Seattle-i kis életem ~BEFEJEZETT~

Gyász

Egy hét telt el a baleset óta. Természetesen már másnap lehozták ezt a híradókban és az újságokban. Több közösségi platformon is írtak nekem. Még olyan is részvétet kívánt, akit nem is ismerek. Az iskolában mindenki rólam beszélt. Ha eddig nem kerültem volna középpontba, akkor most tuti. Az suli kilencven százaléka sajnálkozóan nézett rám. Nagyon nem tett jót. Tudom, hogy nem ez volt a céluk ezzel, de nem tett jót. Sokszor vagyis amikor csak tudtam, kerültem Nancy társaságát is. Senkivel sem akartam lenni. Suliban sokszor sírtam szünetekben a WC-ben. Ugyanis az a fájdalom, ami a baleset napján belém mart, azóta is tart. És nem akar csillapodni vagy enyhülni. Ugyanolyan borzalmas. Az elmúlt egy hétben szerintem többet sírtam, mint az utóbbi öt évben. Teljesen ki vagyok. A lelkem apró szilánkokra tört. Amikor vége volt a tárgyalásnak, azt gondoltam ennél már rosszabb talán nem lesz. Vagyis nem mostanság. Nos valaki nagyon elátkozott. Szerintem kijelenthetem, hogy az életem egy kicseszett katasztrófa.

Peter apja, Ben, pénteken haza jöhetett. Egy törött sípcsonttal és repedt kis ujj-jal megúszta a balesetet. A másik autóban egy terhes nő volt és a férje. Sajnos mind ketten meghaltak. Csak Ben élte túl a frontális ütközést. Peter nagyon rendes volt. Minden nap bement hozzá a kórházba. Én csak pénteken, amikor hoztuk haza. De akkor is csak azért, mert suli után egyből odamentünk.
Peter nagyon megértő volt velem. Hagyta, hogy bezárkózzak a szobámba. Csütörtökön "örökbe fogadott" Ben. És eredetileg, amíg nem lettek készen a papír munkával nem lehettem volna Ben-nél, de manapság nagyon sokat ér a pénz.

A hétvégét megpróbáltam a szobámba tölteni és gondolataimba merülni, de ezt Ben és Peter nem engedte.
- Nem szeretnél beszélni a történtekről? - kérdi aggodalommal a hangjában Ben szombat este, vacsora közben.
- Még is miről? - kérdek vissza flegmán.
- Victoria én értem, hogy nagyon erős lány vagy, de legalább Peter-rel beszélj. Jót tenne.
- Azt akarjátok, hogy beszéljek? - kérdem fenn hangon, de mielőtt válaszolna bárki is, folytatom- Ti nem tudjátok, hogy nekem ez mennyire fáj. Borzasztóan érzem magamat. És a legrosszabb, hogy nem tudtam segíteni. Az a kép, ahogy anya ül a szétroncsolódott autóban teljesen beleégett a fejembe! - kiabálom sírva, majd felállok az asztaltól és a szobámba futok. Az az én menedékembe. Halk lépteket hallok mögülem, de nem törődöm vele. Az ágyamra rogyok és kitör belőlem a sírás még jobban. Peter gyengéden magához húz. Bevallom egy kicsit örültem, hogy utánam jött. Örülök, hogy itt van mellettem. El se tudom képzelni, hogy most mi lenne, ha ő és Ben nem lenne itt nekem. Valószínűleg egy családnál lennék valahol máshol. Az rettentően rossz lenne. Erre nem is szabad gondolnom, mert nem így lett hála a jó égnek. Most elég anyám miatt bőgnöm.

Nem tudom pontosan meddig lehettünk így összekuporodva az ágyamon, de Ben kopogott be az ajtón.
- Bejöhetek? - kérdi miután bedugta a fejét a szobába. Válaszul csak bólintok egyet. Nagy nehezen bebiceget és leült az ágyra - Tudod Victoria ez most senkinek sem könnyű. Szeretném, hogy tudd azt is, hogy mi itt vagyunk neked. Ránk bármikor, bármiben számíthatsz.
- Ben.. -kezdem szipogva - Én nagyon sajnálom! Megszeretném köszönni, hogy itt lehetek!
- Victoria ez természetes - mosolyog rám.
- Mit szólnál, ha csinálnánk valami jót - veti fel az ötletet Peter.
- Mit? - nézek rá óriási kisírt szemekkel.
- Mi a kedvenc sütid? - kérdi végül.
- Ömm... Talán az amerikai palacsinta - válaszolok.
- Akkor irány a konyha - mondja nagy mosollyal.
- Én a szobámba leszek - jelenti ki Ben, majd egyszerre mindenki távozik a szobámból.

Peter neki látott az amerikai palacsintámnak, én pedig közben kerestem valami jó filmet.
Miután megtaláltam odaültem a konyhába a pulthoz. A barátomat figyeltem miközben kissé esetlenül és nem tökéletesen, de csinálja nekem a kedvenc édességemet. Annyira jó érzés, hogy így akar nekem kedveskedni. Nagyon édes gesztus szerintem.

- Peter - szólítom meg halkan.
- Tessék - emeli smaragdzöld tekinteté rám.
- Nagyon hiányzik. Már semmi sem olyan, mint régen - mondom ki egy szusszal a gondolataimat.
- Nehéz időszak lesz. És nem lesz olyan, mint régen, de én itt vagyok neked. És apa és ugyanezen megy át, mint te. Ő elvesztette a szerelmét, a jegyesét. És engem is teljesen lesokkolt, de majd egyszer minden rendben lesz - mondja Peter.
- Tudom. Vagyis remélem.
- Viszont a palacsinták készen vannak - kacsint rám. A polcról levesz egy üveg nutellát, megfog egy kanalat, majd mind ezt a nappaliba viszi, ahova én követem.

Bekapcsoltuk a filmet, és együtt faltuk be azt a temérdek mennyiségű amerikai palacsintát. Hozzá kell, hogy tegyem, mennyei íze volt!
Két filmet is megnéztünk közösen összebújva. Nagyon romantikus órák voltak. Örülök, hogy nekem legalább ő itt van. Ebből a szempontból talán még egy kicsit szerencsésnek is mondhatom magamat.

Már este tizenegy órát ütött az óra. A telefonom rezegni kezdett és egy név jelent meg a képernyőn. Nancy. Egyből felvettem.
- Ne haragudj, hogy ilyenkor hívlak! - mondja ki nagyon nehezen sírva ezt a mondatot.
- Ne hülyéskedj! Mi a baj? - kérdem aggódva, erre Peter is felém kapja a fejét és figyelni kezd.
- Apa kórházba került. Én Victoria nem tudom most mi lesz - újból zokogni kezd.
- Hol vagy most?
- Itthon - nyögi ki nagy nehezen.
- Tíz perc és ott vagyunk - mondom majd leteszem a telefont.

Peter kérdően néz rám.
- Majd út közben elmondom, de most mennünk kell.
- Oké, de nagy a baj - erre csak bólintok egyet.
Az út alatt míg oda nem értünk, elmagyaráztam neki a helyzetet. Hogy Nancy édesapja rákos, de most kórházba került. Nancy teljesen ki van. Ami ebben a helyzetben természetes. Magyarázás közben pedig navigáltam is, mivel Peter még nem járt a barátnőmnél.

Amint megláttam a kis, fehér hazát egyből szóltam Peter-nek. Ez Nancy-ék háza. Peter leparkolt eléjük, én pedig egyből kipattantam az autóból és sebesen szedtem a lábaimat a bejáratig. Amikor megnyomtam volna a csengőt az ajtó kinyílt. Egy tejesen szét esett Nancy-vel találtam magamat szemben. Egyből magamhoz vontam és szorosan megöletem. Nem tudom meddig állhattunk úgy, de nem is érdekel. Végül bementünk a nappaliba és szép lassan elmesélt mindent a barátnőm. Időközben megérkezett Jack is. Magukra hagytuk egy kicsit, hagy beszélgessenek. Mi addig kiültünk a verandára. Tisztán átérzem mindazt, amin most Nancy át megy. Nagyon sajnálom, hogy neki is meg kellett már most tapasztalnia ezt.

Csöndben ülünk a hintaágyon egymás mellett Peter-rel. Hallgattuk a tücskök ciripelését, a néha elmenő autót a ház előtt, hallottuk egymás lélegzet vételét is. Aztán egy ismerős autó állt meg Peter autója mögött. Nancy anyukája az.
- Sziasztok! - köszön, de alig bírja ki, hogy ne sírjon.
- Jó estét, Miss Lavigne! -  köszönök vissza illedelmesen, majd utánam Peter is.
- Nancy bent van? - kérdi, de ekkor már egy-két könnycsepp jelent meg szemeiben.
- Igen, Jack-kel - válaszolok.
- Nagyon jó barátok vagytok Victoria - és ezzel a kijelentéssel itt hagyott minket és besétált a házba. Rá pár másodpercre Jack jött ki.
- Ti hogyan bírjátok ezt? - kérdi kétségbeesetten.
- Őszintén? - teszi fel a költői kérdést Peter - Szarul.
- Annyira rossz így látni Nancy-t - mondja halkan Jack.
- A lényeg, hogy most mindenképp mellette kell lennünk - szólalok meg halkan, majd Jack rám emeli a tekintetét.
- És te hogy vagy? - kérdi végül.
- Majd jól leszek - válaszolom pár másodperc után. Ekkor Peter megfogja a kezemet - Tudod Jack - kezdek bele és közben teljesen könnybe lábad a szemem - szerencsés vagyok, hogy ilyen remek barátaim vannak.
- Hé - mondja Peter amikor meglátja a könnyeimet, majd magához húz.