Mágneses vonzalom ✔️

13

A két kezemet morzsolva ülök a kocsiban. Leo a kezét szokásosan a combomon pihenteti, ami normál esetben rettentően megnyugtatna, de jelen helyzetben kész ideg vagyok. Először találkozom azzal a nővel, aki a világra hozta a szerelmemet, majd teljesen elhanyagolta őt meg Lee-t. Nem szép dolog egy anyától, de most nem ítélkezem.

Csak be vagyok szarva, mint állat.

Találkozom. Ma este. A leendő anyósommal.

- Törpi, ne izgulj, mert ártasz a babának - mosolyog rám kedvesen az első adandó piros lámpánál. - Látom, hogy agyalsz, és azt is, hogy rengeteg kérdésed van. Rajta! Kérdezz!

Megköszörülöm a torkom, mert érzem, hogy másképp egy hang nem jönne ki a torkomon. Sosem jött úgy igazán szóba az anyukája, főleg azért, mert látom rajta, hogy nem szívesen beszél róla. Olyankor mindig fájdalom tükröződik a tengerkék szemeiben. Én azt nem szeretem. A békés, lágy hullámok kelelnek nekem, nem pedig a háborgó tenger.

- Milyen ember az anyukád?

Igen, ez a kérdés már hónapok óta nyomja a lelkem. Mindig fel akartam tenni, de miután láttam rajta a negatív érzéseivel vívott harcot, inkább hagytam a picsába az egészet. A kapcsolatunk fontosabb nekem, mint az anyja lénye. De most, hogy épp az ő házához tartunk, tudnom kell, mire számítsak. Nincs nálam semmi önvédelmi eszköz, maximum a telefonomat tudom hozzávágni.

- Erős, okos és nagyon szenvedélyes asszony - kezdi halkan. Látom rajta, mennyire utál arról a nőről beszélni. - A munkájának él, mindig fennhordja az orrát, és nagyon akaratos. Mindig megszerzi, amit akar. A legfontosabb számára a hírneve. Dr. Evelyn Ross, neurológus fősebész. Mintha az a doktori cím teljesen elvette volna az eszét. Persze apám halála előtt is doktorként dolgozott a városi kórházban, de a gyász kiölte a gyerekei iránti szeretetét - mondja, majd egy pár másodperces csend után folytatja. - Egyszer belopakodtam a dolgozószobájába, ahová a naplóját rejtette. Kinyitottam, és elolvastam. Azt írta benne, hogy annyira sajnálja, hogy elhanyagol, de annyira emlékeztetjük apámra, hogy nem bír a közelünkben lenni. Fáj neki, érted? Akkor mi mit érezhettünk? Két félárván maradt gyerek, akik csak magukra meg egymásra számíthattak? Nekünk jobban fájt, mert nem csak apánkat vesztettük el, hanem anyánkat is.

Észre sem veszem, hogy a könnyeim patakokban folynak le az arcomon. Némán sírok, annyira meghatott ez a kis ismertető. Így minden világossá válik számomra. Az összes keserűség, ami Leo arcán tükröződik, amikor szóba kerül az anyja. Az összes veszekedés, amit az a nő generált köztünk. Nem kellett volna erőltessem a találkozást. Most már tudom.

A pici pocakomra simítom a kezemet. Leo combomon lévő kezét gyengeden felemelem, és a hasamon lévő kezemre teszem.

- Mi itt vagyunk neked.

Amint ez a mondat elhagyja a számat, a nagy kéz enyhén megremeg. Ránézek, mert nem most kéne egy ilyen kis vallomás miatt karambolóznunk, de amit látok, enyhén szolva meglep.

Leo szeme sarkában egy kis csepp könny készül lecsúszni az arcán. Sosem láttam még sírni, de egyáltalán nem bánom. Erős férfi ő, erősebb, mint azt gondolná. De ez a kis könnycsepp mit sem bizonyít jobban, hogy ő is csak egy érző lélek. Sőt, az érzelmei teszik őt az egyik legerősebb férfivá, akivel valaha is találkoztam.

- Köszönöm, Törpi - szólal meg halkan, miközben letérünk az autópályáról. - Mindennél jobban szeretlek téged meg a picúrt.

- Sajnálom, hogy ennyit szenvedtél az anyukád miatt.

- Ne sajnáld! Neki köszönhetem az életemet, azt, hogy találkozhattam veled, hogy a szerelmedet nekem adtad, hogy most úton a legtökéletesebb teremtmény a világon. Ha ő nem lenne, én sem lennék - simogatja meg a combomat. Tudom, igen, így is lehet nézni a dolgokat, de jelen pillanatban az ő lelki fájdalmát helyezem előtérbe, és ilyen szempontból legszívesebben megfojtanám azt a némbert.

Nagyon össze kell szednem magam, hogy egy kedves mosolyt erőltessek az arcomra erre az estére, hiszen mégiscsak az első találkozás anyóspajtival. Jó benyomást kell tennem rá, hogy kétsége se legyen affelől, hogy a fia boldog. Bár azok után, amit a múltban tett, kétlem, hogy érdekli őt a gyerekei boldogsága, és ez egy picit elszomorít.

Egy 10 perces út után behajtunk egy elég nagy családi ház parkolójába. Ház? Ez egy kibaszott palota! Hogy lehet, hogy a gonosz embereknek mindig van pénzük egy ekkora építményre, az pedig, aki szívvel-lélekkel belead mindent a mindennapjaiba, az pedig csóró? Nem mintha panaszkodni szeretnék a mi kis házacskánkra, hiszen anya rengeteget dolgozott azért, hogy meglegyen, csak ez így annyira nem fer.

Csak a szemeimet legeltetem ezen a vityillón. Mondhatni teljesen lenyűgöz, viszont egy kérdés nagyon fúrja az oldalamat.

- Te itt nőttél fel?

Leoval mindketten kiszállunk az autóból, majd lezárva azt hozzámlép , megfogja a kezemet, és a bejárati ajtóhoz vezet.

- Dehogy! Amikor apa élt, még nem volt ennyi pénzünk, csak egy kis otthonos családi házban éldegéltünk a város keleti részén. Amióta anyának ennyire jól megy a sora, azóta van meg ez a villa. Tudod, szeret felvágni a pénzével - vonja meg a vállát.

Brrr. Ez az asszony egyre inkább kezd ellenszenves lenni számomra.

És most, hogy az ajtóhoz közelítünk, egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam a rossz előérzetem.

Fasza!