénk anya.
- Igen!- kiáltottuk mindannyian.
- Ne maradjatok le- utasított apa, majd elindultak.
Elképesztő sebességgel haladtak már most, van egy olyan érzésem, hogy a banda egy része kifulladva fog elájulni, amikor odaérünk a frontvonalhoz...
Nem tévedtem sokat, ugyanis amikor megérkeztünk a seregünk táborához, a csapat nagyrésze azonnal kidőlt. Mármint szó szerint, fogták magukat és elterültek a földön. Apa a homlokára csapva sóhajtott egyet, anya pedig csak hitetlenül megrázta a fejét.
- Minek kellett már most kicsinálni őket?- sétált oda hozzánk Itama.
- Még élsz?- köszöntötte apa "kedvesen".
- Izuna?- fordult felé Kodama, mire nagybátyjám sértődötten karba tette a kezét.
- Itt vagyok én, minek kell az Uchiha...?
- Itama- szólt rá anya halkan, de elég szigorúan ahhoz, hogy befogja.
- Azt hittem ide se fogtok ma érni- jött oda Tobirama is, mire mosolyogva átöleltem.
- Siettünk- vont vállat anya, majd elkomolyodva folytatta.- Mi a helyzet?
- Eddig több volt a veszteségük, mint nekünk, de még mindig nem fogytak el. Holnaptól viszont komolyabb összecsapásokra számíthatunk, mert erősítés érkezett hozzájuk.
- Addig jobb, ha pihentek- fordult apa a társaság még éber tagjai felé.
- Igenis!- indult el a csapat legjava aludni.
Kodama és én előtte megkerestük Izunát, szerettük volna biztosra tudni, hogy rendben van. Nem is kellett csalódnunk, nem volt semmi baja, csak éppen valamilyen taktikát beszélt meg pár vezetővel, azért nem jött oda hozzánk. Miután megbizonyosodtam róla, hogy mindenki épségben van, aki számít, én is lefeküdtem. Próbálok felkészülni a holnapi harcra, bár igazából nem nagyon tudom, mire kellene. Mindenki csak azt mondogatja, hogy durva lesz, de azt senki sem meséli el, hogy pontosan mi lesz benne a durva. Úgy látszik, ezt magamnak kell kiderítenem.