Seattle-i kis életem ~BEFEJEZETT~

Kórház

Lassan, de kinyitom a szemeim. Először homályosan látok, ezért pislogok néhányat, hogy kitisztuljon a kép. Először az édesanyám aggódó tekintetével találkozom. Kezében ott pihen a kezem, amit szorosan fog. Lágyan rám mosolyog és szóra nyitja a száját.
- Istenem! Örülök, hogy végére felébredtél! - mondja halkan, remegő hanggal - Hogy vagy?
- Egy picit fáj a fejem... - mondom rekedt hangon.
- Az lehetséges.. Durván beütötted a fejedet. Szerencsére nem lett nagyon, komoly bajod. Agyrázkódással megúsztad - mondja kicsit vidámabban. És ekkor egy orvos lép be a kórterembe.
- Jó estét Miss Graham! Kemény bulija volt az biztos! - süti el ezt a rémes poént - Hogy van?
- Csak fáj egy kicsit a fejem - válaszolom.
- Ezen kívül esetleg valamilyen panasz? - kérdi miközben egy lapra jegyzetel.
- Semmi.
- Ennek örülök. Nem sokára bejön egy rendőr. Szeretné, ha elmesélné mi történt. Rendben? - kérdi, mintha lenne választásom.
    Nem kellett sokat várnom, maximum két percet. Ekkor egy kicsit idősebb, olyan ötven év körüli férfi jött be a kórterembe, ahol én fekszem.
- Jó estét! - köszön mély hangon - Én Donald vagyok - nyújtja először a kezét anyámnak.
- Tracy Jones - aztán végül nekem.
- Victoria Graham.
- Kérlek meséld el, mi történt! Egészen attól amíg nem jött érted a barátod.
- Fél nyolcra jött értem Peter... - és innen kezdve minden kis apróságot elmeséltem. Egészen addig, amíg Molly le nem lökött.
- Köszönöm! Molly Peterson-t ma este bevittük a rendőrségre. Mindent bevallott. Pszichés eset. Legalábbis mi így gondoljuk. Holnap fogja megnézni egy pszichológus hölgy.
- Értjük. És tehetünk feljelentést ellene? - kérdi anya.
- Természetesen igen. Ember öles kísérletével.
- Molly csak féltékeny. Tény és való, hogy nem komplett, de megölni nem hinném, hogy megakart - mondom döbbenten.
- A kihallgatásról készült felvétel. És ez teljesen mást mutat. Én a helyükben, amíg nem ítélik el távoltartási végzését is kérnék.
- Ez nagyon jó ötlet! - helyesel anya.
- Nagyon sajnálom, hogy ezt mind át kell élnie!Nem lehet könnyű... Nekem viszont mennem kell. Legyen további szép éjszakájuk! - köszön el illedelmesen.
    Miután távozott a rendőr úr, teljesen letaglózva feküdtem a kórházi ágyamon. Nem gondoltam volna, hogy ennyire messzire el tud menni valaki. Aztán Peter-re gondoltam. Hol lehet? Vajon aggódik értem? Mit csinálhat most? De jobbnak láttam megkérdezni anyát.
- Anya.
- Tessék Kincsem!
- Peter hol van?
- Váróban alszik - mondja halvány mosollyal az arcán.
- Behívnád hozzám kérlek! - nézek rá óriási boci szemekkel.
- Persze!
   Nem kellett sokat várnom. Peter nyúzott arca pár másodperc múlva megjelent előttem.
- Victoria! Kérlek ne haragudj rám, amiért nem vigyáztam rád kellőképp! - mondja és közben a kezemet a kezébe veszi.
- Ne butáskodj! Ez nem a te hibád! Annyira gyorsan történt minden. Még, ha ott is lettél volna, se biztos, hogy megakadályozhattad volna az elkerülhetetlent.
- Hogy tudsz ilyen helyzetben is ennyire bölcs és okos maradni? - kérdezi tőlem édes hangon.
- Jajj! Menj már! - mondom nevetve.
- Ez az igazság Victoria Graham! Az én Victoria Graham-em - mondja és lágy csókot lehel az ajkaimra. Ekkor anyu bújt beljebb.
- Nekem haza kell ugranom. Fürödnöm kéne stb. - magyarázza.
- Én itt maradok vele. Nyugodtan menjen csak - mondja Peter.
- Köszönöm! És kérlek tegezz! Nem vagyok én olyan öreg - neveti el magát anya, majd elköszön tőlem.
Miután anyu becsukta maga mögött az ajtót, Peter-rel egymásra néztünk. Mélyén a szemébe néztem. Nap hosszakat tudnék gyönyörködni mandula alakú szemeiben. Végül szóra nyitottam a számat.
- Kérdezhetek valamit? - teszem fel a költői kérdést.
- Természeten igen - mondja miközben arcán ott táncol egy kis mosoly.
- Molly tudom vagyis érzem, hogy nem csak engem piszkált. Neked nem írogatott vagy ilyesmi? - kérdezem félve. Erre csak lehajtja a fejét és a padlót pásztázza szemeivel. Egyből tudtam, hogy mit fog válaszolni, amint így reagált a kérdésemre.
- Nem akartam, hogy idegeskedj, ezért nem szóltam erről. Azt gondoltam, hogyha nem foglalkozunk vele, akkor békén hagy minket. Mi pedig normálisan megismerhetjük egymást - vallja be őszintén. Nem tudtam rá haragudni. Csak jót akart nekem.
- Peter.. - erre rám emeli igéző tekintetét - Idebújsz mellém? - kérdezem halkan.
Nem kellett kétszer mondanom. A karjaiban biztonságban éreztem magamat. Furcsa érzés volt, de teljes mértékben jó. Amikor átkarolta a derekamat és ezzel magához vont, éreztem minden egyes levegővételét. Ha nagyon figyeltem, még a szabályos szívverését is hallhattam. Az idilli pillanatot egy emlék foszlány szakította meg. Elém ugrott a kép, amikor anya benyitott a régi házunkba és megláttam az élettelen testet a nappalinkban. Újra átjárta a testemet az a borzalmas érzés. Akár mennyire durva volt az az időszak, mégis szerettem az édesapámat. Mint meg nem tennék azért, hogy újra láthassam. Hogy megint az ölelésébe zárjon, vagy megcsikízzen. A rengeteg felhőtlen szórakozás. Amikor apák napján mindig megleptem valami kis aprósággal. Mielőtt apának elborult az agya, anya csak úgy sugárzott a boldogságtól. Sokszor gondolok az apámra. Valamiért nem tudom lezárni, és ez baromira fáj...

Sziasztok!
Remélem tetszett az új rész, ha igen jelezzétek nekem! Bármilyen építő jellegű kritikát szívesen fogadok.
Nem sokára vége a hétnek és jön a hétvége. Kitartás! 💗