Kazumi és Kodama ("Amaterasu" második fejezet)

8.

Hana
Kazumi akármennyire huncut kislány, ez a húzása most nagyon jól esett. Persze vele is szívesen eltöltöttem volna a délutánt, de már rég voltunk Aijivel kettesben egy kicsit. Jó, ott volt a küldetésünk, amelyikre csak mi ketten mentünk, de akkor a feladatra kellett koncentrálnunk és nem igazán volt időnk egymásra. Az elmúlt hetekben többször találkoztunk az edzéseken és küldetéseken kívül, ami apáéknak azonnal feltűnt. Mostanában elég jó indokra van szükségem ahhoz, hogy elengedjenek, mert mindig azt hiszik, hogy vele vagyok. Abba pedig valamiért nem akarnak belenyugodni, tipikus apák. Egyszer elkövettem az a hibát, hogy csak simán annyit mondtam nekik "elmentem Aijivel". Életem legnagyobb tévedése volt.

Izgatottan rohantam ki a szobámból, ez volt első alkalom, hogy Aiji elhívott valahová csak engem. Eddig ha kimozdultunk kicsit, általában Daisuke is jött, a másik csapattársam. Nincs semmi bajom a sráccal, kedvelem, de nem tudok olyan felhőtlenül beszélgetni Aijivel, amikor ő is ott van. Mielőtt elmentem volna, muszáj volt szólnom apáéknak. Akkor még nem gondoltam arra, hogy ennyire felfújják ezt az egészet.
- Elmentem!- kiáltottam be nekik.
- Hm? Edzésed lesz?- hallottam meg Izuna hangját.
- Nem, Aijivel leszek- mondtam lazán és már ki is léptem volna az ajtón.
- HOGY MI?!- ordították mindketten akkora hangerővel, hogy az akkor érkező Itaru ijedtében nem mert bejönni a házba.
Értetlenül sétáltam vissza hozzájuk, nyomomban a bátyámmal.
- Öhm... a csapattársammal elmegyünk... hát, ő... sétálni- motyogtam.
Mindkettőjüknek felszaladt a szemöldöke, Itaru pedig fáradtan fordult felém.
- Ezért van a felhajtás? Én bírom a srácot, jófej- vont vállat.
- Szóval... egy fiú...- motyogta Tobirama.
- Egyszerre kettő sok lenne- motyogtam.
- Ne ironizálj! Miért tartunk már itt?- sóhajtott fel Izuna.
- Öhm... ezzel mi a baj?- kérdeztem értetlenül.
- A lányom randira megy, ez hogyne lenne baj!
- Miért is?- kérdeztük Itaruval egyszerre.
- Ki tudja miféle gyerek az?!
- Ha hozzádér porig égetem az Amaterasuval!- ropogtatta meg ujjait Izuna.
- Apa, nem kell ennyire túlreagálni...- próbálkoztam, de nem kellett volna ezt kimondanom.
- Túlreagálni?!
- Mi nem reagáljuk túl, csak aggódunk érted!
- De a csapattársam, már évek óta ismerem.
- Ki tudja mit forgat a fejében?- szörnyűlködött Tobirama.
- Mi van, ha valójában egy álruhás gyilkos?!
- Ez elég valószerűtlen, nem gondolod?- pislogtam értetlenül.
- Bármi megtörténhet!- jelentette ki Izuna, majd mindketten az elképzelt katasztrófa-történeteiket kezdték mesélni egymásnak.
Pislogás nélkül meredtem a két túlpörgött apámra, akik egymásnak magyaráztak arról, hogy hogyan fogják kinyírni Aijit, ha a szemük elé kerül. Most komolyan? Csak pár órára elmennék vele sétálni, ezek meg itt drámáznak...
- Hana, most!- súgta oda nekem Itaru, mire kapcsoltam és maximális sebességgel megindultam az ajtó felé.
- Mi? Gyere vissza!
- Nem mondtam, hogy mehetsz!- kiabáltak utánam mindketten, de még időben elfutottam.

Elhúztam a számat, ahogy visszaemlékeztem erre a kis kalandra, ami azonnal feltűnt a mellettem sétáló Aijinek.
- Mi az?
- Semmi, csak valami eszembe jutott- legyintettem.
- Hazakísérjelek?- dobta fel az ötletet mosolyogva, mire enyhén elfehéredtem.
- Ha élni akarsz, akkor inkább ne- válaszoltam őszintén.
Meglepetten összeráncolta a szemöldökét és értetlen fejet vágott.
- Mert?
- Ha apáék meglátnak, neked annyi- közöltem vele egyszerűen.
- Mi? Miért? De amúgy az egyikük ott jön- mutatott egy irányba, ahol megpillantottam Tobiramát.
- Basszus, bújjunk el!- kiáltottam fel ijedten.
Megragadtam Aiji pólóját, miközben ijedten kezdtem forgolódni valami búvóhelyet keresve. De megcsúszott a lábam és magammal húzva őt is, sikeresen beestünk a patakba. Idegesen pattantam fel és a vízes fiúra pillantottam.
- El kell tűnnöd innen, most!
- Mi? Miért?- értetlenkedett, miközben ő is felállt.- Amúgy szimpatikus volt a víz vagy mi van?- kérdezte nevetve.
- Csak megcsúsztam, de el kell menned, mielőtt apám...
- Hana?- hallottam meg a hangját, mire ijedten kaptam a fejem az út irányába.
Amikor Tobirama meglátta mellettem Aijit, azonnal elkomorodott, majd szerintem magában számba vette a lehetőségeit a megölésére. Közben odasétált hozzánk, mi pedig kikászálódtunk addigra a patakból. Csurom vízesen álltunk meg előtte, miközben ő folyamatosan Aijit figyelte. Amikor a fiú rápillantott, Tobirama összefonta maga előtt a karjait szigorú tekintettel, mire Aiji ijedten bújt a hátam mögé.
- Öhm... apa, ő itt Aiji, a csapattársam- törtem meg a feszült csendet.
- Aha...- motyogta Tobirama és a kezét nyújtotta a fiú felé.
Aiji bizonytalanul kezet fogott vele, majd igyekezett visszafolytani a fájdalmas ordítását, amikor apám megszorította a kezét. Szerintem egy ideig látszani fog a helye...
- Kedvetek volt fürdeni egyet?- vonta fel a szemöldökét.
- Csak megcsúsztam és őt is magammal húztam- magyaráztam.
- Egyáltalán mit csináltok ti itt ketten?
- Sétáltunk- válaszolta Aiji, mire Tobirama szemöldöke megint felszaladt.
- Szóval séta? Értem... Gondolom egy BARÁTI BESZÉLGETÉS keretein belül- hangsúlyozta ki szavait.
Én csak egyetértően bólogattam, de a hülye Aijinek nem esett le a tantusz.
- Azért kicsit komolyabb szándékaim vannak- vakarta meg a fejét zavartan, enyhén elpirulva.
- Te idióta...- motyogtam.
- Igen?- szorult ökölbe Tobirama keze.
- I-igen, uram- dadogta Aiji ijedten.
Mindegy, magát keverte bele ebbe a helyzetbe, oldja meg valahogy.
- Na ide figyelj- lépett hozzá közelebb apám.- Ha csak egyetlen rossz szót vagy panaszt hallok rád Hanától, halott vagy. Nem viccelek!
- É-értettem...
- Akkor jó- változott vissza Tobirama normálisba.- Hana, ideje hazamennünk.
- Na ja- motyogtam.- Majd találkozunk.
- Aha, igen- intett Aiji még mindig lesokkolódva.
Tobiramával elindultunk haza, miközben végig fürkésző tekintettel figyelt.
- Ezt el fogod mondani majd apának is, ugye?- kérdeztem sóhajtva.
- Még szép. De legalább fél tőlem, az már egy jó pont.
- Miért lenne az?- tátottam el a szám.
- Mert így nem mer majd kihasználni, tudja, hogy akkor megölném.
- Apa, ne legyél ilyen pszichopata- csaptam a homlokomra hitetlenül.
- Nem vagyok az! Csak törődöm a lányommal, az normális...
- Csak nem ilyen formában.
Fejcsóválva haladtam mellette, miközben magamban köszönetet mondtam az égnek, amiért nem ölte meg Aijit azonnal. Hogy őszinte legyek... nagyon tetszik nekem az a srác. Kedves és jól is néz ki, tipikus olyan fiú, akit minden lány az ideáljaként képzel el magának. Csak egy kicsit tökkelütött, de ez még változhat. Remélem apáék nem fogják kivégezni, amiért járni akar velem...

Kazumi
Alig vártam, hogy Hashirama-bátyó hazaérjen és végre beszéljek vele. Szeretek vele lenni, mert leszámítva a depressziós megnyílvánulásit, nagyon jó társaság. Amikor hazaért, szokás szerint a nyakába ugrottam, de Ryo is követett és hogy ne maradjon ki a buliból, végül Kenji is átölelte.
- Te jó ég, hárman túl nehezek vagytok- motyogta fájdalmasan, mire leszálltunk róla.
- Te helyettesíted apát?- kérdeztem tőle.
- Igen, általában én szoktam.
- De ő jobban csinálja azt a... azt a valamit, ugye?- fordult felém Kenji.
Hashirama-bátyó lesütötte a szemét, én pedig határozottan bólogatni kezdtem.
- Apa, ugye Kenji alhat az én szobámban?- kérdezte Ryo előszedve legszebb mosolyát.
- Hogyne, csak ne maradjatok fent sokáig- mondta, mire a két fiú azonnal elszalad.- Szeretnél valamit, Kazumi?
- Csak... ugye anyáékkal minden rendben?
- Persze, ne aggódj- mosolyodott el.- Nem csak veszélyes shinobik, de nagyon jól tudnak tárgyalni is.
- De mikor jönnek már vissza?- sóhajtottam fel.
- Csak ma mentek el- nevette el magát, majd az egyik vendégszobához kísért.- Jó éjt!
- Neked is!- mosolyogtam rá.
Kicsit azért aggódtam, hiszen öttagú családomból csak én és Kenji voltunk a faluban. De legbelül tudtam, hogy Kodama biztos ügyes a küldetésen, anyáék pedig nagyon jól meg fogják oldani, amiért elmentek. Hiszen ők nem szoktak hibázni.