Kazumi és Kodama ("Amaterasu" második fejezet)

20.

Madara
Amaterasuval és a bátyjával legyőztük az ellenség parancsnokát és az ellenünk kiálló jinchuurikit. Ezzel a lépéssel megadásra késztettük a legtöbb ellenfelet, de akadtak páran, akik a kimerültség és reménytelen helyzet ellenére sem hagyták abba a harcot. Nem tehetünk mást, ki kell iktatnunk a maradékot, különben soha nem ér véget ez a csata. A sérültek száma mindkét oldalon magas volt, ennek ellenére folytatnunk kellett a harcot. Idegesített, hogy nem tudtam merre vannak az ikrek és kivel harconak, szerettem volna rajtuk tartani a szemem, de ehelyett már az elején elváltunk tőlünk. Nem volt semmilyen rossz előérzetem (az amúgyis Amaterasu reszortja), mégis aggódtam értük, hiszen ez az első alkalom, hogy háborúban harcolnak. A képességeik hiába kivételesek, nem lehetünk bíztosak soha semmiben.
Éppen ezért hiába éreztem, hogy lassan elérem a határaimat, próbáltam minél gyorsabb tempót diktálni a társaimnak, hogy hamar túllegyünk ezen. Amaterasu egyszer rám is szólt, hogy lassítsak, ha nem akarok a kimerültség miatt összeesni.
- Pont te beszélsz? Alig állsz a lábadon- jegyeztem meg halvány mosollyal az arcomon.
- Ez igaz- mondta halálos nyugalommal, miközben kiiktatott egy ellenséges ninját.- De ha én összeesek, te majd befejezed ezt helyettem és visszaviszel a faluba. Ha viszont te ájulsz el, mégis hogy cipeljelek el? Két fejjel magasabb vagy, mint én...
- Még ilyenkor is poénkodik- dünnyögtem bosszúsan, de magamban azért elmosolyadtam az elemzésén.

Beletelt ugyan egy kis időbe, de nemsokára elértük a célunkat, már nem volt olyan ellenség a láthatáron, aki ne adta volna meg magát. Ilyen az egyértelmű győzelem. Már csak egy dolog maradt hátra; megkeresni az ikreket, és hazavinni a sérülteket a holttestekkel együtt. Mert sajnos azok is akadtak, nem tudtam megvédeni mindenkit.
- Induljatok vissza a súlyos sérültekkel a faluba- szóltam oda Itamának, aki bosszúsan nézett vissza rám.
- Megint nekem parancsolgatsz? Miért pont én?
- Mondjuk mert akkora sebet szedtél össze, hogy mindjárt hátast dobok a látványától- vonta fel a szemöldökét Amaterasu.
Amikor ilyen tekintettel mered valakire, az jobb, ha behúzza fülét-farkát és csinálja, amit mond. A bátyja is szótlanul megfordult és a sérültekkel együtt elindultak visszafelé.

Itama
A húgom hiába volt kiakadva a sebem miatt, nem volt az annyira vészes, mint ahogy beállította. Szerettem volna megkeresni az ikreket, de az az igazság, hogy nem igazán volt rá lehetőségem. Voltak súlyos sebesültek is, azokat előre küldettem olyanokkal, akikben még volt szufla egy kis rohanáshoz. Igyekeztem körbetekintve felmérni a veszteségünket, de egy idő után feladtam és csak csenden sétáltam elől. Volt egy olyan gondolatom, hogy megkeresem Kazumit és Kodamát, de arra gondoltam, hogy Izuna majd vigyázz rájuk és valószínűleg Tobirama is a közelükben lesz valahol, szóval miattuk nem kell aggódnom.
- Nem kellene ellátni a sebed?- bukkant fel mellette az előbbi lány.
- Annyira nem vészes- legyintettem.- De izé... köszönöm.
- Hogy?- vörösödött el egy pillanatra.- N-nincs mit.
- Megsérültél?- pillantottam rá, és csak ekkor tűnt fel, hogy kicsit biceg.
- Semmi baj, ez igazán semmiség...- kezdett mentegetőzni, de erre már felvettem a hátamra.
- Azért viszlek, jó? Így gyorsabb- néztem rá a vállam fölött, mire ő zvartan bólintott párat.- Mi a neved?
- Uchiha Yahiko- mosolyodott el.- De én ismerlek téged, nem kell bemutatkoznod.
- Akkor jó- mosolyogtam vissza rá, miközben elmerültem a gondolataimban.

Kazumi
Észrevettem, hogy az ellenséges shinobik közül többen feladták a harcot. Mégis voltak olyanok, akik továbbra is támadtak minket, pedig már nem voltak a legjobb bőrben és legyünk őszinték: esélyük sem volt a győzelemre. Talán csak minél több veszteséget akartak okozni nekünk, amiért legyőztük őket. Mindenesetre nem állhattam meg, pedig már alig bírtam tartani magam. Ha nem lett volna ott Izuna, hogy segítsen, valószínűleg nem úsztam volna meg néhány kisebb karcolással és vágással. Kagami is végig mellettem volt, ami nem csak nagy segítség volt, de valamiért biztonságérzetet adott.
Magamban már fohászkodtam, hogy fogyjanak el végre az ellenség harcképes ninjái vagy adják már meg magukat mind, mert éreztem, hogy el fogok ájulni. Majdnem minden csepp chakrámat elhasználtam már, tudtam, hogy nem leszek képes sokáig folytatni a harcot.
- Kazumi, fújd ki magad- mosolygott rám Kagami.- A többit bízd ránk.
- De...- akartam ellenkezni, ekkor viszont megjelent mellette Kodama is.
- Nyugi, majd mi megvédünk!
- Egy gyenge kislánynak hisztek?- kérdeztem mérgesen, miközben felpattantam a földről és leporoltam magam.- Nem fogok meghátrálni pont a legvége előtt.
A fiúk csak szájtátva figyeltek egy darabig, majd inkább folytatták a harcot és nem ellenkeztek velem. Jól is tették.
- Rég harcoltunk együtt- ugrott mellém Izumi.
- Már vagy ezer éve- mosolyodtam el.
A csapattársaimat és ikertestvéremet leszámítva csak Izumival tudtam nagyon jól összhangba kerülni harc során. Gyakran edzettünk együtt az elmúlt években, így könnyen fel tudtuk venni egymás ritmusát. És most, hogy mindketten kimerültünk és végső erőnket felhasználva harcolunk, szerintem jobb együtt harcolni.

- Elfogytak?- kérdezte Izumi lihegve a kimerültségtől, amikor nem érkezett felénk több támadás.
- Úgy néz ki- motyogtam, majd vettem egy nagy levegőt.- Nyertünk!
Barátnőm utolsó csepp erejével mosolyra húzta a száját, majd fáradtan lehajtotta a fejét. Abban a pillanatban elhomályosdott a látásom, majd minden elsötétült körülöttem.

Kodama
Épp amikor elérkeztünk a csata végéhez, Izumi és Kazumi egyszerre vesztette el az eszméletét. Kagamival reflexből elkaptuk, majd a hátunkra vettük őket.
- Mondd, hogy csak elfáradtak- pillantottam rá.
- Biztos, nem lesz semmi baj- próbált nyugtatni engem és valószínűleg magát is.
- Azért induljatok haza és siessetek, amennyire tudtok. Ha bírjátok még- szólt oda Izuna, mire bólintottunk egyet és elindultunk.
Próbáltam nem elveszni a táj bámulásában, amit holttestek borítottak be. Inkább óvatosan megráztam a fejem és Izumira pillantottam, aki vállamra támasztotta az állát, miközben aludt. Vagyis nagyon remélem, hogy csak aludt.
- Héé! Még éltek?- integetett nekünk Kayato és Saru, miközben arra vártak, hogy beérjük őket.
- Nem, ez csak a szellemem- forgattam meg a szemem.- Minden rendben?
- Hogyne, rajtam egy ennyi nem fog ki!- mutatott magára büszkén Saru.
- Pár perce alig tudtál megmozdulni, annyira elfáradtál- motyogta Kagami, miközben folytattuk utunkat Konoha felé.
- Csak pihentem egy kicsit!- kérte ki magának Saru.
- Persze, persze...- legyintett az Uchiha, amivel kellő mértékben csapattársa agyára ment.
Így az út további részében hallgattuk Saru mentegetőzését kiabálás formájában. Köszi Kagami, a dobhártyám igazán hálás neked...

____________________________
Csak egy kis megjegyzés: Uchiha Yahiko Vivienn6 OC-ja ^_^