Certainty of Fate /Book1/ {hun.}

Vihar előtti csend

- És mit csináltál ma? – kérdezi anya, amikor belép a konyhával összenyitott nappaliba.

- Olvastam, takarítottam, meg tévéztem. Jó volt végre egy kis pihenés. – a tegnapi nap kissé lefárasztott, nem mintha ma nem csináltam volna semmit. Most éppen a vacsorára megálmodott spenótos, sonkás tésztán végzem az utolsó simításokat.

- Mikor mész legközelebb?

- Holnap, de ha jól emlékszem veled megyek az irodába vacsora után megnézem.

- Jól van. Apád?

- Még nem hívott, biztos sok munkája volt, még nem érhetett vissza a hotelbe.

Richard Thompson, édesanyám férje; az én nevelőapám. Most éppen az államok másik felén van, munka ügyben.

Két öcsém és egy húgom, az ő vérszerinti gyerekei; de velem is sajátja ként bánik. Ennél jobbat nem is kívánhatnék. A születésem után nyolc hónappal ismerték meg egymást. Anyu úgy meséli, hogy Richard nem engedte magát elűzni semmilyen formában. Ő maga azt mondja, hogy nem vesztes típus és nem szokása feladni semmit; és ha valamit a fejébe vesz arról nem mond le. Jelen esetben, hogy áttöri anya páncélját. Azóta – lassan több mint 20 éve – kisebb-nagyobb összezördülésekkel, de nagyon jól megvannak. Ennyit a családi hátteremről; jelenleg a testvéreim táborokban vannak, én meg dolgozom az idei nyáron.

- Lehet. Lia-jékról van valami?

- Hívtak a fiúk, hogy nagyon jó a tábor; Lia még nem, de tudod milyen. Mindjárt kész a vacsi; neked milyen napod volt?

- Megint irányt mutattam néhány éretlen embernek. Néha elgondolkozom rajta, hogy emberek egy részét hogyan vették fel. Olyan alap dolgokat nem értenek, hogy nem is érdemes rajta gondolkozni.

- Ja, tegnap a központban is voltak olyan ügynökök, akik nem értették, ha azt kérték tőlük, hogy vegyenek le egy dossziét az x-edik sor y-odik polcáról.

- Hát nem mindenki érthet mindent, még a S.H.I.E.L.D.-en belül sem. – feleli mosolyogva miközben segít a két teli tányért, a megterített asztalra tenni, így elkezdhetünk vacsorázni.

Anyum, Stephanie Thompson a S.H.I.E.L.D.-nek dolgozik. Nem, nem tévesztettem, az ügynökségnek dolgozik; de kissé nyakatekert módon, mivel a bérügyeseket külön cég -ként kezelik, hogy ne le-gyenek úgymond abszolút civilek, közvetlen köthetők az ügynökséghez. Nyári diákmunkán dolgozom a bérügyön, de csak mivel van családtagom a dolgozók között. Jöhet a jogos kérdés, hogyan kerültem mégis a hadiközpontba tegnap. Hát Coulson ügynök, eljött tegnap előtt, hogy felsőbb vezetés utasí-tására kell 5 segítő a következő két napra az irattárba a hajón. Valami történhetett, vagy történni fog mert ilyet nem kértek eddig. Miértre válaszolva csak annyit mondott, átcsoportosítást végeznek, meg hogy felsőbb utasítás. Én nem akartam jelentkezni, de anya döntött helyettem, és ha már elvállalta nem mondtam nemet. És mi baj lehet a papírok pakolgatásából? Hát ja...

-Alapvetően emberek vagyunk. – mondja miközben leül az asztalhoz. Felveszem a távirányítókat a kanapéról és én is követem a példáját. Miután felkapcsoltam a tv-t nekifogunk enni. Evés közben sok mindent megbeszéltünk.

Vacsora végeztével elmosogattam, majd letusoltam és visszavonultam a szobámba olvasni. Miután már nehéz volt fennmaradni, lefeküdtem, de előtte még ellenőriztem, mikor fog kelteni a telefonom. Aztán átadtam magam a pihenésnek...

____***____

Másnap reggel anyuval készülődünk az újabb munkanapra. Én a fürdőben készülődőm amíg ő kávét főz.

- Asha! Ezt látnod kell! – kiálltja mire szélsebesen termek a nappali közepén.

- Jézusom, minden rendben? Mi történt? – kérdezem félelemmel és aggodalommal telt hangon.

Mikor beértem a szobába láttam, hogy anyunak nincs semmi baja. Akkor viszont mi ez a felhajtás?