Kazumi és Kodama ("Amaterasu" második fejezet)

19.

Kazumi
Reggel egy arcomba ordító Kagamira ébredtem, akit azonnal lecsaptam. Aztán realizáltam a helyzetet és villamgyorsan felpattantam, majd a fejét fogó Kagamira meredtem.
- Basszus, ne haragudj! Még félálomban voltam- húztam el a szám.
- Megálmodtad a háborút?- masszírozta az ütés helyét többször felszisszenve.
- Bocsi...- sütöttem le a szemem.
A következő percben Kagami mosolyogva magához ölelt, de egy pillanat múlva el is engedett. Csak egy gyors csókot váltottunk, mert nincs most időnk romantikázni, nemsokára támadni fogunk.
- Indulunk!- szólt ránk apa gyilkos tekintettel meredve Kagamira.
- A haragot tartogasd az ellenségnek- jegyezte meg anya, majd késlekedés nélkül megindult előre.
- Szóval elkezdődik...- sóhajtottam fel.
- Ne aggódj, nem vagy egyedül- ugrott mellénk Saru, így majdnem teljes volt a csapatunk.
De az utolsó hiányzó láncszem is megérkezett nemsokára. Tobirama Itamával együtt pontosan elénk ugrott, hogy néhány bíztató szót szóljon nekünk.
- Harcoljatok együtt, akkor megállíthatatlanok lesztek- pillantott hátra.
- Kazumi...- nézett rám Itama.
- Igen?
- Mindent bele- mosolyodott el, mire bólintottam egyet.
Eddig féltem egy kicsit, de most a rettegésem tovaszállt, ahogy a körülöttem lévő emberekre pillantottam. Együtt sikerülni fog, győzni fogunk!
Szemeimmel Kodamát kezdtem keresni és nemsokára meg is pillantottam a csapatával együtt. Pontosan apáék mögött haladtak Izunával kiegészülve. Láttam rajta az elszántságot és bátorságot, ami erőt adott a társainak is. Félénk természete ellenére Izumin most egyáltalán nem láttam, hogy ijedt lenne, ami nagymértékben Kodama kisugárzásának volt köszönhető.
Pár perccel később megpillantottam az ellenséges csapatokat. Nagyot nyeltem, amikor észrevettem köztük egy bijuu-t, de még mielőtt eluralkodhatott volna rajtam a félelem, nekünk is érkezett egy kis segítségünk.
- Gyuuki!- kiáltottam fel boldogan, amikor megpillantottam a mellettem elhaladó Nyolcfarkút.
- Víí!- ordított fel magabíztosan és azonnal harcba bocsátkozott az ellenséges bijuu-val.
Ezután viszont nem volt időm Gyuukira vagy akár anyáékra figyelni. Amint elértünk az ellenséghez, már csak a közvetlenül mellettem harcoló csapattársaimra tudtam figyelni. Tobirama síri nyugalommal tette a dolgát, mintha azt akárná üzenni nekünk, hogy maradjunk higgadtak és ne hamarkodjuk el a döntéseinket. Ha ez volt a célja, akkor sikerrel járt, ugyanis már a legeslő pillanattól fogva összekombináltuk a támadásainkat. Figyeltünk arra, hogy ne pazaroljuk feleslegesen a chakránkat és ki tudjuk egészíteni egymás hiányosságait. Ami mindhármunkban jelen volt, az a harci vágy és a társaink megvédésének szándéka.
Gondolkodás nélkül ugrottam többször is Kagami elé, de közben engem is védett meg néha Saru egy sárfallal, vagy éppen az Uchiha azzal, hogy megtámadta az ellenfelemet. Próbáltunk kevés chakrát felhasználva sok ellenséges ninját leteríteni, hogy ne fulladjunk ki már az elején. Ezzel nem is volt gond, de kb négy óra után már képtelenek voltunk odafigyelni erre és előfordult, hogy nem vettük figyelembe egy-egy támadásnál, hogy mennyi chakrát használunk fel. Ez odáig vezetett, hogy egy idő után mindhárman kimerültünk és csak arra volt erőnk, hogy fegyverekkel küzdjünk. Erre már az ellenségen is meglátszott a fáradtság, így menekülőre akarták fogni.
- Ne engedjetek el senkit!- kiáltotta Tobirama, majd az ellenség nyomába eredt.
Bólintottunk egyet, majd összeszedve minden maradék energiánkat, mi is utánuk indultunk. Ha sikerül megakadályoznunk, hogy elmeneküljenek, akkor végre le tudnánk győzni őket.

Kodama
Végig apáék mögött haladtunk, valamiért megnyugtatott, hogy láttam őket előttem rohanni. Az is megnyugtatott, hogy Izuna ott volt velünk és a társaim sem izgultak annyira. Ha a megbeszéltek szerint tudunk harcolni, akkor minden rendben lesz!
Ahogy megpillantottuk az ellenséget, feltűnt Gyuuki is, majd anya körül megjelent Kurama chakrája. Azonnal célba vettek apával együtt egy erősebbnek vélt csapatot, miközben mi is harcolni kezdtünk. A technikáink sokat fejlődtek az évek alatt, ahogy a csapatmunkánk is egyre jobb lett. Sikeresen bezsebeltünk néhány kisebb sérülést, de azokat leszámítva a védekezésünk is rendben volt. Csapatként küzdöttünk, így több ellenséggel tudtunk végezni, mintha egyedül harcoltunk volna.
Pár órával később, amikor mindkét sereg kimerült, az ellenség el akart menekülni. Azonnal utánuk eredtünk, hallottam a bíztatásokat, hogy ezúttal nem engedhetjük el őket. A fáradtság ellenére is elég erőt adott a sok buzdítás, így Izumival fej-fej mellett haladva szélsebesen követtük az ellenséget. Kayato kicsit lemaradva jött mögöttünk, ő több chakrát használt fel eddig, mint mi és valószínűleg jobban elfáradt.
Sikerült időben beérni az ellenséget és megállásra késztetni őket, így újra harcra került a sor. Éppen karddal küzdöttem valaki ellen, de ahogy legyőztem őt, annyira lekötött Izumi megvédése, hogy figyelmen kívül hagytam a felém közelítő ellenséges ninját. Csak az utolsó pillanatban vettem észre, de mielőtt a maradék chakrámmal jégpajzsot formáltam volna magam köré, valaki más megmentett. Egy vörös chakrából összeálló farok kivédte a felém küldött kunaikat, majd anya egyetlen ütéssel leterítette az ellenséget.
- Jól vagytok?- fordult felénk, mire mindketten bólintottunk egyet.- Még egy kicsit bírjátok ki!
Izumival egymásnak szegeztük a hátunkat, hogy így védjük a másikat, miközben küzdünk. Az összecsapások már szinte csak fegyverekkel történtek, csak kevés embernek maradt chakrája jutsukra. Az ellenség kezdett elfogyni, de a még harcékes ninják is jócskán veszítettek a harci kedvükből. Nemsokára megpillantottam Kazumi csapatát és azonmal odarohantunk hozzájuk. Ahogy végignéztem rajtuk, komoly sérülést nem szedtek még össze, de azért van jópár karcolásuk.
- Minden rendben?- kérdeztem ikertesómtól, amikor odaértünk hozzájuk.
- Persze, de te elég szarul festesz- nézett végig rajtam.
- Dehogy, ez semmiség- forgattam meg a szemem.
Az ötösünk hamar szétszéledt, ugyanis páran ránk támadtak. Izumival két ellenséget terítettünk le, míg Kazumi és társai hárommal próbáltak megbírkozni, de nemsokára megérkezett egy negyedik is. A segítségére akartam sietni, de Itama megelőzött és egy csapással végzett az ellenséges shinobival.
- Egy pillanatra se lankadjon a figyelmetek!- szólt ránk, mire mi csak némán bólintottunk, majd folytattuk a harcot.
Kezdtem azt hinni, hogy ezt a háborút tényleg megnyerhetjük most. Csak egy kicsit kell még kitartanunk. Csak egy kicsit.

Itama
Az ikreken láttam, hogy már szinte minden csepp chakrájukat felhasználták, de jelenleg nem tudok többet tenni értük, mint figyelni rájuk. Közben viszont magamról se feledkezhettem meg és jó lett volna csatlakozni Madarához és Amaterasuhoz, akik az ellenség tábornokával harcolnak éppen. Ha őt legyőzik, mi nyerjük meg a csatát, ezért segítenem kell nekik. De közben itt vannak Kazumiék is... magukra hagyhatom őket most, amikor teljesen ki vannak merülve?
Miközben ezen gondolkodtam, ösztönösen kivédtem egy csapást, amit egy mellettem harcoló lánynak szántak.
- Kö-köszönöm- motyogta elpirulva.
- Semmiség, de máskor vigyázz jobban- figyelmeztettem kedvesen.
Ekkor megpillantottam a közelben Izunát, és azonnal odaugrottam mellé.
- Mennyire bírod még?- kérdezte azonnal.
- Jól vagyok, Amaterasuékhoz kell mennem. Figyelsz fél szemmel az ikrekre? Már eléggé elfáradták.
- Persze- mosolyodott el halványan, majd Kodama mellé ugrott.
Én pedig Amaterasu keresésére indultam, de nem volt nehéz kitalálni, hogy hol lehetnek. Egy irányból durva csata zaja hallatszott, azonnal tudtam, hogy azok ők lesznek. Késlekedés nélkül elindultam feléjük, de sok ellenséges ninjával találtam szembe magam, minden bizonnyal meg akarták akadályozni, hogy eljussak a tábornokukhoz. Rendesen lelassított az ellenük folytatott küzdelem, de nemsokára akadt egy meglepő társam. Az előbb megmentett lány szegült mellém és a segítségével hamarabb át tudtam jutni az ellenségen. Amikor megpillantottam Madara Susano'o-ját, a lány felé fordultam.
- Van néhány sérülésed, jobb, ha ebből a harcból kimaradsz- jegyeztem meg.
- Csak segíteni akartam egy kicsit. Ezzel egálban vagyunk- mosolygott rám, majd továbbállt.
Én is elmosolyodtam, de nem tétováztam sokat, hanem elindultam, hogy segítsek a húgomnak. Ha vége lesz a háborúnak, meg kell keresnem ezt a lányt, hogy megköszönhessem a segítséget.