Seattle-i kis életem ~BEFEJEZETT~

Temetés

Május húszadika van. Az édesanyám születésnapja lenne, de helyette ma van a temetés. Nem verjük nagy dobra. Családi lesz nagyon. Nem leszünk sokan: csak én, Ben, Peter, Rose, Jack, Nancy, Nancy édesanyja, Louis, Carl, Donald Jenkis és Ben egyik nagyon régi barátja Cooper, akivel még életemben nem találkoztam. Peter ma mesélt róla miközben készülődtünk. Mesélte, hogy az egyik lánya neki is meghalt egy autóbalesetben még három éve, csak tizenkilenc éves volt. De mesélt arról is, hogy amikor még pici volt Peter, sokat jártak horgászni. Csak ők hárman...

Én végül egy fekete, testre simuló ruhát vettem fel, amit még anyától kaptam. Felvettem hozzá egy blézert, ugyanis kint kicsit fúj a szél. Összekészülődtünk és beültünk az autóba. Peter vezetett, én az anyós ülésen ültem, Ben pedig mögöttem. Az út ideje alatt nem beszéltünk semmit. Zene sem ment. Csak csöndben vártuk, hogy megérkezzünk a helyszínre. Út közben össze-vissza mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben. Visszagondoltam a baleset estéjére, a boldog pillanatokra. Még azokra is, amikor az apám élt. Érzem, hogy nehéz lesz ez az egész nekem ma. De Peter itt van velem és mellettem. Ez nekem sokat számít. Nagyon sokat.

Amikor megérkeztünk a temetőbe, már minden készen állt a szertartásra. Csak Nancy és az édesanyja volt még itt. Egyből hozzájuk indultam, amint kiszálltam az autóból.
- Szia Victoria! - köszön Miss Lavigne.
- Sziasztok! - köszönök vissza.
- Őszinte részvétem! - mondja szomorúan Nancy anyukája.
- Köszönöm!
- Victoria - szólít végül meg a barátnőm - Kicsit tudunk beszélni? - kérdi.
- Persze. Gyere - válaszolom és kicsit arrébb húzódunk.
- Én rettenetes dolgot csináltam - kezd bele, de már most látom, hogy a sírás szélén áll.
- Mit tettél? - kérdem aggódva.
- Én - kezd bele, de nem tudja elmondani. Helyette inkább megmutatja a bal csuklóját.
- Jesszus Nancy! - nézek ijedten hol a csuklójára, hol az arcára - Ha baj van vagy szomorú vagy hívj fel!
- Ne haragudj! - mondja, de ezt inkább magának, mint nekem. Magamhoz ölelem, de nem sokáig. Ugyanis sorra érkeztek az emberek. Jack és Rose szinte egyszerre értek ide. Aztán Peter haverjai: Louis és Carl. Végül Cooper, Ben nagyon régi barátja. Hozta a feleségét is. Ben egyből be is mutatott nekik.
- Cooper és Ellis, ő itt Victoria - mondja Ben. Én pedig kezet rázok mindkét emberrel.
- Őszinte részvétünk! - mondja végül Cooper.
- Köszönöm!

Ezt a mondatot ez elmúlt pár hétben vagy százszor hallottam. Volt aki csak muszájból mondta, volt aki tényleg nagyon sajnálta a helyzetet, de volt aki, miután kimondta ezeket a szavakat majdnem csak nevetett. Az utóbbi nagyon gusztustalan! Az ilyen inkább ne mondjon semmit, minthogy ezt csinálja!

Már majdnem elkezdtük a temetését, amikor egy barna hajú, harmincas éveiben járó nő jelent meg. Iszonyatosan ismerős volt, de nem tudom, hogy honnan.
- Szia Victoria! Őszinte részvétem! - mondja, de egyből rá is tér a lényegre - Portland-ben találkoztunk, egy kávézóban. Amy Robinson vagyok.
- Ön a riporter, igaz? - kérdi Peter egyből.
- Igen. Én tudomást szereztem arról, hogy ma tartják a temetést és arra gondoltam, ha titeket nem zavarna, hogy itt vagyok, akkor maradnék.
- Ez az anyám temetése.. - természetesen nem engedi, hogy végig mondjam.
- Ha nem szeretnék, hogy írjak erről nem teszem.
- Én azt sem szeretném, hogy itt legyen - vágom oda neki ezeket a szavakat.
- Rendben. Sajnálom! - mondja ezeket a semmit sem érő szavakat, majd távozik. És végére elkezdődött a temetés.

Már a vége felé közeledtünk, amikor a pap megkért, hogy mondjak beszédet.
- Nos - kezdek bele -, köszönöm mindenkinek, aki eljött és ezzel megtisztelte az édesanyámat és engem is! - egy kis szünet után, de folytattam a beszédet. Kicsit össze kellett szednem magamat - Aki ismerte az anyámat, tudta, hogy milyen csodálatos és erős nő volt. Aki felnevelt egy gyereket a sok múltbeli szörnyűség ellenére is. Anyám sok mindenen ment keresztül. De amikor Ben-nel volt, sosem láttam még olyan boldognak. Csak úgy sugározott... - ekkor elcsuklik a hangom- Sajnálom! - mondom amikor kicsit szóhoz jutok a könnyeim miatt - Emlékszem az összes karácsonyra. A szülinapi bulikra. Anya rengeteget mosolygott. Az a mosoly kárpótolhatatlan. Nagyon köszönöm Ben neked, hogy ilyen boldog lehetett melletted az édesanyám. Azt, hogy ilyen jól bántál vele. És azt, hogy ennyire szeretted - egy kis szünet után, de újból folytattam - Lehet, hogy már nincs köztünk, de szívünkben ugyanúgy tovább él - és ezzel befejeztem a beszédet. Nehéz volt. Nagyon nagyon nehéz. De megcsináltam. És nem is estem szét annyira.

A temetés gyönyörű volt. Anya megérdemelte, hogy ilyen igényes és drága temetése legyen. Tényleg nagyszerű ember volt. De most már nincs többé. Többé nem láthatom az arcát. Nem érezhetem a bőrömön az érintését. Nem hallhatom a hangját. Nem láthatom többé, amikor kiborul. Már nem veszekedhetek vele semmin sem. Márcsak visszagondolni tudok rá. Márcsak felidézni tudom azt a sok közös emléket legyen az jó vagy kevésbé jó. Rettenetesen nehéz lesz elengedni őt, de muszáj lesz. Bár tudom, hogy nem mostanában lesz, de egyszer majd muszáj lesz túl lépnem rajta. Addig is itt vannak a barátaim, akik mindenben támogatnak.

A temetés után a házunkban szerveztünk egy kis megemlékezés szerűséget. Tudjátok, sok kaja, gyászoló, szomorú emberek. Mindenki beszélget.
Legalábbis nálunk ez így zajlott. Egészen körülbelül este hatig.
- Elnézést! - mondom hangosan, hogy rám figyeljenek. Amikor már mindenki rám szegezi a tekintetét neki kezdek - Eredetileg ma lenne az édesanyám születésnapja. Arra gondoltam, hogy gyújtsunk érte egy-egy mécsest. És egy perces néma csöndet szeretnék kérni az anyám tiszteletére - mondom mire látom, hogy Ben sír. Törölgetni kezdi a szemét, nehogy észre vegye valaki. De persze mindenki tudja, hogy ez neki is ugyanolyan nehéz, mint nekem.

Másnap

Szombat van. Azt hittem sosem lesz vége a tegnapi napnak. Körülbelül hajnali egykor feküdtünk le aludni Peter-rel. A vendégek tizenegykor már elmentek és akkor Ben is elvonult a saját kis zugába. Én pedig elkezdtem elpakolni. Peter is segített. Végül egy üveg borral kötöttünk ki a kanapén. Peter masszírozta a lábamat, és közben beszélgettünk. Végül az ágyamban kötöttünk ki. Durva volt és szenvedélyes. Meg persze tökéletes mind eddig az összes. Először nem akartam, mert hát Ben is itt van a házban. De Peter rá vett.

Most reggel vagy inkább délelőtt tizenegy óra van. Peter még alszik. Arra gondoltam, hogy meglepem egy kis reggelivel a Forrest családot. Anya is biztosan ezt tenné. Ezért neki is láttam. Csináltam rántottát, amerikai palacsintát is. Vágtak össze zöldségeket és gyümölcsöket is. Végül szépen megterítettem. Ben pont akkor bicegett le a lépcsőn, amikor kész lettem.
- Jó reggelt! - mondja kissé zavartan.
- Neked is! - köszönök vissza.
- Mire fel ez a villásreggeli? - érdeklődik.
- Arra gondoltam, hogy jó ötlet - mondom már kicsit sem akkor lelkesedéssel, mint amekkora volt.
- Ilyet anyukád csinált volna. És nem kell helyettesítened senki sem! - vágja oda hozzám ezeket a szavakat. Kicsit sem kímél.
- Apa.. - szólal meg Peter, akit eddig észre sem vettem.
- Elment az étvágyam is. Fent leszek - mondja mogorván Ben. Én pedig lerogyok egy székre és a könnyeim csak úgy kicsordultak.
- Hé! - guggol le velem szemben Peter - Te csak jót akartál. Ne sírj!
- Igaza van az apádnak - mondom nagy nehezen ki - Amikor felkeltem, én arra gondoltam, hogy csinálok ilyen reggelit, mert anya is biztosan így csinálná. Szörnyű vagyok!
- Dehogy vagy az! - próbál vigasztalni Peter.
- Nem tudom, hogy  mit csináljak - mondom kétségbeesetten.
- Szerintem finom illatok terjengnek itt, úgyhogy először is együnk - ajánlja Peter.