Certainty of Fate /Book1/ {hun.}

Az utolsó fejezet.

A hazaút síri csöndben telt. Egyrészt Tony bezárkózott, nem volt hajlandó senkivel beszélni - én pedig nem akaratoskodtam. Másrészt pedig mielőtt eljöttünk, gyakoroltam egy kicsit, így a repülőn elkezdhettem feldolgozni a bázison lévő dokumentumok egy részét.

Olyan 11 lehettem amikor anya szüleinél voltunk nyáron két egész hónapot és a nagyi egész egyszerű varázslatokra tanított. Közéjük tartozott, hogy transzportálni tudjak dolgokat - így könnyebb megszerezni az asztalon heverő távirányítót, mint nyújtózkodni. 😁 Mondjuk azért eléggé meglepett, mennyire könnyen centralizáltam a varázslatot; főleg az elmúlt két év bizonytalansága miatt. Úgy jött az egész, mint a levegő vétel; elképzeltem mit akarok és éreztem ahogy megindul az erő - végrehajtja a kérésem.

A szuperkatona project – mint megtudtam hivatalosan a Tél Katonája project – és Barnes őrmester aktáira fókuszáltam; ezek voltak úgymond a kereső szavaim. Amelyik papíron szerepeltek, ha egyszer is, látni akartam.

Így miután apával elindultunk New York-ba, beleástam magam az akták sokaságába. A cél: bármilyen kézzelfogható bizonyítékot találni az álláspontom alátámasztására.
Közben az agyam egy másik szobájában azon törtem magam mi lesz a riportban, amit le kell adnom.
A megállapodásunk alapján Zemo-t Wakanda-ba vitték. Mire kiértünk a létesítményből egy ismeretlen gép volt a Quinjet mellett; mint kiderült wakandai, és T'Challa intézte. Azonban mielőtt útnak indultunk volna, Steve megkért hadd menjen Barnes-al Wakandába.

Őszintén, mivel az elmúlt nap eléggé hosszú és érzelemdús volt, nem igazán akartam gondolkozni a lehetőségeken; szóval bele mentem. Egy valamit kértem Steve-től , hogy a következő napra összehívott meetingen számoljon be a történtekről. Vagy legalább nekem számoljon be.

Már most érzem, hogy nem lesz egy fáklyás menet. Csak 4 éve ismerem Stark-ot közelebbről, de tudom, hogy nem fogja könnyen beadni a derekát. A megbocsátást meg még nehezebben, amit megértek... az egyik oldalról. Úgy érezheti, hogy elárultam és sokaknak érthetetlen lehet, hogy hogyan tudtam közéjük állni; főleg mert úgy tűnik apa ellen. Pedig egyáltalán nem így van.
Minden létező akaraterőmre szükségem volt, hogy ne adjam be a derekam. Annyira könnyű lenne becsukni a szemem és csak dühösnek lenni, revansra vágyni... de az nem én lennék.
Mindig így volt, valamiért zsigerileg nem tudom elfogadni a nyilvánvalót; abban az esetben meg főleg, ha úgy érzem több is van a dologban mint, amit látni. Valahogy mindig úgy éreztem nem vagyok jó helyen... A helyzet iróniája, hogy még mindig nem találtam meg 'azt' a helyet, ahol úgy érezném, nem vagyok kívülálló, ahol... otthon vagyok.

Vagyis az előző megállapítás nem teljesen helyes... aznap mikor felébredtem a szokoviai bevetés után, valami megváltozott. Nem csak arra nem számítottam, hogy bárki mellettem lesz; arra sem, hogy a központban leszek. Jó, azt nem gondoltam, hogy ott hagynak, de nem hittem, hogy saját „kezelésbe vesznek". Senkinek nem mondtam, de megleptek. Az elveszettséget egy bizonyos pontig átvette a nyugalom, mintha részben megérkeztem volna... de valami még mindig hiányzik.

Mire New York-ba értünk körülbelül a papírok 1/5-ödét sikerült átnyálaznom. Nem mondanám, hogy kezd összeállni a kép, de legalább a kiindulási pont megvan.

Úgy terveztem, hogy a szobámban elbújva folytatom a kutakodást, azonban amint leültem az ágyra megcsapott a fáradtság - méh, hogy csapott...? gyakorlatilag fejbe vágott. Nem emlékszem mikor nyomott el az álom; az viszont tény, hogy következő nap 10-kor keltem, ami nálam eléggé későnek számít.

__**__

Eközben Wakandában - Steve:

-Biztos vagy benne? – kérdezem Buck-tól, aki egy vizsgálóasztalon ül; az ápoló, aki a hibernációra készítette fel, épp most távozott.

-Nem bízom az elmémben. – feleli egy sóhaj kíséretében – Ezért, amíg rá nem jönnek, hogyan törölhetik ki ezt a fejemből, inkább álomba merülök. Jobb lesz így... mindenkinek.

Egy minden-rendben-lesz félmosoly ül ki az arcára, de a szemében látszik, hogy tart attól, hogy mennyi időbe fog telni, mire mindent megoldanak.
Buck-ot befektetik a hibernáló bölcsőbe; nem tehetek mást csak nézem bambán. Harmadszor derült ki még él a legjobb barátom, az egyetlen ember, aki megmaradt a régi életemből. És negyedszerre is elvesztem; de ebben az esetben sem vagyok benne teljesen biztos, hogy valaha újra látom.

Hiszek T'Challa-nak, de nem sok reális esély van rá, hogy belátható időn belül rájönnek mit tettek vele, és tudnak is kezdeni valamit az információval. És még ha sikerül is, a csapat még mindig kétséges, hogyan fogadja a helyzetet. Asha az apja ellenében állt mellénk, ezzel nagy kockázatot vállalva. Nem tudom miben bízik, de remélem tudja az elkövetkezendő időszak nem lesz könnyű.

Ahogy befejezték Bucky criogenikus állapotának beállítását, átsétáltam a hatalmas ablakokhoz. Csak néztem ki az ablakon és próbáltam lenyugtatni magam. Szemem sarkából vettem csak észre, hogy T'Challa mellém lépett.

-Lekötelezett – mondtam felé pillantva.

-A barátja és az apám áldozatok voltak. Ha segíthetek egyiküknek békére lelni...

-Tudja, ha rájönnek, hogy itt van, akkor el akarhatják majd vinni – vágtam bele nem túl kedvesen a király szavába.

Válaszul, szemében megcsillant a kihívás és csak annyit felelt:

-Próbálják meg.