Certainty of Fate /Book1/ {hun.}

James Buchanan Barnes Őrmester

Hát, ha azt mondanám, hogy minden flottul ment és tök nyugodt vagyok, akkor hazudnék. Sőt forrongok a Bukarestben történtek miatt. Nem csak, hogy belenyúltak a bevetésbe, de Steve-et és Sam-et letartóztatták, az Őrmestert pedig egy kalitkába zárták. Pont akkor értünk Nat-tel a CIA épületébe, mikor Steve-ékről levették a bilincset.

-Nem kap ügyvédet? - hangzik el Steve kérdése mikor odaérek.

-Ügyvédet?

-Jól hallotta. Én pedig arra lennék kíváncsi, hogy hol találom Thaddeus Ross miniszter urat. - hevességemre a szemben álló már őszülő férfi hátra hőkölt. 

-Everett Rossz ügynök; az egység parancsnokhelyettese, ő itt... 

-Asha Taylor és nem tudom mennyire látszik, de nem vagyok túlságosan barátkozós kedvemben. - vágok bele Sharon Carter szavába.

-Ms Taylor, értem...

-Nem, nem érti. Megszegtek egy megállapodást, amikor beküldték az embereiket. Ami azt jelenti, hogy most azonnal visszaadnak a Kapitányéknak mindent, és addig senki nem beszél az Őrmesterrel amíg Én nem engedélyezem.

És megint itt a szokásos próbatétel, Ross ügynök is, mint mindenki, akivel eddig szembe kerültem, próbál felém kerekedni, ledominálni. Mielőtt bármiféle konklúzióra juthatnánk, megcsörren a telefonom. Úgy emelem a fülemhez, hogy egy fél pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust az ügynökkel.

-Igen? - szólok bele.

-A nagytárgyalóban vagyunk fenn. Barnes-t az ötödik emelet keleti szárnyába vitték. - hallom apa hangját a másik oldalról.

-Köszönöm. - majd bontom a vonalat - Álldogálhatunk még itt egy darabig, ha akarja, de...

-Az elkobzott felszerelést hozzák a nagytárgyalóba, és a fogollyal senki nem érintkezhet amíg más parancsot nem adok. - adta ki az utasítást Ross, majd félre lépve mutatta az utat - Erre, kérem.

És mind elindultunk a tárgyalóba utána. Mikor az ötödikre ért a lift megállt, szó nélkül szálltam ki. Mielőtt bezárult az ajtó hallottam, hogy a parancsnokhelyettes tájékoztatja az őröket az érkezésemről.
Amint beértem a megadott helyre, előszőr egy irodába toppantam. Egy kissé megszeppenve vagy 15 ember nézett rám, de jelenleg nem ez érdekelt a legjobban. Célirányosan átvágtam az irodai részen, a zárka ajtaja előtt két őr állt. Első blikkre úgy tűnt nem akarnak beengedni, de pillanatokon belül leeshetett nekik ki vagyok, mert sebtében adtak utat. Majd az egyikük nyitotta is az ajtót, és már benn is voltam.

Beérve egy kissé meglepődtem, úgy gondoltam, hogy nem lesznek valami barátságosak a fényviszonyok. A zárkában azonban csak egy fokkal volt sötétebb annál, ami már bántó lenne. A helyiség közepén egy vastag fémkeretes üveg kalitka állt. Benne James Barnes őrmesterrel, eléggé barátságtalan eszközökkel lekötve.
Az ajtó csukódásának hangjára felpillantott, az arcán nem látszott érzelem. Csak nézett, ahogy notórius léptekkel közeledtem felé. Egészen addig amíg el nem értem az asztalig, amit gondolkodás nélkül kerültem ki. Ahogy egyre közelebb értem, elkezdett szétterjedni az arcán a félelem. Azonban volt egy olyan érzésem, hogy nem tőlem félt... 
A kalitkától két lépésnyire álltam meg, majd csak ennyit mondtam:

-Sajnálom, hogy így alakultak az események. Reménykedtem, hogy más körülmények között fogunk találkozni.

Arcán a félelmet a meglepettség váltotta fel. És őszintén, én is hasonlóképp éreztem. Nem gondoltam volna, hogy a hangom ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott lesz. Főleg a már-már mérhetetlen düh után, ami bennem keringett mielőtt ideértem. Ezen felül volt még valami furcsa csengése a hangomnak, ami jóformán csak akkor szokott előfordulni, ha Liv-vel vagyok.

Vártam egy pár pillanatig, hátha mond valamit. Mikor ez nem történt meg, folytattam:

-Bécsben...

-Nem voltam ott - vágott a szavamba, ellenvetést nem tűrő hangon, végig a szemembe nézve... és én hittem neki.

-Van tippje ki akarná bemártani és miért?

Bele telt egy pár percbe mire válaszolt, az ismételt meglepettségtől valamennyivel gyengébb, bizonytalanabb hangon, mint legutóbb: 

-Nem.

-Hm... papíron a mi „foglyunk" > de rosszul hangzik <, így addig senki nem jöhet be míg engedélyt nem adok. Habár, ha azt veszem alapul, hogy úgy indultunk neki, hogy az én csapatom fogja behozni, nem sok esélyt adok az egésznek.

-A Kapitánnyal dolgozik?

-Mondhatni. Valószínűleg már berendeltek egy pszichiátert, hogy felmérje magát. És a közelmúlt történései alapján, nem lesz nagy súlya annak, ha ellenállok. Egy valamit viszont kérnék. - nem felelt, csak a pillantásából tudtam, hogy figyel - Ha beküldik a dokit, ne csináljon mást csak válaszoljon tényszerűen. Őszintén, nyugodtan és csak a kérdésre vonatkozóan.

-Miért csinálja ezt? Miért segít? Miért érdekli mi lesz?

-Mert Steve Rogers a barátom. És ha emlékszik bármire a közös múltjukból... ha ott van a barátja valahol, - mutatok az üvegen keresztül a mellkasára - akkor megteszi, amit kértem... Steve-ért. Mert van így is elég baja, nem kell, hogy mégegyszer elveszítse a legjobb barátját. Ezt egyikünk se tenné meg vele.

Míg vártam, hogy reagáljon az arcát fürkésztem. Markáns arcél, ápoltnak tűnő borosta, hosszú barna tincsek, amik keretet adnak az arcának. Semleges arcvonások és egy mérhetetlen fájdalommal teli, gyönyörű tengerkék szempár... melyben úgy érzem, el tudnék veszni. Életemben először érzek így bárkivel kapcsolatban, mintha vakon megbízhatnék benne.

Visszatérve a valóságba, konstatálnom kellett, hogy nincs hozzáfűzni valója, vagy csak nem fog mondani semmit.

-Ha megbocsát... még van egy pár elintézni valóm. - mondtam, és indultam el ismételten a tárgyalóba.