Chapter 32

70 7 7
                                    

*Ayumi szemszöge*

      Amint megérkeztünk Soul Society-be, a bátyussal egyből a 4. osztaghoz rohantunk a teljes sebességgel, amit jelenlegi állapotunkban el tudtunk érni. De még így is kilométerekkel hagytuk le a többieket. A 4. osztag belülről úgy nézett ki, mint egy kórház, bár ezen senki sem csodálkozna. Amint megérkeztünk, egyetlen dolog tűnt fel azonnal. 'Nem érzem őket...' Gondoltam magamban. Shunsuke-vel váltottunk egy sokatmondó pillantást, majd elindultunk Kotetsu-sanhoz. Az egyik folyosón egy kórterem előtt beszélt egy Shinigami-val.

- Kotetsu-san! - szólítottam meg miközben feléje mentünk. Észre vettek minket, a Shinigami meghajolt, majd elment.

- Üdv, Ayumi-san, Shunsuke-san! - köszönt Kotetsu-san amikor odaértünk.

- Üdv! Beszélni szeretett volna velünk, igaz? - kérdeztem.

- Oh, igen-igen!... V-Valóban beszélni szeretnék veletek... Hogy vagytok? Egészségesek vagytok? Nem fáj semmitek? - kérdezte Kotetsu-san kissé idegesen.

- Kérlek, Kotetsu-san... - kezdte Kisuke-san, mivel már utolértek minket. - Tudod, hogy miről akarnak hallani... Csak tőled hajlandóak megtudni... - mondta Kisuke-san, mire Kotetsu-san ránk nézett. A tekintete szomorú volt. Lehajtotta a fejét, sóhajtott, majd újra felemelte. Kerülte a tekintetünket.

- Tudom... Tisztában vagyok vele, hogy jelen helyzetben a saját állapotuk érdekli őket a legkevésbé... Nekik most Hikari-san és Sousuke-san állapota a legfontosabb... Már vagy 17 éve annak, hogy kapitány lettem... De amikor ilyen dolgokra kerül a sor, nem érzem magam kapitánynak... Úgy érzem, hogy nem vagyok a feladatnak megfelelő... Ez most sincsen másképp... Egyszerűen nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy elmondjam... De mivel én vagyok az, aki felelősséget vállal értük, ezért nekem kell elmondanom, hogy mi a jelenlegi helyzet... - mondta, majd felénk fordult. - Gyertek velem... - mondta, lassan megfordult és elindult a folyosón.

      A bátyussal követtük nyomunkban a másik néggyel. Mentünk egy ideig, majd Kotetsu-san megállt egy kórteremnél, amibe nem láthattunk be. 

- Gondolom feltűnt nektek, hogy nem érzitek a szüleitek reiatsu-ját, mikor megérkeztetek. - mondta Kotetsu-san, majd a tenyerét az ajtóra tette. Egy akadály jelent meg, ami pár pillanattal később meg is semmisült. Miután megsemmisült, azonnal megéreztem Anyu és Apu reiatsu-ját a szobából. Már éppen be akartam volna menni, amikor Kotetsu-san megszólalt.

- Mielőtt bemennétek,... - kezdte, mire megálltunk. - Szeretném, ha meghallgatnátok... Gondolom, tudjátok, hogy Hikari-san és Sousuke-san milyen sérüléseket szenvedtek el és azt is, hogy milyen súlyosak... Jelenleg mindketten eszméletlenek... Kétségtelen, hogy Hikari-san magához fog térni és fel is fog gyógyulni a sérüléseiből... Hála Sousuke-sannak... Megállapítottuk, hogy amíg abban a világban voltak, Sousuke-san folyamatosan gyógyította Hikari-sant a megmaradt reiatsu-jával, így életben tartotta őt... Egyszóval édesanyátok jól lesz... De... Ami Sousuke-sant illeti... Az ő sérülése valamely szinten azonos súlyossággal bírt, mint Hikari-sané, de más szempontból pedig sokkal súlyosabb volt... Ahhoz, hogy megmentse Hikari-sant, Sousuke-san minden reiatsu-ját és életerejét feláldozta... Nem egyszer kellett őt újraéleszteni, mert az életjeleni hihetetlenül alacsonyak voltak... Elképesztően gyenge a szervezete... Ha hasonlítanom kéne, nagyjából egy újszülött szintjén van, nem sokkal felette... Attól tartok, kétséges az, hog valaha is magához térjen... Rajta a mi képességeink többet már nem segíthetnek, és Tenjiirou-san vizét nem bírná ki a szervezete... Rajta már csak a csoda segíthet... Nagyon sajnálom... - mondta Kotetsu-san, majd mélyen meghajolt előttünk. Ahogy végig hallgattam a beszédét, lesokkoltam. Megszűnt körülöttem a világ, a fülem sípolt. Arra az időre el is felejtettem, hogy hogyan kell levegőt venni. 

Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)Where stories live. Discover now