Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 46

Ha hangosan kimondanám, hogy titokban el vettem a Hougyoku-t, nem változtatna ezen semmit. Apám látszólag már tudja a választ, mivel nem reagál semmit sem a kérdésre, csak rám néz érzelmet nem mutató tekintetével. Ahogy meg tesz egy lépést, kihagy egy ütemet a szívem. El kezdek pánikolni. Nem tudom, hogy mit tegyek. Ahogy közelít felém, úgy kezdek egyre jobban remegni. Minden lépése lassú és halk. Csak a szoba csendje erősíti fel őket annyira, hogy a fülemben visszhangozzanak. Befogom a füleimet és becsukom a szemeimet. Az arcomra száradt véres könnyeim lemosódnak ahogy arcomon újabb könnycseppek folynak le akaratomon kívül. Ajkaim remegnek. Apám léptei elhalkulnak, mire kipattannak szemeim és a tőlem alig két méterre álló személyre nézek. Nemuri azonnal felpattan és védelmezően elém áll, mire kikerekednek szemeim. 

- Kérem, ne bántsa! - könyörög Nemuri és érzem ahogy hangja megtörik és könnyek folynak ki szemüregéből. - Kérem, ne bántsa! Meg volt rá a nyomós oka, amiért ezt tette és kérte, hogy ne mondjam el senkinek!... Ne bántsa! Nem azért tette, hogy Önnek ártson, hanem pont ellenkezőleg! - mondja, de nem látok tőle változást Apám arcán. Senki nem szól semmit, így Nemuri folytatja.

- Shunsuke újra eggyé akarta tenni a Hougyoku-t csak azért, hogy beteljesítse a szíve vágyát!... Fel akarta támasztani az előző Lélek Királyt! Azt akarta, hogy Felségeteknek ne kelljen a trónra ülniük!... Azt akarta, hogy egy békés, boldog családként éljenek!... De ez nem valósulhat meg, amíg Önöknek el kell foglalniuk a Lelkek Trónját és az idők végezetéig fenn kell tartaniuk a lelkek áramlásának egyensúlyát!... Kérem, ne bántsa... Kérem... - mondja a végét halkan, erőtlenül. 

Apám arcára halvány döbbenet ül ki, majd Nemuri-ról rám szegezi a tekintetét. Ahogy szemeibe nézek, azt kívánom, bár soha nem néztem volna beléjük. Attól az elkeseredett, aggódó, fájdalommal teli tekintettől ezerszer bűnösebbnek érzem magam. Apám gyengéden eltolja Nemuri-t az útjából, majd megteszi azt az utolsó két lépést, amivel elér hozzám. Közelségére lassan felállok a földről és hajtom le a fejem, hogy ne kelljen újra szemeibe néznem. Váratlanul vállamra teszi egyik kezét, mire arra emelem könnyes szemeimet, majd Apám arcára. 

- Sajnálom, Shunsuke... Bocsáss meg... - mondja halkan ahogy szemeimbe néz, mire ajkaim remegni kezdenek és könnyeim újra elerednek. 

      Miért?... Miért ő kér tőlem bocsánatot?... Nekem kéne ezeket a szavakat mondanom, nem neki!

Mintha csak meghallotta volna gondolataimat, hirtelen magához ölel és ezen halk szavak hagyják el ajkait:

- Nem kell mondanod semmit... Csupán bocsáss meg... Bocsáss meg amiért egy ilyen ember az apád... Sajnálom... Sajnálom, hogy miattam elítélnek téged... Sajnálom, hogy az én terheimet kell neked cipelned... Sajnálom, hogy nem vettem észre időben, mennyi fájdalmat okoztam neked... Sajnálom, hogy csalódást okoztam... Bocsáss meg azért, hogy nem voltam az a legjobb apa, akit érdemeltél... Bocsáss meg amiért nem voltam elég erős és nem tudtalak megvédeni a világ sérelmeitől... Kérlek, bocsáss meg nekem... - hangja remegő volt és halk, melytől átöleltem őt és szorosan fogtam ujjaim közé fehér kabátját. Éreztem vállamon könnycseppjeinek hideg érintését, amitől az én könnyeim is újra eleredtek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valaha látom majd Apámat síni. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz az a pillanat.  

"Egy férfi nem sír... Csak akkor ha a szeretteiről van szó..." 

- Megbocsátok... Persze, hogy megbocsátok... Kérned sem kell... Nekem kéne a bocsánatodat kérnem... Elvégre a tudtod nélkül próbáltam helyre hozni- - kezdem, de félbeszakít.

- És nézd meg, mi történt veled!... Miért?... Miért kell elkövetned azokat az ostoba hibákat, amiket nekem?... Miért követed az idióta apád hibáit?... Ne csináld azt, amit én tettem... Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én... Ne vállj azzá a szánalmas emberré, aki én vagyok... - mondja halkan. 

Hirtelen megemelkedik reiatsu-ja és eltol magától annyira, hogy láthassam azt, ahogy haja befehéredik, szemei megváltoznak, és koromfekete könnycseppek folynak le az arcán. Tudom, hogy mire készül és minden egyes porcikámmal ellenkezek ellene. El akarom engedni, de ő nem enged. Amint megérzem az erőt, ami átáramlik belőle, könnyeim egyre gyorsabban folynak le arcomon. Túl erőtlen vagyok ahhoz, hogy eltaszítsam őt magamtól.

      Ne!... Ne tedd ezt értem!... Ne csináld... Nem érdemlem meg... Hagyd abba...

A körülöttünk lévők nem tesznek semmit, csak meglepetten nézik ahogy Apám át ad az erejéből nekem. A hirtelen szerzett erőtől megérzem egy hatodik személy jelenlétét is és oldalra pillantok. Kage áll tőlünk öt méterre és sokkoltan néz kettőnket. Mozdulatlanul áll miközben könnyei elerednek és lefolynak arcán. Előre sejtem, hogy mi fog történni, így ellököm Apámat és Kage felé nyújtom a kezemet.

- NEEE! - kiáltok, de abban a pillanatban eltűnik, szerte foszlik. Erőtlenül rogyok térdeimre és bámulom hült helyét. Pontosan tudom, hogy hova, kihez megy. Remegő kezeimmel a padlóra ütök, miközben beharapom alsó ajkamat, amiből vér folyik le az államon. 

      Ne... Kérlek, ne... Nem akarom, hogy megtudja... Nem akarok fájdalmat okozni neki is...

...

*Hikari szemszöge*

Ez a világ, ahova a Lélek Uralkodó elméje és lelke kerül amikor a trónra lép, kísértetiesen hasonlít az enyémre. Olyannyira, hogy meg is feledkezem arról, hogy melyikben is vagyok. A dédapám, vagyis az Előző Lélek Király, is itt van mellettem. Ő emlékeztet egyedül arra, hogy mi is történik velem pontosan. Kage-t elküldtem, hogy megnézze, jól vannak-e Sousuke-ék, de még nem tért vissza. A cserenyefa árnyékában ülök és várok. Várom, hogy mikor ébredhetek végre föl. Akár hihető, akár nem, de amikor elütöttek, simán megúszhattam volna egy karcolás nélkül, ha nem pont akkor vesztettem volna el az eszméletemet és kerültem volna ide. 

Hirtelen megjelenik előttem Kage és szörnyű állapotban van. Megviseltnek látszik és sír. Mielőtt megkérdezhetném, hogy mi történt, váratlanul átölel és minden, amit látott, megjelenik a szemem előtt. Ahogy lejátszódik előttem minden, attól kezdve, hogy Shunsuke megjelenik a házban egészen odáig, hogy Sousuke pótolja minden elveszett erejét, halkan kezdek el sírni. 

- Shunsuke... - nem akarok hinni a szememnek, de nem tehetek mást. Amit Kage mutatott, az a rettenetes valóság. Azt kívánom, hogy...

Bárcsak végre felébrednék, hogy szorosan magamhoz öleljem a fiamat és a bocsánatát kérjem mindenért...

---

Helló, Minna-san! Bocsánat, hogy oly' sok idő után csak most hoztam el a folytatást! Ami valjuk be, nem lett a legjobb... Nem tudom, hogy mikorra hozom a következő részt... De remélem azért még tetszett. <3