Mágneses vonzalom ✔️

2

Már a 20-adik meghívót elemezzük. Komolyan mondom, aki kitalálta a meghívókat, dögöljön meg. Vagy már meg van halva, de nem számít. Dög unalom az egész, és azt hallgatni, hogy Judy mennyire nem szereti az egyiken a virágokat, a másiknak nem elég tört fehér a színe, rendesen felidegesít.

Tudom, hogy ha az én esküvőmről lenne szó, lehet, hogy nem venném félvállról, de ez így nagyon nem jó.

- Azért ne ilyen látványosan und magad - mosolyog rám a barátnőm. - Mi van veled? Az utóbbi időben mintha kicseréltek volna.

- Fogalmam nincs. Mintha nem lenne erőm semmire, folyton felidegesít minden szar, és már fitt sem vagyok.

- Nem mintha eddig ne lettél volna ingerlékeny - szólal meg Mike.

- Még egy szó, és kitekerem a nyakad - pirítok rá. Én magam is meglepődöm, hogy mennyire felidegesít a fölösleges beszólása.

Eddig bármikor, amikor beszólt nekem, letudtam egy nyelvnyújtással. Mintha egy űrlény elrabolt volna, és az idegesítő klónomat hagyta volna itt helyettem. És ez úgy egy hónapja kezdődhetett. Minden egyes semmiségen kiakadok, és a sírás határára sodródom. Nem mindig sírom el magam, de legtöbbször ige. És ez annyira nem én vagyok. Mint egy picsogós cicababa.

- Mindjárt megkarmol a vadmacska, Mike, szerintem ne hergeldd! - simogatja meg a vőlegénye karját, majd gyanús nézéssel rám néz. - Te fura vagy nekem.

- Nem tudom, miről beszélsz - vonom meg vállaimat. - Azt hittem, tudtad, mire vállalkozol, amikor a legjobb barátnőm lettél.

- Persze, hogy tudtam, de most más vagy, és fura vagy, és ki fogom deríteni, mi az oka - néz rám komolyan. - Na de most folytassuk ezt a fránya meghívóválogatást.

Csak nagyot sóhajtok. Fasza! Még egy órán keresztül hallgathatom a kivetéseiket a meghívókkal szemben.

✨

Már hazafelé tartok. Annyira boldog voltam, hogy megszabadultam ettől a tanu-kötelességemtől, hogy majdnem elsírtam magam örömömben.

Épp a kedvenc zeneszámomat hallgatom, a Heavy-t a Linkin Park-tól, amikor megcsörren a telefonom. Leo hív.

- Szia, Törpi - köszönt aranyosan. - Merre jársz?

- Szia, Nagyfiú! Nemrég indultam el Judy-tól. Ha tudnád, milyen szenvedéseket kellett átélnem ezalatt a 2 és fél óra alatt? - panaszkodom neki. Ő csak kuncogva hallgatja. - Komolyan mondom, ha mi valaha is ide jutunk, akkor az első meghívó, ami mindkettőnknek megtetszik, az lesz a kiválasztott. Fogja a halál órákig elemezni őket.

- El fogunk jutni ide, ne aggódj! És akkor az lesz, amit te szeretnél - mondja lágyan, amitől szinte felforr a vérem. - Ne menjek érted? Nagyon zihálsz, mintha lefutottál volna egy maratont.

- Egyszerűen nem vagyok jó kondiban. El kéne járnom terembe - gondolkodom hangosan.

- Mondjuk nem csodálkozom. Ki sem tudom venni a kezedből a Nutella-t.

- Szóval te most kövérnek neveztél? - háborodok fel.

De igaza van. Nagyon rákaptam a mogyorós édességre. 3 hónappal ezelőtt rá sem néztem volna. Minden gyorsan felszívódó szénhidrátot kerülök, mint a leprát, de mostanság nem megy. Édesszájú lettem. Mondjuk ezt anya is megjegyezte, amikor éppen a szokásos esti programjához készülődött (sorozat és Nutella kombó), hogy már megint üres az üveg.

- Törpi, tudod, hogy neked van a legjobb tested a világon, sosem mondanám azt rád, hogy kövér vagy. Csak azt mondom, hogy megeszed a Nutella-nkat. És az anyukádét is.

- Te azt honnan tudod?

- Amikor sokáig készülődsz, anyukád mindig nekem panaszolja el - jelenti ki büszkén.

Hát ez a nap is eljött. Amikor az anyukám neki panaszkodik. Biztos jobban szereti, mint engem. Pedig én az ő egyetlen pici kislánya vagyok! Ez szemétség!

Nem is bírom tovább. Szipogni kezdek. Mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát.

- Most mi a baj, Törpi? Hallom ám, hogy sírsz - kérdi lágyan, aggodalmasan.

- Nem ér, hogy anyám jobban szeret téged, mint engem - válaszolok halkan, idegesen.

- Na álljon meg a gyászmenet! Az anyukád nálad jobban senkit nem szeret! Csak azért, mert épp akkor voltam a konyhában, amikor előszedte az üres dugiüveget, nem jelenti azt, hogy jobban szeret engem! Légyszi ne sírj! Kérlek - kérlel aranyosan.

Tudom, hogy már az agyára megyek a hülyeségeimmel, de nem tudom, mi a szar van velem.

- Jó. Oké. Abbahagyom. És nemsokára otthon vagyok, úgyhogy nem kell fáradoznod - mondom, miközben letörlöm a könnyeimet. - Szeretlek.

- Én is, Törpi. Várlak nagyon.

Ezzel leteszem, és hagyom, hogy elárassza az elmémet a zene.

Egy utcára Leo házától van egy pizzéria, amit mindketten imádunk. Ha nincs kedvünk főzni, akkor egyszerűen rendelünk. És ez általában kéthetente megtörténik.

Ám most, ahogy elmegyek a hely mellett, megcsap valami förtelmes szag, amitől öklendezni kezdek, végül nem bírom tovább. A legközelebbi bokorhoz rohanok, hogy kiengedjem magamból a mai félig megemésztett kajámat.