Seattle-i kis életem ~BEFEJEZETT~

Mozis este vagy inkább tragikus este

A héten a napok nagyon lassan teltek. Lassabban, mint vártam. A sulival nem volt gondom, de Peter... Peter került engem egész héten. Kétlem, hogy a mozis est miatt haragudott volna meg ennyire. Fogalmam sincs, hogy mitől ilyen, vagy hogy mi baja. Titkol előlem valamit. Az apja elől és az anyám elől is.
Minden reggel elvitt suliba. Az út ideje alatt harapni lehetett a feszültséget a levegőben, de inkább nem szóltam semmit. Pénteken már puszit sem adtam neki, mert nem tetszett a viselkedése. Teljesen eltaszít magától. Nagyon furcsa ez nekem.

Eljött a szombat esti mozis est. Anyáék már délután ötkor elmentek. Rose, Jack és Nancy csak hét körül érkeznek. Elterveztem, hogy ezt az estét nem ronthatja el semmi. Nem foglalkozok Peter hülyeségével és semmi mással.
Nem így lett...
Fél hét volt már. Lent elrendeztem mindent. És zavart, hogy Peter, amióta haza ért ki se dugta a fejét a szobájából. Úgy döntöttem, hogy felmegyek hozzá. Hátha megtudjuk beszélni a problémánkat. Amikor odaértem Peter szobájához, hallottam, hogy beszél valakivel.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz - hallottam ezeket a szavakat. Egyáltalán nem értettem ezt az egészet - Chloe nem lesz semmi baj. Segítek mindenben, amiben csak tudok - Chloe. Csak ez a név jutott el az agyamig. A testemet átjárta a düh, csalódottság, szomorúság. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót és beroncsoltam a szobába.
- Most le kell tennem. Szia! - és amint kinyomta a hívást már szóra is nyitottam a számat.
- Ki az a Chloe? - kérdezem mérgesen.
- Egy lány, de nem az amire gondolsz.
- Azért kerülsz engem, azért taszítasz el engem magadtól, mert megcsaltál? Mi a szent szar folyik itt Peter? - akadok ki teljesen.
- Én - kezdene bele a magyarázatába, de nem hagyom. Ezt mégis hogyan tudná megmagyarázni bárki is?
- Hagyjuk Peter - mondom teljesen összetörve és közben könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Kérlek Victoria! Hagyj magyarázzam el - kérlel boci szemekkel.
- Tessék! Mondjad!
- Chloe a féltestvérem.
- Hogy micsoda? Azt hiszed, hogy ezt beveszem?- nevetem el magamat kínomban.
- Ez az igazság. Az anyánk közös. Victoria ő bajban van. Anya alkoholista lett és durva állapotok lehetnek abban a házban. Még csak tizennégy éves.
- Miért nem mondtad el? - kérdem végül.
- Nem tudom. Én talán azt hittem egyedül is menni fog.
- Peter az anyátokról van szó. Ez biztos nagyon nehéz neked. El kellett volna mesélned nekem.
- Igazad van. Kérlek ne haragudj rám! - néz rám könnybe lábadt szemekkel.
- Dehogy haragszom! Túlságosan szeretlek ahhoz.
- Gyere ide - kitárja karjait és magához von.

Két perc néma csönd után Peter-rel lementünk a konyhába és elkezdtünk pattogatott kukoricát csinálni. Vagyis inkább én. Ő csak nézett engem. Peter végig egy szót sem szólt és én sem. Furcsa volt ez az egész helyzet. Amikor végre szóra akarta nyitni a száját, Nancy, Jack és Rose jelent meg.
- Sziasztok! - köszöntöm boldogan a barátainkat.
- Szia Victoria! - köszön Rose.
- Szia! - pacsiz le Jack Peter-rel.
- Kell valamit segíteni? - kérdi Nancy.
- Nem, dehogy. Menjetek a nappaliba! - mondom kedvesen.
- És mi jót nézünk? - kérdi Jack.
- Van több film is, amire gondoltam - válaszolom - Választhattok. Ki írtam egy papírra a címeket. Ott van az asztalon.
- Szuper vagy - mondja Rose erre csak egy lágy mosolyt eresztek felé.

A csapat végül a Halálod appja című filmet választotta először. Másodszor a Fekete karácsonyt néztük meg. Végül társasjátéknál kötöttünk ki. Még hozzá az Activity-nél. Én, Rose és Nancy voltunk egy csapatban. Jack és Peter alkotott egy másik csapatot. Nagyon vicces volt. Rengeteget nevettünk. És természetesen mi, lányok győztünk. A fiúk akartak egy visszavágót játszani, de abban a pillanatban elment az áram. Korom sötétség uralkodott körülbelül öt percig. Majd Peter bekapcsolta a telefonján lévő lámpát. Én is előkotorásztam a telefonomat, és így tettem. Majd a többiek is.
- Megnézem, hogy mi a baj. Victoria velem jössz? - kérdi Peter.
- Persze - vágom rá. Megfogtam a kezét és szorosan mögötte mentem. Kint villámlott és dörgött az ég. Erre kicsit összerezzentem, ami miatt Peter megállt és felém fordult.
- Csak nem félsz? - kérdi halvány mosollyal az arcán.
- Inkább menjél! - utasítom.

Kint nagyon fújt a szél. És az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. Ijesztő nagyon. Legalábbis én iszonyatosan félek a viharoktól.
Kint is korom sötét van. Az utcában egy lámpa sem ég. Néhol egy-egy autó lámpája suhan el a házak előtt. Ezen kívül teljes sötétség uralkodik.
- Nos nem tudok semmit sem csinálni - mondja Peter - Menjünk vissza a nappaliba - és ebben a pillanatban a házunk előtt egy frontális ütközés tanúi lehettünk.
- Úristen! Az Ben autója! - akadok ki. Kinyitom a bejárati ajtót és kiszaladok a szakadó esőben. Semmilyen mozgást nem látok.
- Hívja már valaki a mentőket! - üvöltöm sírva, mire Rose intézkedik. Odarohanok a teljesen széttört autóhoz, ahol meglátom anyát. Még él. Engem néz, de egy hangot sem tud kinyögni.
- Anyu ne beszélj! Csak maradj eszméletednél. Nem sokára jönnek a mentősök - mondom zokogva. Majd a vezető felőli részre pillantok. Ben sehol. Egyből megkerülöm az autó roncsot és látom, hogy Peter a kezében tartja. Teljesen lesokkolódtam. De még él. Ahogyan anya is. Nem lesz semmi baj.
Visszaszaladtam anyához, aki szerencsére még mindig eszméleténél van. Nem tudom kihúzni, mert beragadt. Annyira rossz érzések kavarognak bennem. Ez a tehetetlenség a világ legrosszabb dolga.
Öt perc múlva megérkeztek a mentősök, a rendőrök és egy tűzoltó autó is. Peter-t és engem elráncigáltak a rendőrök a baleset helyszínéről, hogy mások tudják végezni a munkájukat. Bementünk a házunkba és Donald Jenkis rendőr úr jelent meg.
- Sziasztok! - köszön halkan - Victoria! - szólít meg, mire én felkapom a fejemet - Rettenetesen sajnálom, de az édesanyádat nem tudták megmenteni.
- Nem! Az nem lehet! - akadok ki teljesen. A könnyeim csak úgy záporoztak. Peter megpróbált átölelni, vigaszt nyújtani, de én ellöktem magamtól. Felpattantam és gyors léptekkel az autóhoz mentem volna, de több rendőr is megállított, azzal az indokkal, hogy balesethelyszín és nem mehetek oda. A térdemre rogytam és csak sírtam. Peter rohant utánam és magához húzott. A szakadó esőben, teljesen vizesen ültünk a járda szélén. Mindent elveszítettem. Itt vagyok tizenhat évesen, az apám öngyilkos lett anyám pedig belehalt egy autó balesetbe. Árva lettem. Ez a fájdalom csakúgy mar. Ilyet életemben nem éreztem még. Borzalmas.

Körülbelül három órán keresztül voltak itt rendőrök mire mindent eltakarítottak. Nancy-ék jobbnak láttak, ha inkább elmennek. Ketten maradtunk Peter-rel. Én a mellkasán pihentettem a fejemet, de szemeimet egy pillanatra sem tudtam lehunyni. Minden egyes gondolatom még mindig a baleset körül forogtak. Elképesztő, alig bírom felfogni, hogy ez velem megtörtént. Azt kívántam még az elején, hogy ez egy rossz álom és nem sokára felébredek. De lassan tudatosul bennem, hogy elveszettem az édesanyámat is.