Certainty of Fate /Book1/ {hun.}

Zemo

Visszakísértem T'Challa-t a csapat ideiglenes irodájába, Everett-el együtt. Majd apához fordultam, aki időközben mellénk ért:

-Apa, beavatnád T'Challa-t, amíg elintézek egy telefont? – kérdő tekintetére csak annyit fűztem hozzá – Velünk van.

Tony nem felelt csak bólintott, én pedig azzal a lendülettel fordultam ki az ajtón. Először Wanda-ékat hívtam, megtudakolni, hogy bírják New York-ban. Szerencsére azon kívül, hogy nem nagyon szeretik a szobafogság gondolatát, nincs semmi különös. Sikerült megnyugtatnom, hogy nem sokáig kell a háttérben maradniuk, addig is szórakoztassa el Pietro-t valamivel. Azért a biztonság kedvéért rákérdeztem Barton-nál, hogy nagy baj lenne-e, ha megkérném nézzen rájuk. Válasza alapján beszélt Natasha-val – szó szerinti válasza a 'Dehogy, főni.' volt... remek. Hallatszott a hangján, hogy mosolygott, vagyis tisztában volt vele, hogy mit csinál. Mielőtt visszatértem volna a csapathoz, dobtam egy SMS-t Sam-nek. Nem tudom merre vannak, és még kevésbé, hogy fel tudná-e venni a telefont. Szóval csak annyit írtam:

Remélem megtudtatok valamit, mert nem szeretném tovább húzni az időt.
Hívj, amint lehet.

Mikor ismét átléptem az iroda ajtaját egy képet figyelt majd' mindenki a legnagyobb képernyők egyikén.

-Mit nézünk? – kérdeztem apa mellé lépve.

-A térfigyelő kamera képét, a robbantás előttről.

-Amelyik alapján kiadták a körözést? - válaszul bólintott, én pedig a képernyő felé fordultam, hogy jobban szemügyre vehessem a képet.

Elmosódott, fakó kép volt, digitálishoz képest is nagyon gyatra. Első ránézésre, a kamera szögéből tényleg ráfogható, hogy Barnes szerepel a képen. Azonban minél tovább nézem annál nehezebb elhinnem - arról a fura érzésről nem is beszélve, ami alapból nem hagyta, hogy elhiggyem, amit mondanak.

-Mi az? Nagyon nézed a képet.

-Nem tudom, - válaszolom apának, továbbra is a képet fixírozva - csak valahogy...

-Tudom, hogy fontos neked Steve, de...

-Nem csak az. - vágtam a szavába, felé fordulva - Csak... valahogy nem tudom elhinni. Van egy rossz érzésem; mármint... ugyan. A világ legtitkosabb orgyilkosa; akiről a többség nem is hiszi, hogy létezik; százakat, ha nem ezreket gyilkolt meg és sosem hagyott nyomot. Merényletet követ el az ENSZ tárgyalás résztvevői ellen és véletlenül készül róla egy, többé-kevésbé felismerhető biztonsági kamera felvétel. Nekem ez valahogy nem áll össze.

Épp megkérdezném indítottak-e felismerést a képen szereplő arcra, mikor P.É.N.T.E.K. hangja szólal meg a semmiből.

-Miss Taylor, Mr. Stark azt hiszem, találtam valami érdekeset.

-Igen – szólt apa, megelőzve; mire visszavezetem a tekintetem a képernyőkre.

-A Berlini rendőrséget nemrég riasztották egy gyilkossági helyszínre.

-Gondolom van valami köze az ügyhöz, különben nem említetted volna. – jegyeztem meg egy kissé szarkasztikusan; közben a telefonomra pillantva, ami még mindig nyugodtan foglalt helyet a kezemben.

-Amikor elfogták Barnes-t az egység azonnal pszichiátert kért. Az ENSZ rögtön útnak indította Dr. Theo Broussard-t. Aki találkozott ezzel a férfival. – mondta miközben a képernyőkön fotók jelentek meg a mondandójával szinkronban - Az álpszichiáter Helmut Zemo ezredes volt, szokoviai hírszerzés. Ő vezette az Echo-t, a szokoviai titkos halálbandát.

-Mi lett a pszichiáterrel?

-Holtan bukkantak rá egy hotelszobában. Most vizsgálják a helyszínt, de találtak arcprotézis maradványokat a helyszínen. Amelyekkel...

-Zemo James-nek adta ki magát... - jegyeztem meg magamban, hangosan azonban P.É.N.T.E.K. folytatta gondolatmenetét.

-...a tettes másnak adta ki magát, James Buchanan Barnes-nak.

A szemem sarkából érzékeltem, hogy apa felém fordul, így én is ezt tettem. Mikor találkozott a tekintetünk, láttam a szemében, hogy igazam volt. A fejlemény hallatán érzések tömkelege öntött el egyszerre... némi boldogság, félelem, zavartság, bizonytalanság. Éreztem, hogy igazam van, de egészen más érzés hallani is.

Mint végszóra elkezdett rezegni a telefonom, egy ismeretlen bejövő hívással. Amint ránéztem a képernyőre tudtam, ki az. Nem lett volna értelme kimenni, úgyis ki kellene terítenem a lapjaimat.

-Mondjad – szóltam a telefonba, végig Tony szemébe nézve; miközben arcom bocsánatkérő arckifejezésbe rendeztem.

Stark először nem értette, de gyorsan összerakta mi ez a hirtelen hangulatváltozás. Válaszul azonban semmit nem láttam az arcán, gondolom ki fogok kapni, nem kicsit; jelenleg viszont nem ez a legnagyobb bajunk.

-Asha, itt Sam.

-Gondoltam. Hogy álltok?

-Megtudtunk egy-két eléggé érdekes dolgot. A legfontosabb, hogy tudjuk ki robbantott és miért.

-Hol vagytok?

Neszezést hallottam a vonal másik végén, míg nem érkezett válasz. Majd Steve hangja szólalt meg messzebbről - gondolom Sam kihangosított:

-Nem Bucky volt. Az orvos...

-Bocs, hogy közbevágok, de tudjuk. És nem pszichiáter volt, de szeretném személyesen megejteni az információ cserét. – ismét csönd következett, és mivel minden egyes perccel fogy az időnk, folytattam – Steve, kérlek. Nincs kétségem afelől, hogy megoldanátok hármasban, de egy csapat vagyunk. Nem véletlenül álltam ki Ross miniszter ellenében, és próbálom kézben tartani mindkét felet. Mond meg merre vagytok, és együtt megoldjuk; kérlek.

Még mindig csönd, én pedig úgy kapaszkodok apa pillantásába, mintha ezen múlna mi fog történni. Talán volt két perc mire megszólaltak a vonal másik végén, de nem azok, akikre számítottam:

-Beszéltünk Steve, Berlinben... – mondta az őrmester, de úgy tűnik ennyi elég is volt.

-Leipzig-Halle reptér, Lipcse. A hangároknál.

-Egy óra múlva, ott vagyunk.

-Kik?

-Én, apa és egy plusz fő.

-Asha... 

-Steve, tudom mit csinálok, nem lesz baj. Egy óra múlva – ekkor már nem vártam választ, egyszerűen letettem a telefont. 

-Mennyire vagy kiakadva?

-Még nem döntöttem el. – válaszolt apa, de nem hagyott időt reagálni - P.É.N.T.E.K. készítsd a gépet. Ki a plusz egy?

-T'Challa – válaszoltam, az említett felé fordulva, aki nem messze tőlünk Natasha-val beszélt.

-Minden kész uram.

-Akkor induljunk – mondta apa, és elindult a CIA leszállópályája felé.